- Fel kell keményednetek...
A mozi mostanában két gondolatot szokott gyakran előidézni. Az egyik, hogy vajon nyitva van-e, milyen feltételekkel és több macera-e, mint amit egy élő, szélesvásznú, hangos, színes élmény megérdemel. A másik kérdés, hogy mit játszanak, melyik premiert tolják már megint el (Tenet, Mulan, ésatöbbiek) és ami megmaradt, az érdemes-e a megtekintésre – hiszen a Covid okozta káoszban olyan alkotások is belopakodtak a vászonra, amik normál esetben nem valószínű, hogy helyét kapának.
Az ihlet szóra rákeresve egyértelmű utalást kapunk két dologra is: „Inspiráció, a művészi alkotások létrehozását megindító sajátos lelkiállapot… e sajátos lelkiállapot magyarázatát a régebbi gondolkodók abban keresték, hogy a művészt ilyenkor valamilyen isteni, túlvilági hatalom szállja meg, s ez nyilatkozik általa.” Vagyis pozitív hatás mindez és mellette még egy túlvilági segítő is közbenjár – ha minden igaz akkor a művész és a magyar filmipar érdekében, hogy a végeredmény kellőképp jó legyen. Úgy tűnik, a valóságban az Ocean’s Eleven, Baby Driver, Az olasz meló címekkel ellátott szélhámos/betörős (röviden heist) filmek voltak az ihlet forrásai, de, hogy ne tűnjön olcsó, szolgalelkű másolatnak kellett az egészbe egy jó nagy csavar. Esetleg kettő.
Az alaptörténet ugyanis nem egy műtárgyakkal telezsúfolt galéria, kiállítás kifosztása, hanem egy festmény bejuttatása a műkincs aukcióra. Micsoda fordulat! A dörzsölt, tapasztalt, szakmájukban profinak számító szakemberek helyett pedig hogy, hogy nem, egy rakás lúzert, bohócot (és itt nem a valódi bohóc szakma lebecsüléséről van szó, hanem a pofára esés komikumáról) és suttyót kapunk. Megint csak micsoda csavar!
De őszintén megmondva, ez az egész még jól is elsülhetne, hiszen a humorral, a kikacsintással és a keretek feszegetésével, átértelmezésével sincsen semmi baj. A megvalósítás azonban minden alkotás azon része, ahol az elmében és lélekben fogant, megihletett ötlet végül formát kap és a nagyérdemű elé viszik.
A magyar filmnek pedig kb. 2000 óta notórius baja van a humorral és a vígjátékokkal. Persze lehetne sorolni a példákat saját szájíz szerint (Tiszta szívvel, Újratervezés, Liza a rókatündér), ahol mégiscsak jól sikerült, de egy Pappa Piát, Coming Outot vagy a Kölcsönlakást is magában foglaló lista inkább végletesnek tűnik. És nem biztos, hogy a magyar film a probléma, lehet csak a szűrőn kellene állítani, hogy mi menjen át, hiszen ha szídni kezdjük, hozzá kell tennünk, hogy az elmúlt években Oscar-díjat is hoztunk haza. De a gyöngyszemek mellett is túl nagy a hullámzás, mintha még nem állt volna be a mérce. A Pesti balhénál is érdekes az alapötlet, még a színészi gárda és a humorba ágyazott csínytevés szintű balhé is oké. De akkor mi a baj?
A film rövid ismertetője alapján úgy tűnik nagy zsiványokkal és remek (?) barátokkal hozott össze minket az élet. Marcell (Mészáros Béla) és barátai már gyerekkorukban is lángoló épületeket és idegösszeroppanástól szenvedő tanárokat hagytak maguk mögött, tehát egyértelmű, hogy bajkeverésben otthon vannak. Vagyis voltak egy gyerekvilágban, jó 25-30 évvel ezelőtt. Magyar Másnaposok? Sajnos nem.
A Pesti balhé igazi mélypontja viszont a humora, vagyis az a suttyó, fantáziátlan, hónaljszagú valami, amit annak akar hívni. A 8-10 évesekre jellemző frappáns és magasröptű beszólások, cseszegetések és poénkodások közepette az ember a szekunder szégyen érzetével süllyed a moziszékbe és arra gondol, hogy nem a trágársággal van a baj, hanem azzal, hogy olyan céltalannak tűnik az egész, mintha muszáj lett volna pont így, pont ilyenre megírni ezt a részt.
Szereplők tekintetében is nehéz megérteni, hogy „mire is gondolt a költő”, de azt is, hogy miért is vállalná el valaki, aki kicsit is törődik a karrierjével a filmben való szereplést. Szabó Simon egy közveszélyes elmebeteget alakít, (A Moszkva tér Rojáljához hasonlóan – csak ott volt helye a figurának) akit nemhogy a csapatába nem venne be senki, de visítva menekülne az ellenkező irányba, ha meglátja.
Elek Ferenc csetlő-botló figurája pedig fullba tolja a kretént, tehát nevetgélés helyett inkább otthagynánk valahol, sajnálkozva, és nem magunkra vállalva egy ilyen figura okozta terheket. De a női mellékszereplő, Petrik Andrea is nagyon furán mutat tiniként, mert igaz ugyan, hogy 35 évesen is lehet ruhával, sminkkel és egyéb trükkökkel fiatalodni, de sajnos maga a szerep erőltetett lett és bugyuta.
Egyetlen dolog menti meg a filmet, az pedig a helyszínek, a vizuális trükkök és igaz, hogy mozifilm révén a látvány sokat számít, ez jó szívvel is egy harmadát adja csak ki bármely alkotás sikerének, hiszen a Mátrix kameratrükkjeire és sötét, disztopikus-sci-fi világára is kevesen emlékeznének, ha unalmas karakterekkel és sekélyes párbeszédekkel együtt érkezett volna. Szerencsére, ha vígjátékot néznénk, sok olyan (akár magyar) filmhez is nyúlhatunk, ami minőségi szórakozást nyújt, ha pedig magyar heist féleségre vágynánk, akkor elővehetjük a Papírkutyákat. Vagy jobban meggondolhatjuk mire is ülünk be mostanában a moziba.
