Az ősi DNS-t Szibéria állandóan fagyos talajából előkerült mamutmaradványokból vonták ki. Az örökítőanyag, amely ezzel a legrégebbi genomikai bizonyítéknak számít, amit valaha vizsgáltak, a gyapjas mamutok és az amerikai mamutok evolúciójával kapcsolatban világít rá bizonyos részletekre. A sikeres DNS-kinyerés ráadásul azzal kecsegtet, hogy más, hasonlóan ősi maradványok örökítőanyaga is tanulmányozható lehet, ideértve akár az ember felmenőihez tartozó leleteket.

A kihalt fajok DNS-ének tanulmányozása a kvaggával, egy közelmúltban kipusztult zebrafajjal kezdődött 1984-ben. Ekkor két rövid DNS-szakaszt sikerült kivonniuk a szakértőknek a maradványokból, akik azóta folyamatosan egyre ősibb és egyre nagyobb genetikai állományokkal igyekeznek megismételni ugyanezt. A DNS kivonásával és szekvenálásával kapcsolatos technológiák rengeteget fejlődtek az elmúlt évtizedekben, ami olyan fajok genomjának a megismeréséhez vezetett, mint a barlangi medve vagy a neandervölgyi ember. A mostani mamut DNS előtti rekorder egy 2013-as eredmény volt: a szakértők egy 700 ezer éves lófosszíliából vontak sikeresen örökítőanyagot.

A szakértők ugyanakkor a DNS stabilitása alapján már évek óta úgy vélik, hogy elméletileg egymillió évesnél idősebb maradványokból is lehetséges szekvenálható DNS-t beszerezni, feltéve, hogy a leletek megfelelő körülmények között őrződtek meg. Az új eredményekkel ezek a remények realitássá váltak. Tom van der Valk és Love Dalén, a stockholmi Paleogenetikai Központ kutatói arról számolnak be a Nature oldalain közzétett tanulmányukban, hogy sikeresen vontak ki DNS-t három különböző korú mamutfosszília őrlőfogaiból. Az egyik fog egy 700 ezer éves rétegből származik, és egy korai gyapjas mamuthoz tartozott. A másik két fog közül az egyik egymillió, a másik legalább 1,2 millió éves, és ezek a sztyeppei mamutok fogaira hasonlítanak.

A fogakból kivont örökítőanyag jelentősen töredezett volt, így a darabok összeillesztéséhez és az egyéb, mikrobiális szakaszok kiszűréséhez a kutatók a mai elefántok genomját használták mintaként. A legfiatalabb fogból nagyból egymilliárd bázispárnyi mamut DNS-t sikerült kinyerni, a teljes genom 70–80 százalékát. Az egymillió éves leletből több százmillió, a mamuthoz tartozó bázispárt szekvenáltak, ez a teljes genom 25–30 százaléka. A legidősebb fogból pedig nagyjából 60 millió olyan bázispárt nyertek ki, amely a mamuté lehetett. Ez ugyan csak a teljes genom töredéke, de a többi lelettel összevetve érdekes bepillantást kínál az állatok evolúciójába.

A mamutok feltárt csontmaradványai alapján úgy tűnik, hogy az állatok 5 millió évvel ezelőtt jelenhettek meg Afrikában, és onnan szétterjedve a következő évmilliók alatt számos fajuk alakult ki, míg pár ezer évvel ezelőtt végül kihaltak. Az új genomikai adatok megerősítik, hogy gyapjas mamutok a sztyeppei mamutokból fejlődtek ki, és fokozatosan tettek szert azokra a jellegekre, amelyek alkalmassá tették őket a rendkívül hideg környezetben való életre, ami a jégkorszaki Szibériát jellemezte.

A genetikai adatokból ugyanakkor egy másik érdekességre is fény derült. A legkorábbi mamutgenom a vizsgálatok alapján egy eddig ismeretlen leszármazási ághoz tartozik, és ehhez tartozhattak azon mamutok felmenői is, amelyek 1,5 millió évvel ezelőtt Észak-Amerikában elterjedtek. Az amerikai mamutok valószínűleg az újonnan felfedezett mamutág és a gyapjas mamut kereszteződése révén alakulhattak ki.

Dalén, van der Valk és kollégáik hangsúlyozzák, hogy eredményeik messze túlmutatnak a mamutok evolúcióján. Számos mai emlős- és madárfaj kialakulása köthető a korai pleisztocén időszakához, és ezek közül soknak rejtőznek ősi maradványai a permafrosztban, arra várva, hogy feltárják őket, és szekvenálják a genomokat.

Hogy emberi felmenőink esetében is lehet-e hasonló felfedezésre várni, az még kérdés. A legősibb emberi maradványokból kivont DNS 430 ezer éves fosszíliákból származik, míg a csontleletek több millió évre nyúlnak vissza. A mamutok esetében a rendkívül régi DNS-ének kinyerését az tette lehetővé, hogy a leletek gyakorlatilag ideális körülmények között őrződtek meg Szibériában. Hasonló állapotú és korú emberi leleteket viszont egyelőre nem ismerünk, bár lehetséges, hogy csak idő kérdése, hogy ez megváltozzon. De talán akkor sincs minden remény veszve, ha nem sikerül ilyeneket találni. A módszerek napról napra fejlődnek, így lehetséges, hogy pár év múlva már a permafroszton kívüli leletekből is sikerrel vonnak ki ennyire ősi DNS-t a kutatók.