A szakértők teóriája szerint mintegy 100 ezer évvel ezelőtt összeomlott az Antarktisz hatalmas nyugati jégtakarója, átmenetileg megnyitva a kontinenst körülvevő tengerek közötti vízi utakat. Ennek a forgatókönyvnek a legújabb bizonyítékai meglepő forrásból származnak: a polipok DNS-éből.
A jégtakaró összeomlása lehetővé tette, hogy a turquet polip (Pareledone turqueti) hosszú évezredeken át elkülönült populációi kereszteződjenek. Amikor aztán jégtakaró újra kialakult, az állatok ismét elszigetelődtek. A korábbi keveredés azonban nyomot hagyott a tengeri élőlények génjeiben, írják a kutatók a Science című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányukban. A vizsgálat alátámasztja azokat az aggodalmakat is, amelyek szerint a bolygónk közeljövőjében nagymértékű tengerszint-emelkedés várható.
Körülbelül 129–116 ezer évvel ezelőtt, az utolsó interglaciálisnak nevezett meleg időszakkal rövid szünetet kapott bolygónk a több millió éves jégkorszakok között. A Föld átlaghőmérséklete körülbelül 0,5 °C-kal volt melegebb, mint ma, és az éghajlati előrejelzések szerint ez évtizedeken belül ismét így lesz. A globális tengerszint pedig 5–10 méterrel magasabb volt a jelenlegi szintnél. Sok kutató úgy véli, hogy a nyugat-antarktiszi jégtakaró összeomlása és az azt követő olvadás lehetett az egyik fő oka a megemelkedett tengerszintnek.
A geológiai bizonyítékok arra utalnak, hogy ez az összeomlás az elmúlt évmilliók során legalább egyszer megtörtént – talán éppen az utolsó jégkorszakok közötti időszakban. Egy biológusokból álló csapat úgy vélte, hogy további bizonyítékokat találhat a ma általában a jégtakaró által elválasztott élőlények DNS-ének elemzésével. A turquet polip teste körülbelül ceruzahosszúságú, a karjait nem számítva. Az állat az Antarktisz egész területén elterjedt, akár 1 kilométer mélyen is megtalálható a vízben, és férgeket, kétéltű rákokat és más apró gerinctelen állatokat fogyaszt.
A vizsgálatot végző kutatók 33 év alatt begyűjtött 96 polipból vettek apró szövetmintákat. Ezekből a kutatócsoport kivonta és szekvenálta az állatok DNS-ét. Sally Lau, a James Cook Egyetem evolúciógenetikusa genetikai markerek széles mintázatát vizsgálva különböző populációkra osztotta a vizsgált genomokat. Ezután demográfiai modelleket épített, hogy tesztelje az ősi polipok közötti különböző kereszteződési forgatókönyveket, amelyek a mai genetikai mintákat eredményezhetik.
Azt feltételezte, hogy néhány millió évvel ezelőtt, a jégkorszakok előtt a négy polippopuláció – a Weddell-tengerben, az Amundsen-tengerben, a Ross-tengerben és a Kelet-Antarktiszon élő – mindegyikét összekötötték az Antarktiszt körülvevő óceáni áramlatok, és ezek így genetikailag hasonlóak maradtak egymáshoz. A nyugat-antarktiszi jégtakaró növekedése után azonban ezek a populációk elszigetelődtek egymástól, és elkezdtek genetikai eltéréseket felhalmozni. A jégtakaró a globális hőmérséklet csökkenésekor megnő, ami csökkenti a tengerszintet.
Lau a modelljei segítségével felvázolta, hogy a legutóbbi jégkorszakok és interglaciálisok különböző körülményei hogyan hathattak a polipok genomjára. Az egyik forgatókönyv szerint a jégtakaró összeomlása lehetővé tehette, hogy három populáció újra találkozzon, a kelet-antarktiszi polipok viszont továbbra is elszigetelődtek. Egy másik forgatókönyv szerint a jégtakaró csak részben omlott össze, ami csak a Weddell- és az Amundsen-tengerben élő populációkat egyesítette. Egy harmadik, végső forgatókönyv szerint a jégtakaró érintetlen maradt, és a populációk folyamatosan elszigeteltek voltak egymástól.
A modellek több ezerszer való lefuttatása után Lau úgy találta, hogy a jégtakaró teljes összeomlását tartalmazó forgatókönyv felel meg leginkább a polipok mai genomjában megfigyelhető genetikai mintázatoknak. Az állatok mutációs rátája alapján a kutatók kiszámították, hogy a populációk valamikor 139–54 ezer évvel ezelőtt kezdtek újra kereszteződni. Az eredmények összhangban vannak a jégtakaró összeomlását alátámasztó geológiai bizonyítékokkal. 2019-ben például egy fúróhajó olyan üledékes furatmintákat gyűjtött az észak felé tartó antarktiszi jéghegyek elsődleges útvonaláról, amelyek alátámasztják annak valószínűségét, hogy az utolsó interglaciális alatt hatalmas összeomlás.
A szakértők szerint az eredmények megerősítik annak fontosságát, hogy a modern éghajlati viszonyok hogyan hatnak a nyugat-antarktiszi jégtakaróra. Az óceánok folyamatos felmelegedése destabilizálhatja a jégtakaró víz alatti részét, egy újabb összeomlást kockáztatva, amely hatalmas vízszintemelkedést eredményezhet.
