Első pillantásra egy sáros talajon igyekvő, köpcös madár nem tűnik túl jó analógiának egy sprintelő dinoszaurusz tanulmányozásához, de a módszer mégis segíthet az őshüllők mozgásának rekonstruálásában. Pontosabban a szakértők úgy döntöttek, hogy ezzel a megoldással tesztelnek egy fontos és elterjedt paleontológiai metódust, és eredményeikről a Biology Letters folyóiratban számoltak be.

Míg a csontok és más biológiai minták információt adhatnak a kihalt állatok anatómiájáról, a fosszilis lábnyomok életre keltik az egykor élt élőlényeket: lábnyomaik közvetlen feljegyzéseknek tekinthetők ősi viselkedésükről, a környező üledék pedig egy szelet abból a világból, amelyben egykor éltek. Az 1970-es évek óta a kutatók ezeket a lábnyomokat használják a dinoszauruszok járási és futási sebességének becsléséhez, egy sztenderd egyenlet segítségével, amely a dinoszauruszok sebességét a lépéshosszúságukhoz és csípőmagasságukhoz, valamint a Föld gravitációs vonzásához viszonyítja.

Ez az egyenlet azonban a dinoszauruszok egyedüli ma élő képviselői, a madarak helyett az emlősök mozgásán alapul. És annak ellenére, hogy régóta vannak kétségek ennek és más hasonló egyenleteknek a pontosságát illetően, még mindig széles körben használják a dinoszauruszok mozgásával kapcsolatos megállapításokhoz, mindenféle tesztelés nélkül.

Hogy laboratóriumi körülmények között tegyék próbára az eljárást, a liverpooli John Moores Egyetem kutatóinak egy csoportja különböző konzisztenciájú sárral borított pályákat hozott létre. Ezután két sisakos gyöngytyúkot (Numida meleagris) eresztettek a pályákra, miközben egy kamera rögzítette minden lépésüket. A csapat összehasonlította a videón rögzített tényleges gyaloglási sebességet a madarak lábnyomai alapján az egyenletből számított gyaloglási sebességgel. A videóval mért sebességhez képest az egyenlet a sár konzisztenciájától függetlenül következetesen túlbecsülte a gyöngytyúkok sebességét.

Ennek az eltérésnek több oka is lehet. Egyrészt az egyenletet olyan állatok alapján alkották meg, amelyek szilárd felületen jártak, míg a fosszilis lábnyomokat tartalmazó felületek eleve puhábbak voltak, hiszen csak így tudták megőrizni a lábnyomokat. Ezenkívül az egyenlet feltételezi, hogy a hosszabb lépések automatikusan nagyobb sebességet eredményeznek. A kutatók azonban olyan eseteket is dokumentáltak, amikor a gyöngytyúkok sebessége úgy változott, hogy közben a lépéshossz változatlan maradt.

A kutatók szerint a dinoszauruszok lábnyomainak legközelebbi élő leszármazottaik alapján történő elemzése sokkal világosabb képet adhat arról, hogyan mozogtak az ősi lények. Az eredmények arra is rámutathatnak, hogy a régi egyenlet használata csak korlátozásokkal alkalmas az állatok mozgásával kapcsolatos következtetések levonására, és nem alkalmazható egy adott dinoszaurusz járásának konkrét rekonstrukciójára.