Az osztriga egykor annyira elterjedt volt Európában, hogy az utcán árulták, snackként falatozák és népszerű ünnepi ajándék is volt. A nagy teljesítményű kotrógépekkel felszerelt gőzhajók megjelenése azonban túlhalászáshoz és a hatalmas zátonyok eltűnéséhez vezetett. Ma az európai vizekben ritkán fordul elő négyzetméterenként egynél több vad osztriga.
„El is felejtettük, hogy az osztriga régen mennyire fontos volt” – mondja Ruth Thurstan, az Exeteri Egyetem történeti ökológusa. Egy új elemzés célja, hogy feltárja az osztriga történetét. A Thurstan és Philine zu Ermgassen, az Edinburghi Egyetem ökológusa által vezetett csapat évszázados dokumentumok elemzésével térképet készített arról, hogy egykor hol volt őshonos az osztriga. És az eredmények szerint nagyon sok helyen, Európa-szerte legalább 1,7 millió hektárnyi tengerfenéken éltek bőséges osztrigák – ráadásul ez csak egy óvatos becslés, mondják a kutatók.
Az osztriga nem csak finom, de értékes ökológiai funkciókat is ellát. A kagylók kiszűrik a tápanyagokat és a szennyeződéseket a vízből, és javítják a szén-dioxidot megkötő hínáros rétek környezeti feltételeit. A múltban az osztrigák elhunyt őseik héján növekedtek, óriási zátonyokat képezve, amelyek élőhelyül szolgáltak az ívó halak számára. Egyes fajok zátonyai elég erősek lehetnek ahhoz is, hogy megvédjék a partokat a viharoktól.
Thurstan és zu Ermgassen a Native Oyster Restoration Alliance nevű kezdeményezés tagja, amely az Egyesült Államok és Ausztrália hasonló erőfeszítései nyomán szeretné helyreállítani az európai vizekből eltűnt osztrigapopulácikat. A csoport részben pontosan ezen cél érdekében kívánta rekonstruálni az osztrigapopulációk egykori kiterjedését.
A kutatók évek óta gyűjtötték az osztrigákat említő történelmi dokumentumokat, például tengeri térképeket, halászati jelentéseket, újságcikkeket és az 1700-as évekig visszanyúló tudományos munkákat. Összesen több mint 1600 feljegyzést gyűjtöttek össze 15 országból. Az egyik legrégebbi dokumentum, amelyet Luigi Ferdinando Marsili olasz természettudós publikált 1715-ben, az Adriai-tenger osztrigazátonyainak gazdagságát írja le: „A tengerfenék tele van osztrigákkal, amelyek szinte egymáson ülnek, mint a falak alkotó kövek.” 1885-ben a The Fisherman’s Practical Navigator című folyóirat óriási osztrigazátonyokról számolt be az Északi-tengeren, amelyek 320 kilométerszer 110 kilométeres kiterjedésűek. Más dokumentumok utalnak a túlhalászásra: egy, a Man-szigetről származó, 1879-es halászati jelentés leírja, hogy egyetlen hajó 1 hét alatt 30 000 osztrigát emelt ki az Ír-tengerből.
Mindezen feljegyzések kombinálásával a kutatócsoport egy olyan térképet készített, amely az Egyesült Királyság, Írország és a kontinentális Európa partjai mentén egykor húzódó osztrigatelepeket mutatja. A feljegyzések egy része megemlített a zátonyokon élő más állatokat is, így utalt az azok kínálta gazdag ökoszisztémákra. A munka az eddigi legfontosabb összefoglaló e zátonyok méretéről, valamint a szerkezetükről és a hozzájuk kapcsolódó biológiai sokféleségről. „Lenyűgöző a megközelítés és hihetetlenül részletes az eredmény” – mondja Leslie Reeder-Myers, a Temple Egyetem antropológusa és ökológusa, aki nem vett részt a kutatásban. „Nagyon okosan csinálták.”
Az osztrigák legnagyobb kiterjedése valószínűleg még jelentősebb volt, mint a térkép által jelzett 1,7 millió hektár. Ez azért lehet, mert egy erőforrás részletes felmérése általában akkor kezdődik, amikor az emberek aggódni kezdenek a túlzott kiaknázás miatt, mondja zu Ermgassen: „Amikor az osztrigák mindenhol ott vannak, és mindenki számára elérhetők, senki sem törődik a populációk feltérképezésével.” Az 1800-as évek elejére azonban osztrigapopulációk már sok helyen kipusztultak.
Európában mintegy 30 kisebb osztriga-helyreállítási projekt van folyamatban. Ezek keretében kagylóhéjakat vagy más hordozóanyagot dobálnak a part menti vizekbe, hogy élőhelyet biztosítsanak a betelepített osztrigáknak. Néhány projekt már nagyobb méretekben is megkezdte a kísérletezést, hogy egy vagy több hektárnyi területre telepítsenek osztrigákat.
Rachel Smith, a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem helyreállítási ökológusa megjegyzi, hogy az osztrigazátonyok újbóli létrehozása „ijesztően komoly kihívás”. A behurcolt betegségek például komolyan visszavethetik a helyreállítási erőfeszítéseket. Smith már részt vett sikeres osztriga-helyreállítási projektekben Virginiában, de szerinte az európai osztrigafajokat lassabban lehet helyreállni, mivel ezek inkább maguk nevelik lárváikat, mint hogy olyan ivadékokat hozzanak világra, amelyek elsodródnak és letelepednek.
Reeder-Myers megjegyzi, hogy az új térkép némi segítséget nyújthat az ilyen erőfeszítéseknek azzal, hogy megmutatja, hol virágzott a múltban az osztriga, még akkor is, ha a környezeti feltételek azóta jelentősen megváltozhattak. És nem elhanyagolható az általa kínált inspiráció sem, hiszen bemutatja, mit veszítettünk el, és milyen előnyökkel járhat, ha ezen élőhelyek akár csak egy kis részét is visszahozzuk.
