1. oldal
Kurtára szabott karrierje ellenére Charles Beaumont méltán foglalja el helyét a legnagyobbak között. A harmincnégy évesen egy furcsa, gyors öregedéssel, szellemi hanyatlással és hasonló, borzalmas tünetekkel járó betegségbe eső, majd 1967-ben, harmincnyolc évesen eltávozó író aktív éveiben egyike volt generációja legjelentősebb, főleg a sci-fi és a horror területén alkotó szerzőinek. A hallatlanul termékeny művész ilyen vagy olyan formában huszonkét Alkonyzóna-epizód forgatókönyvének létrejöttében vállalt szerepet, és olyan klasszikusok kerültek ki a tolla alól, mint a hit és a racionalitás kérdését boncolgató "Az üvöltő férfi", a tudat és az emlékek sérülékenységét illusztráló "Saját képmására", valamint, talán legmaradandóbb műve, az "A tizenkettes modell pont úgy néz ki, mint te". Ebben egy látszólag idilli társadalom képe bontakozik ki előttünk, ahol legyőzték az öregedést, két vállra fektették a betegségeket és mindezek tetejébe megnövelték a várható élettartamot.
Ahhoz azonban, hogy az ember élvezhesse ezeket az előnyöket, felnőttként alá kell vetnie magát egy, a külsejét egy általa kiválasztott, meseszép szabványmodelléra átalakító műtétnek. Emiatt ha a felnőttek nem viselnek névtáblát, lehetetlen megmondani, hogy ki kicsoda, sőt, idővel az azonos alakot választók gondolatai és viselkedése között is alig lehet kimutatni bármiféle különbséget. Így, ha lekaparjuk a cukormázat a felszínről, két választás áll a többség előtt: vagy behódolnak és elfogadják, hogy az áhított tökéletesség és boldogság érdekében az összes, őket kicsit is egyedivé tevő jellegzetességüket fel kell adniuk, vagy kitaszított, a beavatkozáson átesettektől együttérzésre semmi szín alatt nem számítható, csodabogárnak tekintett páriaként tengethetik napjaikat - már ha nem kényszerítik akaratuk ellenére arra őket, hogy mégis feküdjenek a szike alá.
Egy-két, a Dungeons harmadik részével töltött óra után nehéz volt másra gondolnom, mint az egyre aktuálisabb epizódra, illetve Beaumont annak alapjául szolgáló, 1952-es „A gyönyörű emberek” című novellájára. A Realmforge alkotása ugyanis, ha hús-vér teremtmény lenne, okvetlenül az idejekorán elhunyt irodalmi üstökös szerzeményének egyik, az örök elégedettséget választó, festők ecsetére illő, ám belül üres karakterére hajazna.
2. oldal
Mindenek előtt le kell szögeznünk: a szériát trilógiává bővítő felvonás minden hibája ellenére nem csak, hogy a Dungeon Keeper nyomdokaiban járó franchise eddigi legjobb epizódja, hanem egy, a saját jogán is élvezetes cím. Emiatt maradéktalanul megéri az érte elkért negyvenöt eurót, mert egy tisztességesen összerakott, éjfekete humorú RTS-t kapunk a pénzünkért. Az alaphelyzet a már megszokott, azaz újfent a jól ismert sötét nagyúr csatapáncél-fedte bőrébe bújhatunk bele. Lényeges változás azonban, hogy a sátáni gonosztevőnek most nem a hősök, hanem amiatt kell aggódnia, hogy élete túl van már annak csúcspontján és a jövő semmit sem tartogat számára a tévénézésen, illetve a szolgái indok nélküli, heccből-viccből való agyonverésén kívül. Mindez persze nem is csoda, hiszen birodalma mellett Szíria valóságos családi kalandparknak tűnik, valamint mindenki tisztában van azzal, hogy ha fellázad, azzal egy olyan mániákus haragját vívja ki, aki szerint a lovakkal élve széttépetés a nyilvános helyen való szemetelés már-már vérlázítóan nagylelkű büntetési tétele.
Antihősünk azonban megszokta, hogy halált és szenvedést hozzon mindenkire, aki megközelítőleg le tudja betűzni az empátia szót, vagy egy leszedált szobanövénynél magasabb érzelmi intelligenciával bír, ezért elhatározza, hogy lerohanja az óceán másik végén található, jóságos igazságosztók lakta birodalmat. Mivel azonban az elhanyagolt szakmunkásképzés miatt egymás után két hajóhada is elsüllyed, végül taktikát változtat és önnön aljasságának manifesztációját küldi el, hogy végleg a romlottság oldalára rántson egy Thalya nevű sötételfet. Az erőteljes mágikus képességekkel bíró nő ideális alany, elvégre, míg neveltetése miatt hajlik a jóra, fajtája javához hasonlóan lelke mélyén már-már érzéki örömöt lel a gonoszkodásban. Így, miután kicsit ráhatunk a jellemfejlődésére, előbb lakhelye, Twistram, azaz Csavarfalva legújabb büszkeségének, az árvaháznak a megnyitóján gyarapítja egy kicsit az intézmény lakóinak számát, majd nekilát, hogy helytartó-jelöltként elpusztítson mindent, amit korábban szeretett.
Ahogy az ennyiből is megállapítható, a komor téma ellenére fölösleges komolyságot elvárni a programtól, ráadásul a hangulatot tovább fokozza, hogy a narrátor becses személyünkre minduntalan újabb és újabb jópofa dicsérő jelzőket agyal ki – legalábbis eleinte. Ugyanis, ahogy telnek-múlnak az órák, úgy válik egyértelműbbé, hogy a készítők a lehető legkönnyebb utat választották és bár jócskán akadnak ügyesen felvezetett, nagyot ütő poénok, a gegek nem elhanyagolható részét popkulturális utalások teszik ki. Ez pedig a humor talán létező legolcsóbb formája, mert létező fantáziavilágok gúnyrajzát elkészíteni mindig könnyebb, mint kitalálni valami olyat, ami megáll a saját lábán. Persze, el lehet szórakozgatni az olyan névparódiákon, mint hogy a mogorva törpét Grimlinek, az egyik legyőzendő ellenfelet pedig Yaina Overproud-nak hívják, de akármennyire is mókásak a szövegek, fájóan sok az efféle felszínes, ám kétségkívül népszerű kikacsintgatás és kevés a tartalmasabb vicc. Holott, ahogy azt a be nem álló szájú szövegláda jobb pillanatai is ékesen mutatják, nem a hiányzó tehetséggel volt a probléma.
3. oldal
A játékmenet terén is pontosan ugyanez a helyzet. Egy abszolút logikusan felépített, letisztult irányítású RTS-t kapunk, amiben figyelmünket meg kell osztanunk a bázisunkként szolgáló kazamatarendszer megvédésére és bővítésére, valamint a felszín értékes, fizetőeszközként is használható gonoszságot termelő megmételyezése között. Erőnk javát némileg korlátozott számú seregünk adja, melyben három frakció népei foglalhatnak helyet. A rendkívül jó ár-érték aránnyal bíró hordalények orkok, goblinok és hasonló szörnyetegek, akik azonban nem csak azt várják el, hogy óramű-pontossággal megkapják a zsoldjukat, hanem saját alvókörletük mellett, ízletes csirkére és az élvezetek csimborasszójára, jóféle, vagy legalábbis, ingyenes seritalra is igényt tartanak. Elvárásaikat ajánlott komolyan venni, hiszen ha álmosak, éhesek és ennek tetejébe még józanok is, olyan szemkápráztató gyorsasággal kezdenek táblákat lóbálva sztrájkolni, hogy azt látván még a tizenkilencedik század végén és a huszadik elején aktív, keményvonalas szociáldemokrata agitátorok is elismerően füttyentenének.
Ezért logikusnak tűnhet, hogy inkább az élőholtakra és a démonokra építsük fel a terveinket, mivel azon túl, hogy hasznosabbnál hasznosabb különleges képességekkel bírnak, a halál csupán ideig-óráig tartó fennakadást jelent számukra. Ámde, egyrészt borsosabb az áruk, másrészt nincsenek gyógyítóik, és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nem kevés időbe telik, ameddig kimásznak a sírból, vagy újra materializálódnak a mi síkunkon. Haderőnk tagjai mellett különféle, kutatással megszerezhető csapdákkal, továbbá védő és támadó-varázslatokat, illetve különleges épületekkel, például a megölt hősöket zombikká alakító tömlöccel, vagy a megtörésükhöz és oldalunkra állításunkhoz használható kínzókamrával érhetjük el céljainkat. Ez vitán felül remekül hangzik és tény, nincs egy unalmas percünk sem játék közben. Az egyik pillanatban csatlósaink ügyes-bajos dolgaival törődünk, majd egy nagyobb sereget tartunk vissza attól, hogy szétverjék a hatalmunkat biztosító, mágikus követ, aztán, amikor épp van egy szusszanásnyi időnk, az adott pálya feladataival is foglalkozunk, de az egyik szemünk ilyenkor is rajtatartjuk manószerű talpnyalóinkon, hogy ha kell, egy kiadós pofonnal serkentsük őket szaporább munkára.
Ennek ellenére lehetetlen nem észrevenni, hogy az egységek közt alig akad olyan, ami az újdonság erejével hatna, sőt, kevésbé finoman fogalmazva egy-két kivételtől eltekintve kifejezetten sablonosak és a többi elemet is kilencven százalékban már mind láttuk valahol. Emiatt az a némileg paradox helyzet áll elő, hogy miközben maga a játék az összes területen megfelel a teljes áron kínált címekkel szemben támasztott követelményeknek, és úgy szegez a monitor elé, hogy észre sem vesszük az idő múlását, mégis marad bennünk egy kis tüske, mert a fejlesztők beérték a szükséges minimummal. Ráadásul, ezt még szomorúbbá teszi, hogy abból ítélve, hogy művük abszolút hibák nélkül fut, nem kényelemből-lustaságból tettek így, hanem úgy ítélték meg, hogy a tisztes profithoz vezető út közhelyekkel és sémákkal van kikövezve. Persze, csodákat nem vár az ember, de van abban valami csüggesztő, hogy mindössze annyira futotta, hogy a sötét úrnőkből kéjdémonok lettek, és Horny-t átkeresztelték Crowley-ra.
4. oldal
Összességében tehát, a Minecrafttal közeli rokonságban álló Portal Knights-hoz hasonlóan a Dungeons 3 is maga a tökéletesre polírozott, tervezőasztal mellett készült design-közhelyesség, azaz, egy tankönyvbe illő tizenkettes modell. Ennek ellenére, a kreativitás majdnem teljes hiányát leszámítva magas minősége miatt vitán felül megérdemli, hogy, a nyári popcornmozikhoz hasonlóan sikert arasson a valós idejű stratégiai címek rajongóinak körében, mert a maga, a merész alapszituáció ellenére mindvégig kínosan alamuszi biztonsági játékot űző módján egyáltalán nem rossz.
Ugyanakkor kevés dologra mernék nagyobb összegben fogadni, mint arra, hogy hat-nyolc hónap múlva nem hogy a címére nem emlékszik majd senki, de azoknak is komoly erőfeszítést jelent majd felidézni belőle bármit, akik nem csak videókat néztek róla, vagy elolvasták a vele foglalkozó cikkeket, hanem végigvitték. Így, ha el tudjuk fogadni, hogy a Dungeon Keeper várt szellemi örököse helyett egy nem túl eredeti, ám profi játékkal állunk szemben, akkor feltétlenül érdemes beruháznunk egy kópiába. Ellenkező esetben viszont messziről kerüljük el.
