I. oldal

Amikor 2004 nyarán megjelent a Doom 3, a PC-s játékosok társadalma egyből két részre szakadt. Voltak, akik imádták és istenítették a játékot döbbenetes grafikai színvonala és kiváló atmoszférája miatt, míg mások látványosan húzták a szájukat, mert úgy érezték, az id legfrissebb programja gyakorlatilag semmi újat sem hozott és csak a hype miatt foglalkoztatott annyi vásárlót. Az igazság persze valahol a két véglet között van: a Doom 3 nem volt forradalmi darab, hisz gyakorlatilag az összes eleme ismert volt a megjelenése idején, mégis nagyszerű játék lett belőle, amit csak azok nem értékeltek, akiket elvakított a kiadást megelőző őrületes várakozás. Aztán csend lett. Síri csend. Évekig senki sem tudta, min dolgozik az id, mígnem 2007-ben bemutatták az id Tech 5 motort és vele a Rage című FPS-t, hatalmas, nyílt terekkel és "nemsokára érkezik" megjelenéssel, melyből persze semmi sem lett. Most, sok-sok esztendővel és megannyi remek játékkal később itt az id első alkotása a kurrens generációra, mi pedig kérdezzük: vajon megérte várni?

A kezdet előtt...

Mielőtt belekezdenénk a tényleges tesztbe, nem árt tisztázni a jelenleg is folyó kálvária mibenlétét: bizony, a PC-s verzió végeláthatatlan mennyiségű hibájáról beszélek, ami sok vásárlót késztetett hajtépésre és anyázásra az elmúlt napokban. Az id a videokártya gyártókra mutogat, azok pedig az idre – hogy kinek van igaza, nem a mi tisztünk eldönteni, mindenesetre tény, hogy a PC-s változat jelenleg a legtöbb játékosnál egyszerűen élvezhetetlen. A textúrák a szemünk láttára töltődnek be; a gépigény időnként hatalmasra nő, míg máskor simán pörög a 60 fps; az egér túl gyors és nincsenek opciók a beállítására... és még sorolhatnánk napestig, igazából kár lenne a betűkért. Így, bár a hazai forgalmazónak hála egy PC-s Rage is került hozzánk, mi végül a PS3-as és Xbox 360-as változatokat teszteltük. Fontos megjegyezni tehát, hogy az alant írtak kizárólag a konzolos verziókra értendők, a PC-sről egyelőre nincs értelme írni, mert abba a csapdába esett, amibe például anno a GTA 4. Egy-két patch és driver múlva visszatérünk rá.

II. oldal

[bold]Világvége

[/bold]

A Rage története a közeljövőben veszi kezdetét. A Föld felé száguld egy hatalmas aszteroida, amit az emberek nem tudnak eltéríteni, így hatalmas földalatti védőbunkerekben hibernálják koruk nagy koponyáit, hogy miután a bolygó ismét lakhatóvá válik, feléledve újraépíthessék a civilizációt. Az úgynevezett Bárka program azonban kudarcba fullad, mert alig pár lefagyasztott agytröszt tér magához, a többiek szunnyadva várják a talán soha el nem jövő ébresztőt. Eltelik száz év, a Föld 90%-a nukleáris sivataggá lesz, a társadalom szétesik, az úttalan utakon banditák és mutánsok garázdálkodnak. Egyedül a viszonylag önálló városokban lelhet nyugalmat az ember, igaz, ott se sokáig, mert a világrend utolsó örököseként fennmaradt Hatóság bármikor elhurcolhatja, hogy aztán sohase térjen vissza szeretteihez. Egy szó mint száz, az egész bolygó anarchiába süllyedt és csak egyetlen ember mentheti meg a totális pusztulástól. Egy bárkalakó, aki magához tér évszázados álmából és épp egy olyan emberbe botlik, aki ahelyett, hogy zsíros összegért a Hatóság kezére adná, megtanítja neki a legfontosabbat: túlélni, túlélni bármi áron.

Ez a sztori elolvasva egész érdekesnek hangzik. Van benne dráma, rejtély, bánat és remény, azaz sok olyan elem, melyek rengeteg játékot és filmet szeretettek meg velünk. Kár, hogy az id képtelen volt élni a benne rejlő lehetőséggel. Pontosabban a srácok alkottak egy poszt-apokaliptikus világot, ami leginkább a Fallout 3-ra hasonlít, kidolgozták a lore-t, írtak egy csomó háttérdokumentumot és teleszórták ötletekkel, de rendes történetet már nem tudtak csinálni, így inkább összevagdosták az elmúlt évek legunalmasabb kliséit. Néma és névtelen főhős? Pipa. Archetipikus karakterek akik ide-oda küldözgetnek a semmiért? Pipa. Gonosz technokrata megavállalat szuperkatonákkal? Pipa. Totálisan semmitmondó és fájóan a folytatásra kihegyezett befejezés? Pipa. Félreértés ne essék, maga a játék egyáltalán nem lett rossz a gyenge sztori miatt, mi több, vannak FPS-ek a piacon, amik ennél sokkal rosszabb forgatókönyvvel - itt most elsősorban a párbeszédekre gondolok - bírnak (a Crysis 2 remek példa). A baj inkább az, hogy van egy masszív univerzum tele lehetőségekkel, a játék viszont csak egy apró töredéket használ belőle, nehogy megerőltessük magunkat. Ráadásul a cselekedeteink úgy egy az egyben értelmetlenek, ha jobban belegondolunk: Hősünk nem amnéziás - legalábbis erről nincs információnk -, mégsem szólal meg soha, egyszerűen hagyja, hogy sodorják az események. Azt sem tudjuk meg, hogy őt miért fagyasztották le anno, mindössze halvány utalásokat kapunk rá, hogy a bárkák túlélői "kemény fickók, fura képességekkel". Ezért aztán az első küldetésünk mindjárt egy egész gengszterklub lemészárlása, amit se szó se beszéd elvégzünk, pedig délelőtt még némán kuporogtunk egy fémkoporsóban. Ez pedig még csak a kezdet, a későbbiekben sokkal több elvont és érthetetlen fordulatot kapunk.

A történetmesélés elmegy a maga módján. Általában az NPC-k tájékoztatnak minket a dolgokról, ami régi trükk és itt sincs vele semmi baj. Maguk a karakterek egyébként nem rosszak, csak nagyon átlagosak. Egyedül talán a két polgármester csillant némi egyéniséget, meg összefutunk pár igen bizarrul öltözött és beszélő alakkal (a cicafüles, nyalókát szopogató boltos csaj különösen furcsa egy pusztuló földalatti társadalomban). De a többiek maximum a megszokott elégedett biccentést érdemlik, se többet, se kevesebbet. S hogy milyen maga a világ? Nos, kellően látványos és érdekes ahhoz, hogy beleszeressünk. A Rage disztópiája átmenet a steampunk és a vadnyugati sémák között, remekül mosva össze az olyan ismert, ám össze nem egyeztethető elemeket, mint a homokfutós versenyzés, a szuperkatonák plazmaágyús tankjai és a seriffcsillag. Úgyhogy ha a történet nem is jó, a játék világa szinte tökéletes.

III. oldal

Dühöngés

Kapunk tehát egy gyenge sztorit és egy erős univerzumot, ami összességében azért kevés az üdvösséghez. Még szerencse, hogy a játékmenet hozza az elvárhatót, sőt, e téren a Rage majdnem hibátlan darab. Bár vannak benne RPG elemek és autóversenyzés, a Rage ízig-vérig FPS, ráadásul a jobbik fajtából, olyan játék, amiben élvezet lőni és öröm újra nekiesni egy-egy tűzharcnak. A játékmenet alapja nagyjából a Stalkerben látható megoldások ügyes másolata. Van egy szabadnak tűnő, de tulajdonképpen erősen korlátozott terület két metropolisszal és kisebb településekkel. A játékos ezek között járművekkel közlekedhet, a küldetések nagy része pedig egyes, szintén e nyílt helyszínekről elérhető épületekben játszódik. A küldetések rendszere is a Stalkerre hajaz. Beszélünk valakivel, az elmondja, hogy mi a bánata, majd ad egy mission-t, mi pedig vagy megoldjuk, vagy nem. Természetesen a főszál feladatait nem kerülhetjük meg a végigjátszásban, de ezek jól elkülöníthetőek a többi küldetéstől, úgyhogy nem áll fenn a veszélye, hogy belezavarodunk a sok questbe.

Ha már küldetések, a Rage több szerepjátékos apróságot is megörökölt, sőt, a vártál sokkal fontosabb szerep jut az RPG elemeknek. (Anno az első Quake is sárkányos szerepjátéknak indult, szóval az id már régóta érdeklődött a téma iránt.) A Rage-ben lehetőségünk van lőszert, robbanószereket, és egyéb felszerelést gyártani a pályákon talált és a halott ellenfelekből lootolt cuccokból, sőt, vannak dolgok, amikhez csak így lehet hozzájutni, mert a boltok nem árulják őket. A pályák tele vannak reteszelt ajtókkal, melyekhez szintén készítenünk kell "zárfeltörő forgó izékét", valamint a robbanó távirányítású autókat is magunknak kell összeszerelnünk, már ha használni kívánjuk őket. S ezzel el is érkeztünk a Rage egy másiok nagyszerű eleméhez, a változatossághoz. Bár a főszál nem valami hosszú (kb. 10 óra, ami kimaxolással felküzdhető 20-25-re), többször is érdemes nekiesni, hogy lássuk, eltérő játékstílussal mennyire lehetünk sikeresek. A pályák nagyon jól megtervezettek, simán lehet rajtuk lopakodni és akciózni is, sőt, ha valaki a különböző kütyükben utazik (mint a már említett kisautó vagy a telepíthető ágyú), akár a házilag barkácsolt masináival is sikert arathat anélkül, hogy akár egyszer is meg kéne húznia a ravaszt. A Rage egy okosan felépített játék, ami díjazza a kreativitást, mi több, serkent minket, hogy már a játék elején válasszunk taktikát. Akárcsak a legtöbb RPG-ben, itt is meg kell adnunk egy karakterosztályt: lehetünk szerencsevadászok, harcosok, mérnökök, vagy versenyzők, az ezekkel járó előnyökkel és hátrányokkal. Persze itt nem így hívják őket és az osztályokat ruhák vásárlásával öltjük magunkra, de a lényeg egyértelműen a szerepjátékos behatás növelése, ami egyébként roppant jól áll a Rage-nek. Komolyan sajnálhatjuk, hogy a texasi srácok FPS-t és nem valami Fallout klónt készítettek.

Amikor épp nem küldetéseket oldunk meg vagy a boltokban rontjuk a levegőt, akkor autózunk, versenyzünk és egyéb minijátékokkal ütjük agyon az időt. A Rage négyféle járművet ismer, melyeket a sztori bizonyos pontjain kapunk meg, s melyek természetesen fejleszthetőek, igaz, ehhez nem pénz, hanem versenyjutalom szükséges. A versenyzés a Rage-ben elég kidolgozott, máskor egész játékok jelennek meg így. Van itt minden a sima időfutamtól a rakétás raliig, és meg kell mondjam, roppant szórakoztató az egész. Ugyan a járgány fejlesztése a fő sztoriban tulajdonképpen szükségtelen, a sivatag tele van veszélyes kocsikkal furikázó banditákkal, akikből minél többet lövünk ki, annál több jutalom üti a markunkat. A vadászathoz pedig nem árt felkészülni, és ezért egyre többször fogunk rajtvonalhoz állni. A többi minijáték ennyire nem kidolgozott, a háromból kettő csak és kizárólag a szerencsén múlik. Vagy azt a kártyát osztja a játék, amit a miénk üt, vagy nem; vagy olyan akciót sorsol a gép, amilyennel túlélünk, vagy nem... egyedül a késes játék lóg ki a sorból, de az meg túlságosan is nehéz.

IV. oldal

Ahogy minden RPG-ben, itt is fontos szerep jut a pénznek. Bár a legtöbb küldetés után kapunk némi lóvét és a hulláknál is találni pár dolcsit, a legjobb, ha az elmebeteg tévéműsor Mutant Bash TV kamerái előtt bizonyítjuk rátermettségünket a hullámokban özönlő szörnyekkel szemben. Jó sok pénzt lehet nyerni vele, kár, hogy az életünket tesszük kockára érte. Persze nem mintha olyan drága lenne, sőt, a Rage világában az emberélet nem több egy szívdobbanásnál. Ha meghalunk, de nem ütötték le a HP-nkat a nulla alá, "csak" a klinikai halál állapotába kerülünk, ahonnét egy minijáték segítségével térhetünk vissza. Minél ügyesebben játszunk, annál több életerőt tölt fel a játék és az ébredésünk a körénk gyűlt ellenfelekre is sokkoló hatással van. A Rage egyébként a modern divatnak megfelelően magától tölti a HP-t, így bár van kötszer a játékban, igazából csak Nightmare fokozaton válik hasznossá.

A nehézség egyébként konstans probléma a Rage-ben. Nem tehetek róla, de a játékot még Hard fokozaton is túl könnyűnek éreztem. Ezzel szemben a Nightmare igazi kihívás, így hacsak nem kezdő FPS játékos az olvasó, erősen ajánlom ezen a fokozaton játszani a programot, főleg, hogy az elejétől elérhető.

"Oké-oké, értettük, szerepjátékos elemek vannak dögivel... na de akkor miért is FPS?" Én is ezt kérdezném a fentiek után, a válasz viszont olyan egyszerű, hogy már szinte bántja a fület: mert lőni piszok jó! Az arzenál nem lép túl a megszokott ides sémákon, azaz most is van shotgun, pisztoly, géppisztoly (kettő is, az egyik egyenesen a Doom 3-ból), rakétavető és BFG. A különböző lőszerek azonban megbonyolítják a helyzetet, nem is kicsit. Van itt minden a dumdum golyótól kezdve az elektromos és robbanó lövedékig, az igazi ínyenc falat viszont az (egyébként kicsit túlértékelt) íjpuska agykontroll nyilacskája. Az áldozatba lőve mi magunk válunk a test tulajdonosává, ám sajnos az ezért felelős nanobotok egy idő után túltöltődnek és húsvér bombát csinálnak szerencsétlenből – mondanom sem kell, mekkora élmény odatántorogni a többi ellenfélhez és BUMM! A hatás nem marad el.

Ehhez a remek élményhez csak további extrát adagol a pazar mesterséges intelligencia. A különböző típusú ellenfelek mind-mind máshogy viselkednek, ám minden egyes cselekedetük mögött élettapasztalatot lehet felfedezni. A banditák például lőnek ahogy a csövön kifér és eszük ágában sincs összehangoltan cselekedni, elvégre mégiscsak fegyveres csürhéről és nem képzett kommandósokról van szó. Velük ellentétben a Hatóság katonái már egymást fedezve támadnak, segítenek társaiknak, sőt, visszavonulást színlelnek és hátba támadnak. Egyszerűen érezni, hogy ezek az emberek nem kiscserkészek, hanem durva kiképzésen átesett gyilkosok. A mutánsok viszont messze a legjobbak a brancsból. A kisebb példányok villámgyorsak, azonnal a hátunkba kerülnek és szúrnak, vágnak, harapnak. Ráadásul minden tereptárgyra képesek felkapaszkodni, tehát a "na most szembe állok a rohadékkal és pumpálom az ólmot" taktika nem játszik.

Szóval adva van egy kiváló arzenál szuper AI-jal és kiemelendően igényes RPG háttérrel. Mi kellhet még? Hát persze, hogy a bossharcok! Vannak. Jók. Hogy többet miért nem mondok? Nos, mert nem akarom lelőni a poénokat. A főellenségek nagyok, veszélyesek is iszonyatosan hangulatos csatákat lehet vívni ellenük. Egyedül amiatt bánkódhatunk - és itt most egy ultra minimális SPOILER következik -, hogy a játék végére nem jutott főboss, hiába készítettek fel bennünket lelkiekben a legrosszabbra. Sőt, a befejezés úgy, ahogy van, rossz, ennél többet érdemelnénk ennyi év után, drága id Software...

V. oldal

Együtt a senki földjén

Az id éveken át volt a többjátékos módok királya, gyakorlatilag mindenki őket másolta az iparban (na meg az Epicet, de ez egy másik történet). Aztán jött a Doom 3 és hopp, pápá, multis trón. Bár sokan találgattak a Rage multiplayerével kapcsolatban, a helyzet az, hogy az id maradt a 2004-ben lefektetett ideológiánál: a lényeg a szóló mód, a multi csak apró kiegészítés. A Rage-ben gyakorlatilag csak kétféle multiplayer van, egy járműves harcos verseny és egy kooperatív küldetésekkel operáló opció. Előbbi egyértelmű, száguldozunk, lövünk, élünk és halunk... tulajdonképpen ez az egyetlen kompetitív mód a Rage-ben, még a klasszikus DM és TDM is kimaradt. A másik, úgynevezett Wasteland Legends már érdekesebb. Itt más játékosokkal karöltve kell végigjátszanunk egy történetet a világ múltjából úgy, ahogy azt a narrátor elmeséli. Azaz megyünk, lövöldözünk és segítjük a másikat. Bár roppant egyszerű az egész, lényegében ez teszi élvezetessé. A Rage ellenfelei nagyon ügyesek és rendesen meg tudnak szívatni, a csapatjáték pedig már szinte szavak nélkül is megy a kiváló pályáknak köszönhetően. Az egyetlen gond, hogy ha elfogynak a legendák, akkor csak az újrajátszásuk marad. Hát igen, jöhetnek a DLC-k.

Kis búcsúgondolat így a végére a multiról: meggyőződésem, hogy az id nem véletlenül nem akar visszatérni a többjátékos programokhoz. Manapság szinte képtelenség labdába rúgni a megannyi online csoda mellett, a Call of Duty pedig olyan szinten uralja az egész piacot, hogy szinte kár erőlködni. Ráadásul az idnek e téren nincs mit bizonyítania, így hát csak azért, mert a multi meglehetősen kis része a játéknak, nem nagyon fogunk lefaragni a végső százalékszámból.

VI. oldal

Futóhomok

Az idet a multin túl a hihetetlen technológiai ugrások tették legendássá. Először megalkották az ál-3D-s FPS műfajt, majd tökélyre fejlesztették a formulát a Doommal, 3D-be ültették az egészet a Quake-kel és közelebb hozták a valósághoz a máig jól kinéző Doom 3-mal. Na és most a Rage mit tud? Alapjában véve az egész játék nagyon jól néz ki. A pályadizájn tökéletes, szó szerint, nincs mit mondani róla. A textúrák a memórialimit miatt kissé homályosak és életlenek, de a remek színkezelés miatt ez nem annyira feltűnő. Ütős azonban a részecske- és speciális effektek brutálisan életszerű megvalósítása. Csak egy-egy konzolos exkluzív cím (hirtelen a Killzone 3 jutott eszembe, meg az Uncharted 3, bár az még nem jött ki) tud versenyre kelni a porral, a tűzzel, a nappal... minden a helyén van, ez a játék egy technikai 5-ös, csillaggal a tetején. Van ám itt még egy apróság: konzolokon ez a gyönyör sziklaszilárd 60 fps-sel fut. Komolyan, akárhány ellenfél legyen is a pályán és akárhányan robbanjanak fel éppen, a sebesség folyamatos, szinte fáj, olyan gyors. Persze van trükk azért itt is, a játék néha csökkenti a felbontást a teljesítmény érdekében, de ez csak pár pillanatra marad úgy, alapból ugyanis adva van a natív 720p. A két konzolon egyébként meglepően egyformán muzsikál a játék, bár PS3-on néha lassabban töltődnek be a textúrák, mint Xbox 360-on (de ehhez utóbbin kell egy teljes install).

A hangok és a zene szintén kiváló darabok. A szinkron bájosan túljátszott, van benne valami, ami miatt muszáj szeretni. A muzikális oldal szintén pazar, van itt minden a rocktól kezdve a country-ig. S ami a legjobb: a shotgun végre dörren! Emberek, dörren a shotun! Végre egy játék, ahol nem csak pötyögnek a kéziágyúk.

Végszó

Elérkezett tehát, amire mindenki várt: értékeljük a Rage-t! Az eddig olvasható dolgok alapján pedig nem is rosszul, noha tény, a nagyon gyenge történet és a játék végén kihagyott ziccer miatt meg kell húznunk egy egészséges határt. A Rage remek program, mindenkinek ajánlható, aki szereti az FPS-eket és az id utánozhatatlan stílusát. Ez viszont nem jelenti azt, hogy legendát avatunk, vagy hogy műfajt meghatározó darabbal van dolgunk. A játékelemek 99%-át láttuk már máshol és az alap koncepció sem idegen.

Ha éveket vártál az id visszatérésére és hiszed, hogy nincs jobb FPS készítő csapat azoknál, akik kitalálták és tökélyre vitték a stílust, a Rage a Te játékot. Vszont nem több egy nagyon jó programnál, amit érdemes megvásárolni, de ha valaki kihagyja sem kell, hogy a falba verje a fejét. A jelenlegi kaotikus helyzetben pedig ajánljuk mindenkinek figyelmébe a konzolos verziókat, amíg a PC-s helyzet nem tisztázódik.

Platformok: PC, PS3, Xbox 360

Tesztelt platform: PS3, Xbox 360