Miért használt Sherlock Holmes egy angol vérebet a nyomok kiszimatolására, és miért nem egy mopszot választott? Akár mopsszal is dolgozhatott volna, ugyanis a kutyák szaglása elsősorban a viselkedésen és a képzésen múlik, nem pedig valamiféle velük született a szaglóképességen, állítják a bioRxiv oldalon nemrég közzétett tanulmány szerzői. A kutatók nem találtak bizonyítékot arra, hogy egyes házikutya-fajták jobb szaglással rendelkeznének másoknál. Viszont úgy találták, hogy a farkasok és a prérifarkasok szaglása jobb, mint háziasított rokonaiké.
A kutatás megkérdőjelezi azt a régóta tartott elképzelést, hogy egyes munkakutyák, például a német juhászkutyák, az angol vérebek és a labrador retrieverek más kutyákhoz képest különösen fejlett szagérzékelő képességekkel rendelkeznek. Ehelyett a kutatók szerint e kutyák sikere a szagok felderítésében valószínűleg annak köszönhető, hogy sok generáción keresztül azzal a céllal tenyésztették őket, hogy jobban taníthatók legyenek és jobban odafigyeljenek az utasításokra.
„Szinte már legendás az a hiedelem, hogy a kutyák az emlősök között a legjobb szaglók, és bizonyos fajták még a többinél is fejlettebb szaglással rendelkeznek” – mondja Deborah Bird, a tanulmány egyik szerzője, a Kaliforniai Egyetem funkcionális morfológusa.
Ugyanakkor nehéz vizsgálni, hogy a kutyáknak valóban kiváló szaglási képességeik vannak-e, vagy csak jól követik az utasításokat. Bird és munkatársai ezért úgy döntöttek, hogy a házi kutyák, farkasok és prérifarkasok szagérzékelő képességét koponyájuk és genetikai állományuk vizsgálatával tesztelik. CT-vizsgálatok segítségével 104 koponya 3D modelljét készítették el 45 különböző kutyafajtából, egy farkasfajtából és egy prérifarkasfajtából. Ezeket a modelleket aztán arra használták, hogy megmérjék a koponyában lévő, cribriform lemeznek nevezett csontos struktúra területét. Ezen haladnak át azok a szaglóidegek, amelyek a szaginformációkat továbbítják az agyba. Az emlősök testméretéhez viszonyított a nagyobb cribriform lemez jobb szaglásra utalhat.
A kutatók olyan genetikai paramétereket is vizsgáltak, amelyek jelezhetik, hogy egy emlős milyen jól szagol. Először a kutyák genomjának nyilvánosan elérhető genomikai adatbázisaiban merültek el, 111 házi kutya, 27 farkas és négy prérifarkas genomját elemezve, hogy kiderítsék, hány másolatban rendelkeznek az egyes állatok szagérzékelő génekkel, mivel a több ilyen génmásolat jobb szaglásra utalhat. Ezután további 24 háziasított fajta szájából vett szövetmintákat vizsgáltak meg, és megkeresték e gének RNS megfelelőit, hogy kiderítsék, mely gének kódolják a szaglásban szerepet játszó fehérjéket.
Ezekből a vizsgálatokból a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a házi kutyáknak – ebbe a kategóriába tartoznak az olyan ősi fajták is, mint a dingók és a basenjik, amelyek már a modern kutyatenyésztés előtt is léteztek, valamint az olyan ismert fajták, mint a spánielek és a corgik – valószínűleg kevésbé érzékeny az orruk, mint a farkasoknak és a prérifarkasoknak. Az erős szaglás magas anyagcsere-költségekkel járhat, jegyzi meg Bird, így lehetséges, hogy a háziasítás és az emberre támaszkodás a táplálékszerzés terén csökkentette az evolúciós nyomást az érzékeny szaglás fenntartására.
A közhiedelemmel ellentétben azonban a kutatók nem találtak genetikai vagy csonttani bizonyítékot arra, hogy egyes házi kutyafajtáknak jobb szaglásuk lenne, mint másoknak. A szakértők ehelyett úgy vélik, hogy viselkedésbeli tulajdonságok, például a megfelelni vágyás vagy a nagyobb kitartás vezet oda, hogy egyes kutyák szaglása jobbnak tűnik másokénál.
