1. oldal
Loading…
Kérlek várj, amíg a cikk betöltődik. Nézd meg ezt a csodaszép képet, aztán főzz egy kávét.
2. oldal
Hogy viccnek szántam-e az előző oldalt? Nem is tudom, de amikor a játék velem csinálta, akkor nem nevettem… Mielőtt belevágnátok tehát a kiegészítő végigjátszásába, készüljetek fel, hogy bármilyen erős gépetek is legyen, bizony perceket kell majd várni 1-1 töltőképernyőre. Sajnos nem sikerült jól lekezelni a mentések egyre nagyobb méretét, vagyis ha már majdnem végigjátszottátok a játékot, netán még a White March első részén is túl vagytok, akkor akár 2-3 perceket is tölt a PoE. Az én esetemben ráadásul még az is előjött, hogy maga a mentés/betöltés menü is borzasztó lassan jött be, a túl sok mentésfájl miatt. Ilyenkor érdemes kimásolni a régieket egy külön könyvtárba és máris egy pillanat alatt bejön a menü (a Steames felhős mentést viszont ki kell kapcsolni, különben visszatölti a fájlokat).
Mielőtt azonban minden CRPG rajongó lefelé görbülő szájjal eloldalogna, leszögezném, hogy a töltéstől eltekintve nagyon jól sikerült befejezést kapott a PoE kiegészítője. Sok dolgon csiszoltak (meg időközben levadászták az előző tartalom után maradt bogarakat), szóval aki most áll neki a játéknak, teljes élményben lesz része. Aki pedig a végső küldetés előtt vágott bele a jeges puszták bebarangolásába, ezúttal garantáltan nem fog csalódni a kihívásban, mert jó sok nehéz csata elé nézhetünk, ha megemelt szinten indítjuk a küldetést (7-es szinten ajánlott alapból a WM, de fel lehet skálázni maximális szintűeknek). Nehezebb fokozatokon, ha egy kicsit is belustulunk és nem mikro-menedzseljük megfelelően a csapatunkat, akkor bizony el fogunk bukni. Ez velem sokszor megesett, aminek örültem, hisz az ilyen jellegű játékoknál nem az a jó, ha mindenen úgy megyünk át, mint kés a vajon. Éppen ezért szomorított el annyira, hogy ilyen sokat tölt a játék, mert fájdalmasabbá tett egy halált, mint amennyire kellett volna. Pont emiatt tűnt fel az is, hogy a játékban talán egy kicsit sok volt a túlzottan hasonló csata, amikor ugyanolyan fajta lényekből kell sok-sok csapatnyit eltennünk láb alól. Ez különösen a legvégére volt jellemző, amikor egy kisebb hadseregnyit kellett legyőzni a White March Part II „főellenfeleiből”, akik 2-3 fős csapatokban tették próbára a türelmünket. Nehéz ellenfelek voltak, de indokolatlanul sok csata volt a játék végén, amit az is bizonyít, hogy kifogytam a táborverő alapanyagból egy térképen belül (2 lehet nálunk nehéz fokozaton). Pedig rám jellemző, hogy igyekszem úgy sakkozni a varázslataimmal és az embereim életerejével, hogy minél tovább kibírjam egy alvással, már csak a szerepjáték érzés kedvéért is.
Ha már itt tartunk, akkor egy kicsit foglaljuk össze, hogy hol is járunk a történetben. Amennyiben még nem játszottatok a kiegészítő első epizódjával, inkább ugorjátok ezt a bekezdést, mert spoilereket tartalmaz arra vonatkozólag! Az előző rész végén tehát ott tartottunk, hogy kihúztuk az egyre kihaltabbá váló kis települést, Stalwartot a bajból, illetve mondhatnánk úgy is, hogy Ondra ölelésétől mentettük meg. Az istenek háta mögötti hely elhíresült egész Dyrwoodban, így egyértelmű volt, hogy a kiürült Ondra templomot át kell benne szentelni a kovácsistenségnek, Abydonnak, akinek követői kalapácsok kopogásával helyettesítették a feledés csendjét. Stalwart tehát felvirágozni látszik, tömegek vándoroltak oda annak hallatán, hogy megnyílt a legendás White Forge (Fehér Kohó), talán már túl sokan is lettek a letelepedni vágyó szerencsevadászok. A kohó viszont olyan titkokat rejt, amiket néhányak szerint talán jobb nem bolygatni. Stalwarttól nem messze már gyűlik is egy sereg Raedcerasból, nem tudni milyen szándékkal, így ismét rajtunk múlik, hogy elsöpri-e a történelem a szívós emberek és törpék választott otthonát, vagy sem. Figyelőnk ismét látomást él át, ami viszont azt sejteti, hogy ezúttal sokkal több forog a kockán, mint azt gondolnánk. Valami olyasmi, ami túlmutat a szedett-vedett raedcerasi sereg fenyegetésén. Egy olyan erőről van szó, ami elsöpörheti egész Dyrwoodot, beleértve a mi szeretett Caed Nuánkat is.
A White March Part II sztorija nem volt hosszabb, de én érdekesebbnek találtam, mint az előző részét, szép íve volt és különösen jó volt a befejezése. Sokkal többet adott a játék világának mitológiájához, még többet tudhattunk meg az istenekről és történetükről.
3. oldal
Ezúttal is kaptunk új társkaraktert, csak hogy ismét fájhasson a fejünk, hogy kit viszünk magunkkal. Maneha egy aumaua barbár, szép kék bőrrel és nehéz múlttal. A nő sok minden volt már, most épp egy adományhordozó (Giftbearer), ami annyit tesz, hogy olyan rossz emlékeket hordozó tárgyakat cipel magával, amiket korábbi gazdáik felejteni akarnak. A célja, hogy eljusson egy különleges helyre, ahol leeresztheti őket a feledés mély tavába… mindeközben persze ő is szeretne megszabadulni múltja árnyékától. Szerencsére a karakter ennek ellenére nem egy borongós személyiség, jó vele beszélgetni és érdemes megismerni. Mivel ő az utolsó társkarakter a játékban, a személyes küldetése nem mutat túl a White March vidékein, néhány órával azt követően, hogy felvesszük őt a csapatba, a végére is járhatunk a történetének. Szóval érdemes helyet csinálni neki a kiegészítő idejére.
Az új mellékküldetésektől nem fogjátok hanyatt vágni magatokat, de voltak annyira szórakoztatóak, hogy ne bánjuk a rájuk szánt időt. Jött rengeteg fejvadász küldetés is, amiket Stalwartban vehetünk fel, ezek meglehetősen keményre sikeredtek, nekem az egyikben benne van egy jó fél óra próbálkozásom, mire sikerült abszolválni, de talán az is közrejátszott a halálozásaimban, hogy valószínűleg sok volt a három közelharcos karakter a partimban. A barbár kaszt nem különösebben lopta be magát a szívembe, de mindenképpen magammal akartam vinni Manehát az új részben mindenhova. Némileg vicces volt, hogy hatalmas epikus harcokon volt, hogy elsőre átmentem, de a banditákkal komolyan megszenvedtem…
Az akadályok megugrásában az is segíthet, hogy ha lépünk 1-2 szintet pluszba. Illetve egészen pontosan kettőt, ugyanis a Part I 14-es szintlimitjét még tovább tolták, egészen 16-ig. Ilyen tapasztalt kalandozóknak pedig már dukál néhány új képesség is, illetve új tier a varázslatokhoz! Nekem tetszettek az újdonságok, a kedvencem talán a druida tűzszarvasa volt, de a varázsló és a pap 8-as szintű varázslatai is látványosak lettek.
Kellemes meglepetést okoztak még a komolyabb sztorival ellátott Caed Nuás küldetések is, amikre az épp unatkozó, otthon hagyott társainkat küldhetjük. Ezeknek már valamivel használhatóbb jutalmai is vannak, de persze nem olyan szintűek, mint amiket személyesen szerezhetünk meg. Merthogy természetesen új tárgyak is jöttek, de nem akarok mindent kifejteni, legyen azért mit felfedezni. Nehézségtől függően 10-25 óra a játék (ha mindent megcsinálunk), a Story mód nyílván kivágja belőle a csatákat, amikkel a legnehezebb fokozatokon hosszú-hosszú órákat tölthetünk.
Összességében tehát nem mondhatjuk, hogy tökéletes kiegészítőt kaptunk, hiszen a technikai problémák mellett a túl sok hasonló csata is belerondított az összképbe, de a jó sztori, a gyönyörű helyszínek és a zenék kárpótoltak ezekért. Tartalmas játék lett a Pillars of Eternity, CRPG rajongóknak kötelező vétel, kiegészítővel együtt.
Kapcsolódó cikkek:
