A kabócák éneke

2012. január 4-én egy meghökkentő kihívás borzolta fel az elmetornákra éhezők kedélyeit. A Cicada 3301 néven futó, titokzatos csoport bonyolult fejtörőjén ugyanis érződött, hogy azt lényegében toborzó próbatételnek szánják az elmondásuk szerint rendkívül intelligens személyekre vadászó közösség tagjai. Ezért, és mert hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a névtelenség diszkrét homályában megbúvó különcök érdeklődésének fénykörében a gondolatszabadság, az internetes anonimitás védelme, valamint a titkosítási megoldások állnak, hamar beindult a találgatás.

A magukat jól értesültnek valló, konspirációs teóriákkal kelő-fekvő fanatikusok szentül esküdtek rá, hogy egy meg nem nevezett titkosszolgálat duplafenekű akciójáról van szó. Hiszen ha a csalit bekapó géniusz elfogadja felkínált békejobbjukat, akkor egy, a globális információs háborúban egy egész hadosztállyal felérő lángelmével gazdagodnak. Ha pedig esetleg nemet mond az ajánlatukra, akkor is tudni fognak a létezéséről, és ha kellemetlenkedik, játszi könnyedséggel likvidálhatják. Mások ezzel szemben azt hangoztatták, hogy nem belbiztonság, a terrorelhárítás vagy egy másik gárda a ludas. Az ő meggyőződésük szerint egy, a nyugati spiritualizmust és egyes okkult hagyományokat modernizáló kultusz próbálja felkelteni a megvilágosodásra ácsingózók figyelmét.

Az, hogy mi lehet a misztikum ködébe burkolózó, és az évek során más vetélkedőket is meghirdető alakulat motivációja, sohasem fog kiderülni. Mivel arról még az első megmérettetésből győztesen kikerülő Marcus Wanner sem merészelt vagy akart új információkat megosztani a publikummal. Sőt, feltűnően szűkszavú, és a képzeletnek tág teret adó beszámolója csak további, megválaszolatlan talányokat vetett fel. Ám nem ez az egyetlen, sokakat lázban tartó furcsaság. Sanszosan arra a legalább ekkora rejtélyre sem kapunk majd feleletet, hogy a Rogue Factor egyszer már bizonyító munkatársai hogyan puskázhatták ennyire el az idei esztendő egyik legjobban várt adaptációját.

Húsz óra munka, négy óra pihenés, miféle szórakozás?

Bár a Warhammer 40K univerzuma megannyi, hideglelős borzalmakkal kínzó települést rejt, ezek közül vitathatatlan, hogy a leglélekölőbb a lakosokat a monotonitás iszonyatával gyötrő Necromunda kaptárvárosa. A napjaikat a milliárdokat szűk falak közé szorító, főként ipari termeléssel foglalkozó monstrumban tengetőknek az öröm, a boldogság vagy a higiénia ismeretlen fogalmak. Félig-meddig szétrohadt környezetben robotolnak látástól vakulásig, és jóformán az az egyetlen kérdés, hogy a légszennyezettségbe, egy üzemi balesetbe, a depresszióba vagy az alultápláltságba halnak-e bele. Esetleg, ha különösen szerencsések, fosztogatók tesznek gyorsan-hatékonyan pontot rettenetes vegetálásuk végére.

Az egyetlen remény az úgy-ahogy elviselhető életre az, ha valaki a törvényen kívüliek sorába lép, és az uralma alá hajt egy kisebb-nagyobb szektort. Aztán a felsőbb körök jól megfizetett pribékjeként, esetleg független hadúrként visszaveri a hatalmára éhezők támadásait, és az alsóbb rétegek táplálékláncának tetejére felkapaszkodva a romlás vámszedőjévé avanzsál. Mi az előre elrendeltetettnek tűnő sorsuk képébe kacagó, merész  egy kompániáját kommandírozzuk, és célunk az, hogy a mélység fejedelmeként kivívjuk a minket megillető posztot.

Annak dacára, hogy egy efféle címnél hagyományosan elsőnek a kampányba szokás belevágni, jelen esetben jobban tesszük, ha más vizek felé evezünk. Mert az egy zsíros zsákmány utáni hajsza körül forgó, feledhető történetet elmesélő opció deklaráltan nem több egy tizenöt küldetésre osztott, könnyed gyakorlásnál. A játék fő vonzerejét így nem a taktikai-stratégiai egyszeregyet bemagoltató, egyben az irányítás nüanszait aprólékosan kifejtő sztori, hanem a jóval kötetlenebb Operations mód adja.

Plata o PlomoGengszterként természetesen a gyártósori biorobotok bérénél komolyabb összegeket zsebelhetünk be. A pályákon elszórva fellelhető ládákban való turkálás nemritkán jobban fizet, mint a feladatunkra koncentrálás. Ám a pokolra küldött haramiák kifosztása is tökéletes módszer bankszámlaegyenlegünk felhizlalására. Ugyanakkor hatalmunk illusztrálandó, két, tisztes előnyöket adó üzlettípus is az uralmunk alatt áll. Az ezekben serénykedő civilek döntésünktől függően gyógyszerekkel, fegyverekkel, páncélokkal vagy más extrákkal látnak el minket, és egyéb, profilba vágó bónuszokkal is segítik a harcunk. Összeharácsolt vagyonunkat a második bevetésünk után megnyíló, műszakonként frissülő kínálatú boltban verhetjük el. Persze, a megfontol vezér a kreditek mellett a renoméjára is ügyel. Különféle kihívások teljesítésével értékes bónuszokra, például óraműszerű pontossággal érkező bevételre, vagy ingyen és bérmentve csatlakozó tagjelöltekre váltható hírhedtség-pontokat szerezhetünk.

Mielőtt nekikezdhetnénk hódító hadjáratunknak, el kell döntenünk, hogy melyik oldalt kívánjuk erősíteni. A matriarchális Escher-házra felesküvők a mérgek és nem éppen rekreációs pszichoaktív szerek kotyvasztásának mesterei, egyben stílusukat tekintve az egészséges középutat testesítik meg. A Goliath-család zászlaja alatt tömörülők nevükhöz méltóan szteroidokkal felpumpált, kizárólag a vérontáshoz értő, kissé tompa gigászok, akik akkor vannak elemükben, ha csontokat törhetnek és agyvelőben tapicskolhatnak.

Míg a technikát preferáló Orlock-galeri bitangjai lehetőség szerint messziről intézik el a piszkos ügyeiket. Ha választottunk, és nincs kedvünk pepecselni, egy kiegyensúlyozott alap-bandával ugorhatunk fejest kalandokba, de ha nem bízunk az előre generált májerekben, akkor mi szabhatjuk meg, hogy pontosan kiket is óhajtunk a csúcsra törni. A nekünk hűséget fogadókat kilenc statisztika, egy-egy főbb fizikai, mentális és harci jellemző, illetve természetesen a kasztjuk határozza meg, lehetővé téve a leheletfinom nüanszokkal való szöszmötölést. A felhozatal egyébiránt nagyjából-egészében a szokásos.

A mesterlövész egy rendkívül figyelmes, orgyilkos-jellegű sunyipofa. A bunyós szívós-izmos muszklimiska, a nehézfegyveres egy lomha, ám hihetetlenül pusztító berzerker, a lángszórós szabotőr a különféle masinák ócskavassá redukálásának specialistája, a gépész pedig profi kárelhárító. Ezen kívül a legtapasztaltabb kurafi kisebb-nagyobb bónuszokat adó vezérként dirigálja alantasait, de ez egyfajta presztízsét jelző extra, és nem saját hivatás.

Nem éppen egyedi kínálat. Ám a sablonosság fájdalmát kissé enyhíti, hogy a kismillió tényező miatt az átlagosnál bővebbek a lehetőségeink: némi energiabefektetéssel sokoldalú-flexibilis regrutákkal tölthetjük fel a seregünk. Pláne, mivel ha az érintettek túlélnek egy-két missziót, akkor öt főkategória aktív-passzív jártasságaiból mazsolázhatnak, és ez jószerivel végtelenné teszi a kombinációk számát.

Mindezeket követően megkezdhetjük alvilági karrierünk előkészítését. Elsőnek szervezetünk bázisát jelöljük ki, és riválisainkkal együtt lecsapunk a kínálkozó lehetőségekre. Főhadiszállás-fosztogatással, területfoglalással, a konkurencia felkoncolásával és begyűjtő-körutakkal növelhetjük a hírnevünk, de nem árt tudomásul vennünk, hogy nem körülöttünk forog az univerzum. Ha akarjuk sem teljesíthetjük az összes felkérést, ezért kénytelenek vagyunk mérlegelni, hogy mire mondunk igent. Mert trónkövetelőink száz százalék, hogy lecsapják a kihagyott ziccereket, és ha hagyjuk, hogy elkanászodjanak vagy a fejünkre nőjenek, a bukást kockáztatjuk.

A háború művészete

Mivel egy rendkívül komplex műről beszélhetünk, nem meglepő, hogy a tusáknál is dőreség a frontális roham sikerében bízni. Ahhoz, hogy ne mossák fel velünk a padlót, négy aranyszabálynak kell lebegnie a szemünk előtt. Az első és legfontosabb annak az elfogadása, hogy errefelé a legvegytisztább szociáldarwinizmus keveredik az észak-koreai jellegű hiánygazdasággal, magyarán, hibáink ezerszeresen megbosszulják magukat.

Ha elbambulunk, engedünk a kincsekkel teli ládák csábításának, hősködünk vagy rizikózunk, könnyen megeshet, hogy alárendeltjeink fűbe harapnak, vagy maradandó fizikai, esetleg mentális károsodást szenvednek. Ergo egy félsiker, netán egy megalázó, ám nem katasztrofális vereség ezerszer jobb a kivagyi pózerkedésnél: ha tervünk dugába dől, szégyenérzet nélkül húzzuk fel a nyúlcipőt, majd később elégtételt veszünk sérelmeinkért.

Üss és fussLényeges, hogy a játék szinte teljesen külön kezeli a mozgást és az egyéb cselekedeteket. Azt, hogy mennyit bóklászhatunk ide-oda, az MP keretünk szabja meg, míg a harctéri praktikákat az AP-tartalékunkból fedezzük. Ezek fordulókként frissülnek, és ha nagyon akarjuk, nem csekély költség árán átcsoportosíthatunk néhány pontot az egyik erőforrásból a másikba, de ez ritkán éri meg. Ezek mellett még katonáink kezdeményezése sem mellékes, hiszen egyrészt az aktuális kör elején az kezd, akinek ez nagyobb. Másrészt, miután egy bandatag fordulónként csupán egyszer ténykedhet, nem tudunk azzal trükközni, hogy mindig ugyanazzal a zsírozott villámként cikázó, fürge fenegyerekkel akciózunk.

A második pont, hogy mert senki sem a skót kisasszonyok nevelőintézetében, vagy egy elit, bentlakásos fiúkollégiumban cseperedett fel, a tiszta-nemes tusakodást jobb, ha elfelejtjük. Sőt, elemi létszükséglet, hogy mocskosabbnál mocskosabb trükkökkel biztosítsuk dominanciánk. Aláaknázott vagy akadályokkal beszűkített folyosók, megrongált gyógyító miskulanciák és átcsúszópályák, falkataktikák, valamint ha nagy ritkán az időnk engedi, kivárásra játszás: csupán a fantáziánk szab gátat az alattomos fortélyoknak. Persze be is fürödhetünk: ha totojázunk, könnyen egy csak borzasztó áldozatok árán legyűrhető, aljas kelepcébe sétálhatunk – főleg, ha a multiban tesszük próbára a képességeink. Így harmadik jó tanácsként azt is ildomos megjegyeznünk, hogy nincs fölöslegesebb és pazarlóbb luxus a késlekedésnél.

Záróakkordként, mivel a csataterek szinte kivétel nélkül több, drótkötelekkel összekötött szintből állnak, tízből nyolcszor lényeges, hogy minél magasabbra jussunk. Mert ezzel tisztes célzóbónuszra tehetünk szert, és elcsalhatjuk az ütöm-vágomban jeleskedőket a komáiktól. De ha nemeziseink tönkreteszik a közlekedést lehetővé tevő szerkezeteket, akkor csúnyán ráfaraghatunk a taktikailag előnyösebbnek tűnő pozícióra. Hiszen ha fegyvereseinket elválasztják egymástól, az drámaian csökkenti a túlélési esélyeiket, és a menekülésre is keresztet vethetünk, elvégre a kijáratok általában az alsóbb régiókban lelhetőek fel.

Exterminatus

Szigorúan elméleti síkon tehát az adaptáció joggal dobogtathatja meg a körökre osztott stratégiák rajongóinak szívét, mivel papíron ennél szebbet-jobbat legfeljebb a realitásoktól elvi alapon undorodó, látens ópiumfüggő fantaszták kívánhatnak. Ám sajnos azonban ahogy arra bántóan hamar ráébrednünk, a végeredmény a legszerényebb várakozásokat is alulmúlja, mert a koncepció és a kivitelezés között egy feneketlen-ordító szakadék tátong. Hovatovább, egy óra után óhatatlanul befészkeli magát a fejünkbe a gondolat, hogy miközben a mechanikák kiötléséért az ágazat elismert veteránjai feleltek, addig a gyakorlati interpretálást a jövedelemkiegészítésért kuncsorgó portásra bízták.

Az alkotás ugyanis jobb pillanataiban sem emelkedik egy alsópolcos semmiség szintje fölé, míg a rosszabbakban egyenesen egy tizenéves hobbifejlesztő eleve bukásra ítélt tanulóprojektjére hajaz. A példák hosszasan sorolhatóak. A legfőbb gond az, hogy a kritikán aluli mesterséges intelligencia miatt a gép elleni játék hozzávetőlegesen egy leszedált, nyomorékká vert, és gúzsba kötött szarvas leterítésének élvezeti értékével bír. Rendszeresen megesik, hogy haragosaink egyik-másik egységéből előbújik a pacifista nebáncsvirág, és a nem is oly rég félállati torokmetszőként őrjöngő zsivány egyszerűen nem hajlandó érdemben részt venni az ütközetben. Ehelyett elbóklászik, és kizárólag akkor száll be az adok-kapokba, ha már kitépték a máját.       

De az sem ritkaság, hogy egy, a kilátástalan jövőtől megundorodó, ám a direkt öngyilkossághoz büszke kurafi a Nagy Kaszás ölelő csontkarjaiba sétál, és az is megszökött, hogy a gép idétlenkedik. Vagyis akkor sem csap le a kínálkozó alkalomra, ha az kereplőt lóbálva és petárdákat durrogtatva tudatja érkezését, hanem ide-oda futkosással bohóckodik. Ez pedig akkor is megpecsételné az átirat sorsát, ha minden más terület hibátlanul működne, de erről szó sincs.

Multi helyettA Necromunda a Steam Charts statisztikái szerint eddig nem igazán nevezhető sikertörténetnek: ezen sorok írásakor 3375 fő volt a játékoscsúcs, az átlag pedig körülbelül ezernyolcszáz felhasználó. Tekintve, hogy a drámai növekedés minimum valószínűtlen, a multit preferálók jobban teszik, ha megspórolnak maguknak egy költséges- fölösleges kalandot.

Az irányítás a kései nyolcvanas-korai kilencvenes éveket idézően darabos, túlbonyolított és logikátlan: botrányosan igénytelenül kialakított al-menürendszerekben kell kutakodnunk, ha cselekednénk. Az elvileg brutális-tömegpusztító készségekre egy nadrággumiból készített csúzli is kategóriákat ver rá, ezért izgalmas és feszült leszámolások elképesztő gyorsasággal ellaposodó, lagymatag-megfáradt csihi-puhikká züllenek.

Kifejezetten abszurd, hogy egy mezei bicskás bunkó kiiktatása is három-öt harcos összehangolt munkáját igényli. Ráadásul az is előfordulhat, hogy a gyújtógránáttal megperzselt, lézer-gépágyúval kilyuggatott, kalapáccsal kiklopfolt és fejszével széthasogatott Raszputyin-imitátor tüdődarabkákat felhörögve repetáért ágál, groteszk paródiává züllesztve a vérfürdőket. Ehhez igazodva a terepviszonyokkal sem lehetünk elégedettek, mivel az, hogy egy acélfal vagy egy gigászi tartály mögé bújunk el, semmire sem garancia. Abszolút benne van a pakliban, hogy szemre impozáns fedezékünk hajítófát sem ér. Azaz az ilyen-olyan, eseti-egyedi jellegű programhibák, fagyások, illetve grafikai furcsaságok már nem osztanak és nem szoroznak.

Verdikt

A méltán klasszikussá nemesedett Necromunda: Underhive Wars  a legjobb esetben is a viccnek durva, komolyan meg nyilván nem gondolt fércművek sorát erősíti. Ám a feltűnően gyatra megvalósítás elnézve a cukrot is keserűnek találó undok-epés kötekedőkben egy ennél meredekebb teória is felmerülhet. Jelesül, hogy egy, az ihletforrás népszerűségére építő, az unokázós csalásokkal megegyező nívójú, hitvány lehúzási kísérlettel hozta őket össze a balsors. Ergo jelen formájában tényszerűen nulla okunk van arra, hogy beruházzunk egy, a minőséghez mérve hajmeresztő áron kínált kópiába.