Az 1960-as években Jane Goodall heteken át figyelte a csimpánzokat a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban. Az egyik legfontosabb felfedezése az volt, hogy az állatok rendszeresen gesztikulálnak egymással. A hím csimpánzok például fenyegetésként felfelé billentették a fejüket, az anyák pedig intettek a kicsinyeiknek, hogy másszanak fel a hátukra. A főemlőskutatók generációi Goodall munkáját követve több mint 80 értelmes gesztust azonosítottak, amelyeket nemcsak a csimpánzok, hanem a bonobók, a gorillák és az orangutánok is használnak.
Most a kutatók ezeket a gesztusokat arra próbálják használni, hogy bepillantsanak a nem emberi főemlősök elméjébe. Egyesek szerint a gesztusnyelv vizsgálata még annak feltárásában is segíthet, hogyan fejlődött ki a mi fajunkban a hangalapú nyelv. „A gesztusok minden bizonnyal nagy szerepet játszottak ebben” – mondja Richard Moore, a Warwicki Egyetem nyelvfilozófusa.
Ritualizáció
Az 1980-as években Michael Tomasello akkor még fiatal összehasonlító pszichológusként fogságban élő kölyökcsimpánzok felnőtté válásának megfigyelése alapján dolgozta ki az első elméletet a nem emberi főemlősök gesztusairól. Megfigyelte, hogy a kiscsimpánzok az anyjuknak gesztikuláltak, és ahogyan felnőttek, új, már más csimpánzok felé irányuló gesztusokat is kifejlesztettek.
Megfigyelései alapján Tomasello azt állította, hogy a gesztusok egyszerű szokásokként alakulnak ki az állatok között.
Ha például egy fiatal állat újra és újra megpróbálja kikapni az ételt az anyja szájából, az anya végül elkezdhet neki ételt adni, miközben a csecsemő kinyújtja a karját. A kiscsimpánz viszont ilyenkor már nem is fárad a teljes művelettel, csak jelzi a „nyúlást”.
Tomasello ritualizációs teóriája szerint a nem emberi főemlősök nem úgy használnak gesztusokat a kommunikációhoz, mint mi. Amikor egy cukrászdában egy süteményre mutatunk, tudjuk, hogy a gesztusból megérti az eladó, hogy azt szeretnénk megvenni. De az elmélet szerint más fajok nem látnak bele egymás fejébe, amikor gesztust tesznek. Az állatok egyszerűen megtanulják, hogy egy-egy mozdulat bizonyos dolgokat eredményez számukra.
A 2010-es évekre ugyanakkor néhány primatológus komoly problémákat fogalmazott meg ezzel az elmélettel kapcsolatban. A teóriából ugyanis az következett volna, hogy a nem emberi főemlősök között az egy-egy interakció kapcsán felmerülő gesztusok nagyon változatosak. A csimpánzok körében végzett nagyszabású felmérések azonban azt mutatták, hogy mindannyian ugyanazokkal a gesztusokkal élnek. Néhány jellegzetes mozdulaton még különböző fajok is osztoztak.
Öröklődés
A kritikusok új elméletet dolgoztak ki, amely elvetette azt az elképzelést, hogy a nem emberi főemlősök spontán módon fejlesztik ki a gesztusokat. Ehelyett a kutatók azt javasolták, hogy a gesztusok a génekben kódoltak, hasonlóan ahhoz, ahogyan az udvarlási tánc a madarak DNS-ébe van kódolva. Ezeket az öröklött gesztusokat a természetes szelekció előnyben részesítette, mivel segítették az állatok eredményes szaporodását. „A gesztusok veleszületettek” – mondja Richard Byrne, a skóciai St. Andrews Egyetem primatológusa, aki részt vett az új elmélet kidolgozásában.
Kirsty Graham, Byrne egykori tanítványa azonban nem volt elégedett a veleszületett gesztusok elméletével. „Azt állítjuk, hogy annak van a legtöbb értelme, hogy a több mint 80 gesztustípus mind genetikailag kódolt?” – mondja Graham, aki ma a New York-i Hunter College-ben tanít. „Tényleg ez a legegyszerűbb magyarázat?”
Moore osztotta Graham szkepticizmusát, akárcsak Federico Rossano, a Kaliforniai Egyetem összehasonlító pszichológusa, aki Tomasello tanítványaként doktorált. A trió a múlt hónapban a Biological Reviews című folyóiratban bemutatott egy harmadik elméletet. „Ez végre egy olyan történet, amely reményeink szerint összeegyeztetheti a meglévő adatokat és az eltérő nézeteket” – mondja Moore.
Érvelésük szerint az állatok nem örökölnek konkrét gesztusokat, de azt a képességet igen, hogy gesztusokkal tudnak kommunikálni más csimpánzokkal.
A nem emberi főemlősök úgy hoznak létre új gesztusokat, hogy kölcsönvesznek – a kutatók megfogalmazása szerint „toboroznak” – olyan mozdulatokat, amelyeket a fajtársaik gyakran tesznek. Egy társuk például kinyújthatja a karját, hogy élelmet kérjen, például a frissen fogott zsákmányból, és ők ezt a mozdulatot képesek megérteni.
Toborzás
Az elmélet megmagyaráz néhány olyan megfigyelést, amelynek egyébként nem volt értelme, mondta. A primatológusok megfigyelték például, hogy amikor egy csimpánz nem kap meg valamit, amit szeretne egy gesztus révén, akkor pozíciót vált, hogy a másik állat jobban lássa. Ha a gesztus csak egy tanult, megszokott mozdulat lenne, a csimpánz nem tudná ilyen rugalmasan prezentálni, mondja Graham.
A toborzási teória magyarázatot kínál arra, hogy a nem emberi főemlősök miért képesek ennyi gesztust megosztani egymással, még ha azok nem is genetikailag programozottak.
Az állatok végső soron azért tesznek hasonló gesztusokat, mert hasonló testük van, amely hasonlóan mozog.
Ennek eredményeképpen könnyebben is értelmezik a gesztusok jelentését, mivel egyszerűen belegondolnak, hogy mit tesznek a saját testükkel hasonló helyzetben.
Graham szerint a toborzási szemlélet új ötleteket kínál arra vonatkozóan, hogy a csimpánzok és más fajok miért küzdenek a számunkra könnyen érthető gesztusok – például a rámutatás – felismerésével. Ezeknek a mozdulatoknak nincs egyértelmű kapcsolatuk azzal, amit az állatok a mindennapi életben a testükkel csinálnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem képesek új gesztusokat megtanulni. Graham és kollégái úgy sejtik, hogy az állatok képesek erre, ha a gesztusoknak célja van. A kutatók jelenleg kísérleteket dolgoznak ki annak megfigyelésére, hogy ez megtörténik-e.
***
Byrne a toborzási nézetet a saját, genetikai elméletével összehasonlítva meglehetősen bonyolult rendszernek találja. Tudjuk, hogy más állatok átörökíthetnek kommunikatív mozdulatokat, így szerinte kérdéses, hogy a nem emberi főemlősöknél miért lenne szükség más magyarázatra. „A kérdés, amelynek megoldása hosszú időt és sok vitát fog felölelni, az, hogy megéri-e az összes extra elméleti apparátus a valóság jobb leírásáért” – mondja.
Tomasello azonban, aki most a Duke Egyetemen tanít, ígéretesnek látja a toborzási nézetet, és a ritualizációs elmélet továbbfejlesztett változatának tekinti. A kutató szerint, amikor először dolgozta ki a gesztusokkal kapcsolatos elképzeléseit, még nem volt világos, hogy az állatok mennyi mindent képesek megérteni egymásról. Ahogy mondja:
„A toborzási teória több hitelt ad a nem emberi főemlősöknek kognitív szempontból, mint az eredeti nézet, ez pedig fontos előrelépés.”
Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a nem emberi főemlősök gesztusai közvetlenül az emberi nyelv alapját jelenthetik. A korai emberek a gesztusokat jelbeszéddé alakították át, nyelvtani szabályokkal kiegészítve, amelyekből aztán megszülettek a beszélt szavak. Rossano és kollégái azonban egy távolabbi kapcsolatot vélelmeznek a gesztusok és a nyelv között. Nem emberi elődeink szerintük példátlan rugalmasságot fejleszthettek ki a gesztusok tanulásában, és hogy hogyan használták ezeket társas életükben. Ez az emberi nyelvnek is létfontosságú eleme. „Honnan származik ez a rugalmasság a kommunikációs gyakorlatban és a tanulásban? Valószínűleg a gesztusok rugalmasságából ered” – mondja Rossano.
