Citius, altius, fortius?

A 2018-as téli olimpián Magyarországot képviselő Swaney Elizabeth egyike volt a zsurnaliszták osztatlan figyelmét élvező, és a tömegből egyértelműen kiemelkedő sztároknak. Azonban a félcsőversenyt preferáló hölgy nem messze átlag feletti teljesítményével érdemelte ki a reflektorfényt, hanem azzal, hogy rámutatott, hogy a túlbonyolított kvótarendszer egy kevés furfanggal kacagva kijátszható. Az elképesztően szerény eredményeket felmutató síző ugyanis kizárólag emberfeletti szorgalmának köszönhette, hogy kvalifikálta magát.

Mivel hiába futott be jóformán mindig utolsónak, megannyi, szerény versenyző-felhozatalú eseményen vett részt, és emiatt a harminc legtehetségesebb, aktív bajnok-aspiráns között emlegették a nevét. Így kitartásának hála, a startvonalhoz állhatott Phjongcshangban, ahol riválisaihoz képest hajmeresztően alacsony pontösszegekkel sokkolta a habitusuktól függően vagy térdüket csapkodva röhögő, vagy harsányan káromkodó érdeklődőket. Ám ez az ő szemszögéből nem sokat nyomott a latba, hiszen pályafutását megkoronázandó, csatlakozhatott az olimpikonok elit klubjához.

Miként ez a példa is remekül alátámasztja, megesik, hogy egy objektíven nézve becsülendő tett felszínének megkapargálásakor kisül, hogy az hamisítatlan sikersztori helyett inkább tekinthető bizarr anomáliának. De ettől még paradox módon a piedesztálra emelt cselekedet végrehajtásának sikeréhez nem férhet kétség: jár a hencegés joga. A Port Royale negyedik epizódja is ezeknek a meghökkentő furcsaságoknak a sorát erősíti, mert ahogy arról mi  is meggyőződhetünk, a program tagadhatatlanul megfelel a nívósabb játékok főbb kritériumainak. Viszont ezzel együtt az is vitathatatlan, hogy a minőség egyáltalán nem az ihletettség, vagy szépítő-jobbító szándék szinonimája.   

A korona szolgálatában

A meseszép flórájával-fanuájával, Európában beszerezhetetlen kuriózumaival és gyors meggazdagodás reményével csábító-kecsegtető Karib-térségben zajló, rablással kombinált, tizenhetedik századbeli kolonizáció a korai vadkapitalizmus kvintesszenciája. Ha valaki elszánt, bír némi kezdőtőkével és nem retten meg a saját árnyékától, hetek alatt megcsinálhatja a szerencséjét. Mi magától értetődően a bátor vállalkozók egyikének bőrébe bújhatunk bele.

Ám mivel érdemeink elismeréseként egy városka prosperitásáért is felelünk, jóval különbek vagyunk a könnyen jött pénz szirénszavától megrészegült senkiháziaknál. Vagyis feladatunk nem csak az, hogy teletömjük a zsebeink, és egy markosabb molnárinas is sérvet kapjon erszényünk megemelésétől. Az is épp ennyire lényeges, hogy okos döntésekkel boldog és jól szituált lakosokkal teli, virágzó metropoliszt varázsoljunk kezdetleges-elmaradott agrár-nyomortanyákból.

Első lépésként a kasztokból, és a kampánynál kötetlenebb sandbox-opcióra voksolva a marakodó országból mazsolázhatunk. Agilis kalandozóként az ütöm-vágom nem éppen a fő profilunk, de átható-csillapíthatatlan lelkesedésünk folyományaként két, utasításainkat vakon követő kapitánnyal indulunk el a világhír felé, és a javítás is olcsóbb. Kalmárként egy harci gálya parancsnokolása sanszosan hamvába halt álom marad. Persze búslakodásra nincs okunk, mert nem szükséges drága kufárengedélyek megvásárlásával vacakolnunk, és a hazánkkal hadat viselőkkel is szabadon üzletelhetünk.

Ápolt bajszú, respektált-piperkőc zsoldosféleként reputációnk messze megelőz minket, és fillérekért juthatunk az akasztófára való himpellért a hőstől elválasztó fosztogatási meghatalmazáshoz, ám jaj nekünk, ha a törvény árnyékos oldalára tévedünk. Kalózként pedig nyílt titok, hogy mihez értünk, ezért a profilidegen építkezés drágább, viszont kollégáink szolidaritásból nem támadnak meg, és számunkra enyhébbek a bandita-lét negatívumai. Míg spanyol alattvalóként szélsebesen dolgozó, vidám melósokra, hollandként tágas épületekre, valamint olcsón felhúzható, pöttöm hajókra, angolként biztos kezű ácsokra, és franciaként kiváló mérnökökre alapozhatjuk a stratégiánk.

Hass, alkoss...

Ezután fejest is ugorhatunk a tennivalók sűrűjébe. Ahogy arra hamar ráébredhetünk, a győzelemhez három, egymással szorosan összefüggő aranyszabályt kell az eszünkbe vésnünk. Az első és legfontosabb annak tudatosítása, hogy a régió felett fáradhatatlanul őrködő alkirály kegyencei vagyunk – igaz, pórázunk elég hosszú ahhoz, hogy ez a körülmény ritkán gázoljon bele az önérzetünkbe. Azaz annak dacára, hogy elméletben úgy is messzire juthatunk, ha köpünk a rizsporos parókás bájgúnárra, ildomos ukáznak is beillő óhajaihoz igazítani a terveink.

Gabonatúltermelés nyomorítja meg a piacot? Ha a fene fenét eszik is, de adjuk el a felesleget mások gyarmatainak. Hiánycikk a hús? Azonnal intézkedjünk! Egy kikötő elfoglalásával bizonyíthatjuk rátermettségünk? Természetesen, életünket és vérünket a szent ügyért, sőt, nagyrabecsülésünk kimutatandó, lovak híján a zab-kiadások megtérítéséhez sem ragaszkodunk.

A szervilizmus sajnos kifizetődő, mivel a presztízs itt gyakorlatilag a tapasztalati pontnak felel meg: ha szintet lépünk, kérhetünk egy ügyesen választva akár a jövőnket meghatározó bónuszt. Ergo ha a gabonatermesztésről átnyergelnénk a sörfőzésre, a bútorkészítésre, a kelmeszövésre, netán új kapitányokat toboroznánk, vagy adminisztratív eszközökkel javítanánk embereink hangulatán, akkor a gumigerincű smúzolás kőkeményen kötelező.

Másodsorban a pepecselés abszurd és káros luxus: egy-két kisebb karaván direkt menedzselése belefér, ám egy komolyabb flottánál ez elkerülhetetlenül káoszba torkollik. Így valódi nagyfőnökként ajánlott beérnünk azzal, hogy csupán a működés kereteit szabjuk meg, és a tranzakciók lebonyolítását alantasainkra bízzuk. Megfelelő útvonalak kiötlésével és a portékák optimális árának kiókumlálásával automatizálhatjuk a konvojaink ténykedését, súlyos terhet véve le ezzel a vállunkról.

Végül az sem mellékes, hogy az élénk felfogóképességet és fürge improvizációs készséget igénylő csencseléssel szemben a településfejlesztésnél az ad-hoc jellegű kapkodás bukáshoz vezet. Ha a vágyainkra, és nem a terepviszonyokra ügyelünk, többet ártunk, mint használunk. Mert egy, a lakóházaktól negyven kilométernyi sétára lerakott fogadó vagy egy, a talajt nem bíró növény agresszív, liszenkói hevületű erőltetése garantáltan katasztrófával végződik.

"Tenger, tenger mindenütt / s egy korty sincs inni sehol!"

Szigorúan technikai értelemben tehát nem panaszkodhatunk a franchise legújabb felvonására, elvégre egy abszolút korrekt, hovatovább a mechanikákat illetően egyenesen kategóriája krémjéhez tartozó, és meglepően szerény árfekvésű programot kapunk a pénzünkért. De ezek a vitán felül erények sem változtatnak azon, hogy ha beruházunk egy kópiába, egy kínosan steril, bicskanyitogatóan fantáziátlan és ocsmányul kockázatkerülő művel bővül a gyűjteményünk.

Egyszerűen hiányoznak a megszokott kerékvágást pikáns-pimasz nyalánkságokkal megfűszerező, és a valódi etalont a tisztes iparosmunka fölé emelő elemek. A küldetések bántóan ötlettelen, tíz-tizenöt esztendővel korábban is megütközést keltő sablon-marhaságok: az esetek kilencven százalékában egy nyersanyag vagy portéka zéró kihívást vagy nehézséget nem jelentő leszállításával bíznak meg. Ezt sztoriba-keretbe foglaló, narratív kunsztokról, vagy a missziókhoz kedvet csináló tálalásról álmodni is fölösleges: a kampányok halovány-esetlen függelékek. Kattintgatunk, fuvarozunk, gyarapodunk, és az ég egy adta világon semmit sem érzünk, mivel az atmoszféra pár, látványos külsőségtől eltekintve közelít a zéróhoz.

Apróság, ám a 2000-ben kiadott Patrician 3-ban egy átlagos napon füstös kocsmák mélyén alkudozunk ravasz csempészekkel és gátlástalan zsiványokkal, aztán fülledt fürdőházakban olajozzuk meg az igazságszolgáltatás kerekeit. Majd cicomás irodákban kötünk alkukat, de üzleteink irányításáról, a rendkívül változékony kereskedelmi trendek követéséről és kölcsönügyleteinkről sem feledkezhetünk meg.

A templomi adakozást, az extravagáns népünnepélyek lebonyolítását vagy raktárunk mérsékelten legális célokra felhasználását nem is említve. Ráadásul megeshet, hogy haragosaink bíró citálnak elé légből kapott vagy nagyon is valós vádakkal. Vagyis az éra limitációit figyelembe véve tökéletes az az illúzió, hogy a Hanza-szövetség egy furfangos neppereként próbálunk boldogulni.

Itt ellenben egyetlen kurta percre sincs meg azaz érzésünk, hogy egy egzotikus, ezernyi csodát rejtő vidék merész-rafinált macherei, vagy elszánt pionírok lennénk. Ehhez igazodva, a gazdasági modell is fájóan kiszámítható. Nyoma sincs a vigéckedést megédesítő véletlen-faktornak, és más területeken  is csüggesztő az összkép. Az alapok kiismerése után az álmosító rutiné lesz a főszerep, mert nem, vagy alig-alig kell váratlan meglepetésekre készülnünk.

Verdikt

A tizenkettes modell ördögi csapdájába eső Dungeons 3-hoz hasonlóan a Port Royale 4 is egy profin felépített, ám egyediség és személyiség nélküli, újítások helyett inkább műfaja bevett fogásaival csalogató alkotás. Ha nem várunk el ennél többet, egyetlen percig se késlekedjünk a vásárlással, de ha halálosan unjuk a szellemtelenséget pedantériával és bejáratott megoldások tökélyre polírozásával kompenzáló mentalitást, messziről kerüljük el.