Az első részben a C64 történetét vesézgettük, íme a folytatás. A gépek műanyag burkolata és gombjai az eltelt évtizedek alatt a tárolástól, a napfénytől és a gyártáskor hozzáadott anyagoktól és azok eloszlásától függően enyhébb - durvább sárgulásnak indultak, volt amikor foltosan. Ennek visszafordítására a közelmúltban lett népszerű az ún. "retrobright" technológia és ehhez pasztát, folyadékot, stb. is kínálnak. A lényeg, hogy peroxid-tartalmú anyaggal UV fény – pl. lámpa, vagy a rendes nyári napfény - hatására a sárgulás enyhíthető, vagy eltüntethető.

Ennek tartóssága változó. Van, hogy hónapok alatt visszasárgul, olyan is, akinek évek óta nem, de az biztos, hogy aki a tuti gyári színre vágyik, annak a szekrény mélyéről, lehetőleg a még eredeti dobozban fellelt példányokra kell vadászni. Persze ezeknek megvan az ára is. Másik probléma szokott lenni, hogy a burkolat műanyagát megmarja az azon körbetekert vezeték szigetelése. Erre jelenleg nem találtam más megoldást, mint a "karosszériázást", vagy burkolatcserét.

Másoknak nem probléma, hogy látszik az idő vasfoga, de azoknak, akik nem elégedettek kedvencük kinézetével, de a fenti vegyszeres, vagy esetleg kétes kimenetelű eljárásokat sem preferálják, opció lehet a teljes burkolat beszerzése.

A "belbecs"-et is górcső alá vette pár, azóta felnőtt rajongó. A hazánkban jellemző konfiguráció – fekete-fehér, általában szovjet gyártmányú Junoszty TV + Commodore gép + magnó - egyik feledhetetlen emléke, hogy "vagy kép volt, vagy hang". Azaz vagy éles képünk volt semmilyen, vagy sistergős hanggal, vagy jó hang, jó esetben csak szellemképes, esetleg "futó" kép mellett.

Persze ezen lehetett volna segíteni a tévé kezelőszerveinek lehetőségein túli áthangolással, de melyik gyerek mert bármit is kérni a gépéhez, ha már a fenti komponenseken felül nagy nehezen kisírt egy, ne adj isten kettő botkormányt. Anélkül ugyanis a játékok jelentős hányada nem volt játszható, a szülőknek pedig egyáltalán nem volt alapértelmezett vásárláskor, hogy ez is kellene a géphez.

Persze a botkormányok gyártói nem feltétlenül számoltak pl. a sportjátékok joystick-rángatása jelentette megterheléssel (vagy épp ebben reménykedtek a jobb profit érdekében). Az egyszerűbb, laprugós példányok erős használat mellett viszonylag hamar feladták. Az emberfia próbálta meg esetleg feljavítani a kontrollerét, vagy a tartósabb, mikrokapcsolós verzió megszerzéséért is meg kellett küzdenie. És akkor még az auto-fire opcióról nem is szóltunk; ez mondjuk épp a tűzgomb-kapcsolókat kímélte, de egyes gépeken, pl. a 264-es szériákon a TED chipet inkább kinyírta. A TED chip ára pedig már akkor is vetekedett a botkormányéval.

Kicsit elkalandoztam azt hiszem. Szóval a belbecs, Junoszty, "képminőség"... Akinek nem volt lehetősége monitorra (az iskolában is csak egy darab monitor volt, a legnagyobb gépen - C64, később C128 volt -, amihez halandó tanuló hozzá sem nyúlhatott. A diákok gépein Junoszty teljesített, természetesen a fent leírt kép-vagy-hang módon. Pedig a C64-hez négyféle módon is lehet kijelzőt csatlakoztatni, ebben tehát nincs korlát.

Ha monitorod volt, az maga volt a mennyország - különösen, ha az színes volt - de később, ahogy ezek a hardverek a feledésbe kezdtek merülni, az áruk pedig esni, a barkácskedvűek, akiknek már a monitor csodája sem volt elég a DVI, HD korában, megalkották a Lumafix-et, melynek két-három-négy tekerőjével még az S-Video kép torzulásai is eltüntethetők.

Akinek ez sem elég, megoldás lehet a ClearVideo64: ehhez a TV-tunert le kell forrasztani a C64 alaplapról. A Commodore-ok 8 tűs video csatlakozója eleve egyszerűen illeszthető volt S-Video vagy Euroscart csatlakozókhoz, és ott jelentősen szebb képet adtak, azonban az a tendencia, hogy ezek a csatlakozók is kezdenek eltűnni a megjelenítőkről.

A fentiekhez fontos hozzátenni, hogy számos program a masina eléggé korlátozott számú színei miatt pl. pepita, vagy egyéb színkeverést használt, melyet a kevésbé éles képű TV-ken az elérni kívánt színben láthatott a felhasználó. A monitorok tűéles képén ez a hatás nem fog jelentkezik, ezeknél tisztán látszani fognak a pixelek, de hát valamit valamiért.

A kezdeti korszakban jellemző adatbevitel a billentyűzeten pötyögésen kívül a háztartásokban a kazettás magnó volt, mely a Commodore gépek esetén a saját szabványú csatlakozók miatt a háztartásban elérhető magnókkal nem volt megoldható - legalábbis nem volt jellemző - viszont számos kompatibilis modellt készítettek a gyártók.

A 80-as évek vége felé a Mills Load-It tette fel a koronát ezekre a tárolókra. Az optimális fejállítás elérését a LEDsor segíti. KIT-ekkel is fel lehetett fejleszteni a meglévő magnónkat. Reményeim szerint hamarosan be tudom mutatni mire képes ez a ketyere, az ígéretek szerint megszűnik a Load Error.

A Play gomb fölött látható tekerő az olvasófej állítására szolgált. Az adatmagnók fejállása - azaz az író-olvasó fej szalaghoz viszonyított pozíciója, nem egyezett meg feltétlenül. Ha nagyon eltért, a program nem töltődött be hibátlanul, vagy egyáltalán, esetleg meg sem találta a kazettán. A fejbeállítást kezdetben a kazettához mellékelt programlistára rajzolt "csavarállás" ábra, később program is segítette. Ez különösen a piacon vásárolt, vagy máshonnan szerzett kazetták esetén volt érdekes. Másik megoldás lehetett, ha a programokat átmásoltuk másik kazettára a "saját" fejállásunkkal, ekkor később nem kellett már fejállítgatással vacakolni.

A kazettás betöltés kezdetben lassú volt, 15 perc átlag, de volt olyan játékom, ami 45 percig töltődött. Erre megoldást jelentett az ún "turbo" program, melyet géptípustól függően először be kellett tölteni (kényelmesebb megoldásként a gép hátuljába csatlakoztatott cartridge-ról, bekapcsolást követően menüből választható), más gépcsaládoknál a programhoz lehetett csatolni (pl. C16).

Az éra vége felé egyre megfizethetőbb lett a lemezegység, melyből szintén jópár verzió készül, sok esetben limitált kompatibilitással a (Oceanic, Indus GT).

A kezdeti 1540-es egységet mely a Commodore 64 korszakot megelőző VIC-20 érában készült, leváltotta a 1541-es, mivel a C64 video chipjével nem igazán értették meg egymást. A korai 1541-es lényegében megegyezett a 1540-nel a belső ROM tartalomban található módosítást leszámítva. Még a VIC-20 korszakból megmaradt ok miatt az egyik leglassabb átvitelű eszköz volt a többi a konkurens számítógépek lemezegységeihez képest, pedig meglehetősen borsos ára volt. 

A melegedős, korai 1541-est felváltotta a 1541-II-es meghajtó, melynél a belső tápot a melegedés jelentős részéért felelős, külső tápegységre váltották. Később, az utódhoz megjelent a 1571-es, már kétoldalas egység; vagyis előbb a 1570-es egyfejes, mely szintén használható volt C64-gyel is, bár a gyorsabb ún. burst mód azzal nem volt kihasználható. További családtagok is csatlakoztathatók voltak: a 3.5 hüvelykes 1581-es, és megfelelő illesztéssel az SFD-1001-es meghajtó, mely a korábbiak fent említettek tárolókapacitásának sokszorosát nyújtotta, utóbbinak azonban kissé rossz a híre: álltában is képes elromlani.

A jobb szélen látható drive, a 1551-es mely a Commodore 264-es szériához tartozó, az eddig ismertetett soros meghajtóktól eltérően párhuzamos illesztésű, nem kompatibilis más családtaggal. A párhuzamos csatlakozás által elérhető sebességnövekedést az eredetileg soros egységekhez is elérhetővé tette pl. a Rex 9535-ös KIT, hozzátéve, hogy a C64-hez eleve tervben volt ilyen csatlakozású meghajtó megépítése.

1986-ban a Berkeley megjelentette a géphez néhány lelkes programozózseni munkáját, grafikus, ablakos operációs rendszerét, a  Graphic Environment Operating System, azaz a GEOS-t. Ez az eredeti Mac operációs rendszerének közel teljes megvalósítása a kb. 1 MHz-es, 64kB RAM-mal rendelkező gépen. A bravúr köszönhető annak, hogy a programozók korábban 128-4096byte(!) memóriával rendelkező platformokra programoztak.

A GEOS korában második-harmadik legsikeresebb rendszer volt, az eleve olcsó C64-hez akár ingyen is adták. Alapszintű irodai rendszert ajánlott akár a konkurensek árának huszadáért. (A C64-gyel együtt is kínálták $100-ért amikor az MS-DOS volt $99 és még hol volt a hardver?). 12 évvel később jelent meg a v2-es frissítés tehát a Commodore végét követően 4 évvel, és újabb 20 évet kellett várni a v3 update-re mely 2018-ban jelent meg és akár 4 MB RAM-ot is támogat. Nekem a GEOS teljesen kimaradt, mert nem lehetett benne lőni, de találhatunk magyar oldalakat, ahol jól bemutatják a rendszert.

Először C64-en jelent meg, majd C128-ra, Plus/4-re németül, majd Apple gépekre és PC-re is elkészült. 1990-ben, a PC/GEOS egy teljesen preemptív multitaszk, többszálú oprendszer volt, postscript-szerű képalkotási modellje volt beépített körvonalas karaktertechnológiával, forgatással, módosítással, skálázással az alkalmazási és felhasználói felületen, a két évvel azelőtt megjelent NeXTstep mintájára. Ehhez az alap 64 kilobájtos memória korlátainak átlépésére, akár 1 megabájtos bővítés (GEORAM) is elérhető volt, mostanában 2-4 MB-os bővítő is vásárolható.

Memóriabővítőt a Commodore is kiadott REU néven (RAM Expansion Unit), ezek 128k, 256k és 512kbyte méretben voltak elérhetőek, használatukhoz erősebb tápegységre volt szükség. A Sonic The Hedgehog játék C64-es portja pl. 256k-s REU-t igényelt, de más játékokat és felhasználói programokat is átportoltak a REU használatára:

A Commodore-hoz több gyártó is kínált kiegészítőket, a teljesség igénye nélkül: Rex Datentechnik, Datalux, Datel, a Rossmöller. A koronázatlan király a CMD (Creative Micro Designs) kiegészítőiből 1996 táján elég érdekes konfigurációt építhetett a szerencsés: CMD HD-sorozattal SCSI merevlemez, FD-sorozattal akár 4MB-os floppy egység (FD-4000), RAMLink-kel 16MB RAM memória, és a csúcs, a 20MHz-es SuperCPU volt, mely jelentős gyorsulást hozott az addig 1MHz körüli órajelen működő processzorhoz képest.

Ezt a 65816-os processzor 14MHz-es gyári órajelének 20MHz-ra történő túlhajtásával érték el (később hivatalosan is megjelent 20MHz-es órajelű változat, ráadásul 2018 novemberben még frissítették az adatlapját, tehát ez a család még nem halt ki). Az ezekkel a bővítések felszerelt gép jelenleg lassan egy kisebb autó árát közelíti (nem tudom miért csodálkozom ezen, régen volt olyan hirdetés, hogy C64+floppy-t Zsigulira cserélnek), nagyon ritkán van eladó példány, pedig a korai verziók instabilitása előfordulhat: az 1.32-ig gyártottak problémásak voltak a 2-es verziótól ezek javításra kerültek.

A dokumentációt, mely szükséges lenne az újragyártáshoz, a tulajdonosa nem tette közkinccsé sajnos. A 6502-es processzorhoz számos gyorsító készült, azonban a C64-es MOS-6510-es változatának gyorsítása meglehetősen nehézkes, mivel a VIC-grafikus chip, majd a SID korlátait is figyelembe kell venni. Emellett a 6510-es processzor nem dokumentált ún. illegális opkódjait a számításba vehető gyorsabb példányok nem támogatják, így a szoftverkompatibilitás nem lesz 100%-os. Ezek ellenére a SuperCPU meglepően kompatibilisre sikerült.

Az 1992-es fejlesztésű Rossmöller Flash8 is ugyanazt a processzort használta, bár "csak" 8MHz-en, de ez is sokszorosa volt az alapórajelnek, a korábbi Turbo Processor Module-juk még 4MHz-t tudott. A Flash8 256k vagy 1MB saját RAM-mal rendelkezett. Csak PAL verzió létezett. A fejlesztő, az akkor egyik legnagyobbnak számító svéd demópartin, a Tribute 94-en mutatta be a termékét, ami jó ötletnek tűnt, mivel ezeken a gépeket amúgy is végletekig kihasználó programok látványos gyorsulását lehetett volna látni. Volna, mert nem igazán jöttek a látogatók, és nem igazán készültek nagy művek. Néhány program azért bemutatásra került az eszközzel.

Sajnos számos gond merül fel a gyorsítóval, mely például teleszemetelte a képet, de már az 1MHz-es üzemmódban is időzítési gondok merültek fel, így a később sikeres IFLI képek sem voltak megjeleníthetők. A problémákat két lelkes Airwolf Team tag megpróbálta kijavítani, de a keményfejű Rossmüller ezt leállította. A hibák pedig a kártya elfogadottságának és ezáltal elterjedésének gátja lettek. A GEOS-hoz kiadtak patch-et a stabil működés érdekében.

A Rossmüller ezzel együtt jópár érdekes fejlesztést kiadott, például a Turbo Access és a Turbo Trans kártyák, ezek 256-512k memóriájába floppy lemezek tartalmát tölthetjük, így nagyságrendekkel gyorsabban érhetők el az adatok.

SuperCPU képességeire fejlesztett 2015-ben megjelent Metal Dust, eredetileg a Flash8-ra készült volna, de a fejlesztés során a Flash8-ról végül a SuperCPU-ra váltottak.
A CMD más termékeire is szemet vetettek utángyártók: Rear Admiral Thunderdrive 4GB néven a CMD HD, Rear Admiral Filedrive 2K és 4K néven pedig a lemezmeghajtók készültek.

A SuperCPU-hoz a gyárinál erősebb tápegység kellett. Az ilyen gyorsítókban használt egyedileg programozott ICk tartalmát visszafejteni lenne szükséges az utánépítéshez a dokumentáció hiányában, de ez túl sok befektetett energiát igényel, de eleve nagyon ritka és drága a visszafejtendő hardver is.

Hasonló célú hardverek fejlesztésébe többen belekezdtek:

- Swisscomp Turbo Processor: 4MHz-es 65816-alapú gyorsító, a Flight Simulator, és a Wheels Of Fortune biztosan működik vele. 1MB memóriája van, melyet akkumulátor táplál, így kikapcsolás után is megmaradnak az adatok. 

- Schnedler Systems Turbo Master CPU: Korai, 1990-es 4.09MHz-es gyorsító 64K SRAM-mal, 65c02-es processzorral. Ezt később visszafejtették, elvileg 8MHz-es sebességre is képessé tették. A B verziótól, C128-hoz is használható C64 módban. Szoftveresen és kapcsolóval is váltható az 1 és 4MHz-es órajel.

- Turbo Demo Card: C64 Accelerator, ezt a 2011-es Silesia Party 5-ön mutatta be Kisiel. Extra SID foglalatot is tartalmaz, a sebességnövekedés érdekében megoldja az órajel érzékeny VIC és a SID chipek illesztését. 1 és 2 MHz-en, bizonyos körülmények között 4 MHz-en is képes volt működni, de a VIC és SID műveleteknél alapórajelre váltott.

- LTC64: a német c'T magazin 1987-es évfolyam hatodik számának 94-ik oldalán, a 4MHz-es 16 bites processzor illesztését mutatta be Michael Flamm és René Scheider egy desktop PC-szerűséggé alakított C64-en.  Az alkotó ennek alapján építette meg a LostTurboCard64 első változatát, 256kb RAM és 4MHz CPU órajellel, majd a fejlesztett LTC64-2-t, mely 14-20MHz-n működik és 4MB SRAMot kezel. 20db épült 2021-ben. Ez egy belső daughterboard nem külső portra csatlakozik, a burkolatot így magasítani szükséges.

- MicroCore Labs MCL64: 2021-ben indult projekt, mely gyorsabbnak ígérkezik, mint a SuperCPU, a nem dokumentált parancsok is implementálva lettek. Legutóbb novemberben frissítették az oldalt.

- F7 Turbo Card: 2013-ban indult projekt, mely a SuperCPU-hoz hasonlóan 20MHz-es 65c816 processzort és 16MB-s SIMM memória kezelését ígéri (14.5MB használható) egyebek mellett. A projekt 2016 körül eltűnt a készítő, a lengyel Lotharek honlapjáról, így nem tudom végül mi lett vele. Mindenesetre hasonló projektet véghezvitt a hasonló processzorral működő Atari XL és XE gépekre Rapidus néven.

- InsaneCPU: 2017-ben indult projekt ARM alapokon.

- Turbo Chameleon 64: Lényegében egy C64-re csatlakoztatható, de önmagában is működő (C64-ként vagy csak floppy-drive ként is) hardveres emulátor. Lemezkezelést, Cartridge ROM kezelést is magában foglal, mindezt a már kissé ósdi analóg VGA kimenettel, és PS/2 portokkal, de USB és SD kártya foglalattal is. A kártyát használhatjuk "bazi nagy" floppyként, vagy memóriabővítésként. Egy rakás ismert cartrige-ot képes emulálni, viszont én hiányolom a tápkapcsolót. Az egész akár zsebben elfér, használatának bonyolultsága és a lehetőségei sokrétűsége miatt szerintem ez inkább a hardcore arcoknak való. Az kezdeti széria után eltűnt, majd pár évvel később ismét lehet kapni.

A közösség nagy része azonban úgy tűnik a floppy+C64-nél erősebb konfigurációt nem érezte magáénak, így ezek nem terjedtek el igazán, leszámítva az Action Replay és a Final Cartridge bővítést, mely mind a programozók, mind a játékosok számára hasznos segédeszközöket tartalmaz és annyira sikeres, hogy egyéb gépekre és konzolokra is elkészült.

A másik ilyen, a JiffyDOS, melyet 1985-től fejlesztettek, és olyan I/O sebességet nyújtott a C64-nek amelyet az eleve megérdemelt volna.

A programok átvitelének igénye a Commodore megszűnését követően elég hamar felmerült. Kezdetben a kazettán, lemezen tárolt programok megbízható helyre töltése, később pedig azoknak gépbe való visszatöltésének problémájával kellett szembesülni a lelkes rajongóknak. A megbízhatatlan kazetta, és a sérülékeny lemezegység nem bizonyult tartós megoldásnak. A mobiltelefonok elterjedésével elég volt egy hívás a mágneslemez mellett és a tartalomnak búcsút is inthettünk.

Az azóta eltelt idő alatt, ha egyáltalán megmaradtak a kazettáink, és nem került rájuk pl. a Depeche Mode aktuális albuma, megpróbálkozhattunk azok betöltésével. Kérdés, hogy az adatmagnó működőképes maradt-e. Sajnos az ékszíjaknak az idő nem barátja, van, hogy megkeményednek az utolsó pozícióban, amikor a szekrénybe kerültek - és nem tapadnak többé, csak forog a meghajtás. Máskor egyszerűen lemállanak. Ilyenkor lehet próbálkozni a befőttesgumi trükkel, vagy marad a cserealkatrész felhajtása.

Aki esetleg audiokazettaként próbálta azokat lejátszani, annak ismerős lehet a Ford Fairline Kalandjai-ban is szereplő megállapítás: avantgárd, de azért lehet rá táncolni... Ha lemezeink (is) vannak, amiket szeretnénk beolvasni vagy a meghajtót emulálni, jó ha tudjuk, a lemez formátuma nem PC kompatibilis, más megoldásokra van szükség:

X1541: ez egy korai megoldás, mely a PC nyomtató portját illeszti a Commodore olvasóhoz. A korai gépekre fejlesztett megoldás a sokkal gyorsabb alaplapokkal nem működik megbízhatóan vagy sehogy, és a printer port is kezd kihalni már. Jellemzően a Star Commander-rel használták, mely a Norton, vagy a Total Commander működéséhez hasonló.
SD1541, és utóda a SD1541-II: SD kártya olvasó használata a Commodore gépekre. Egy hazánkfia, Kollár Zoltán fejlesztése.                

SD2IEC: SD-kártya olvasó IEC portra csatolva.

1541 Ultimate és II (II+ 2016-tól): 1541-es meghajtót és cartridge-okat, REU-t képes emulálni. SD kártya olvasóval felszerelt. A II-es változat kisebb, microSD olvasója, van, USB bemenetére pedig Ethernet adapter csatlakoztatható, 2 SID hangchip és hangszóró is található benne, firmware-je pedig frissíthető.

EasyFlash sorozat: a korai EPROM-os cartridge utódai újraírható EEPROM-mal készültek. Így egyedi tartalommal tölthetjük fel.            

Catweasel: PC-be helyezhető ISA, később PCI buszos vezérlőkártya, mely szabványos PC lemezmeghajtón keresztül kezeli a nem PC szabványú formátumokat, továbbá két SID hangchip foglalat, és Amiga billentyűzet csatlakozó is van rajta.

A C64 és a Commodore sorozat nagy rész csak egy User porttal rendelkezett. Ennek bővítésére számos megoldás született. Az egyik legérdekesebb a Schendler System meglehetősen ritka Master Adapter-e, mely a processzor gyorsítókártyának összekapcsolását teszi lehetővé REU vagy GEOVISION kompatibilis memóriabővítéssel.

A C64-hez a korszerűsítés jegyében Ethernetet, sőt Wifi-it is illesztettek a platformhoz, még internethez is kapcsolták.

(hamarosan folytatjuk)