Visszanyal a fagylalt

A kenyerét piti bűncselekményekkel és egy pornóbolt takarításával kereső, kábítószerfüggő Edward Dalton Haffey sokáig azt hitte, hogy megütötte a lottó főnyereményét. Hiszen főnöke, Mike Kuhnhausen egy nap kertelés és mellébeszélés nélkül nem kevesebb, mint ötvenezer, ropogós zöldhasút ígért neki, ha megszabadítja őt a váláson gondolkodó feleségétől, Susan-től. A csinos summától fellelkesülő ex-fegyenc belement az alkuba, és 2006. szeptember 6-án egy  kalapáccsal felfegyverkezve a megadott cím felé vette az irányt. Terve egyszerű, de a maga módján ravasz volt. Betör a házba, agyonveri a nőt, aztán, hogy azt a benyomást keltse, hogy egy tragikus fordulatot vevő rablótámadásról van szó, eltulajdonít pár értéktárgyat. Majd záróakkordként a feltűnést kerülve lelép.

Azzal azonban nem számolt, hogy a nála némiképp testesebb-szívósabb ápolónőt megedzette a szakadatlan robot. Így mikor dulakodni kezdtek, az oroszlánként küzdő, sérüléseire fittyet hányó asszony fölé tudott kerekedni, és megfojtotta. Később a felbujtó sem kerülte el jól megérdemelt sorsát. Egy megkörnyékezett, ám nemet mondó tanú vallomása, a félreérthetetlen bizonyítékok sokasága, illetve a nyomozók keresztkérdései megtették a hatásukat: a kezdetben makacsul tagadó gazfickó megtört, és alkut kötött. A megállapodásnak hála, csupán tíz évre ítélték, de a sors groteszk-morbid tréfájaként a prosztatarák egy agresszív fajtája alig három hónappal a szabadulása előtt végzett vele.

Ahogy ez a példa is remekül illusztrálja, még egy rutinmunkának tűnő bérgyilkosság is ezernyi buktatót rejt magában. Ha pedig nem egy bátor, ám szerény források fölött  diszponáló átlagpolgárt, hanem a globális elit egyik képviselőjét akarják eltakarítani az útból, akkor még egy papíron sikeres akció is katasztrófába torkollhat.

Lássuk hát, hogy miképp is muzsikálnak a tápláléklánc csúcsán állókra vadászó, megfontolt-akkurátus 47-es ügynök kalandjait elmesélő franchise 2018-as epizódjához megvásárolható szezonbérlet eddig még górcső alá nem vett bevetései!

Hurrá, nyaralunk!

A fő dobás vitán felül a trópusi Haven-szigeten játszódó, The Last Resort-nak keresztelt misszió. A turistaparadicsom látszólag semmiben sem különbözik a kék legmesésebb árnyalatiban pompázó vízzel, hófehér homokkal és bódító koktélokkal csábító luxus-üdülőtelepektől. De ez csak a felszín: a mélyben egy ördögi játszma zajlik. A vidék teljhatalmú ura, Tyson Williams két üzlettársával, a csábító Ljudmila Vetrovával és a fitneszmániás hacker-fenegyerekkel, Steven Bradley-vel együtt dollármilliókat vág zsebre az új személyazonosságra vágyó nagymenőktől. Ha megkapják busás tiszteletdíjukat, az űzött páriaként bujkáló delikvens megnyugodhat. Ádáz üldözői bottal üthetik a nyomát, mert az oltalmát szavatoló védőmechanizmus feltörhetetlen, míg a trió tagjai életben vannak. Ezért, mivel pechükre a városi legendává avanzsáló férfi rosszakarói is az ő segítségükkel tűntek el a kíváncsi tekintetek elől, nincs mese, veszniük kell.

Mindezekből logikusan következik, hogy a bántóan lineáris The Golden Handshake-nél komplexebb, megannyi lehetőséggel telezsúfolt térkép kulcsmotívumai a lazítás, illetve a titkok. Vendégként, masszőrként, személyi edzőként, vagy épp pincérként vegyülhetünk el a szórakozni vágyók között, sőt, ha akarjuk, még egy tengeri martalóc gondosan elrejtett kincsét is magunkhoz szólíthatjuk. Napfény, pálmafák, zene és italok – mi más kéne még?

Ám ha hajlandóak vagyunk a felszín mögé nézni, a lepel lehull, és egy lidércnyomásba illő, feszült dráma részletei tárulnak fel a szemünk előtt. Az értelemszerűen megannyi haragost szerző, tébolyult zsarnok hibás döntései és kétes vállalkozása egyre jobban leépülő foglyaként retteg az elkerülhetetlennek tűnő végtől. Senkiben sem bízik – és mint kiderül, tényleg igaz a mondás, hogy hébe-hóba a paranoiást is üldözik. Természetesen ha akarjuk, mi magunk is részt vehetünk az irgalmat szótárából már gyermekkorában törlő pszichopata, és őt félő-gyűlölő alárendeltjei hatalmi harcában. Félresiklott kezelés, gluténallergia, jakuzzi-csapda, hajítófegyvernek sem utolsó tengeri csillagok, vagy épp motorcsónak-baleset: lépten-nyomon belefuthatunk pár, kis kreativitással a javunkra fordítható érdekességbe. Megkockáztatom: a második rész pályái közül messze ezen a legkönnyebb tető alá hozni egy élvezetes, ugyanakkor a kis szürke sejteket is megdolgoztató rajongói küldetést.

Izgalmakból tehát nincs hiány, sőt, ha elmélyedünk a nyaralókomplexum titkaiban, akkor új kezdési pontok és tárgy-lerakatok megnyitása mellett kollekciónk is sunyibbnál sunyibb készségekkel gyarapodhat. A felhozatal leginkább a többet ésszel, mint erővel iskola híveinek kedvez, mert bár az elsőnek bezsákolható jutalom egy kissé rozsdás szablya, arzenálunk többi darabjának használata igényel némi fifikát. A vízbefojtásra építőknek, vagy az akadékoskodókat patkányméreggel, netán rosszullétet okozó injekcióval kiütő specialistáknak jó hír, hogy két kuriózum is kifejezetten nekik készült. A gázbomba ésszel aktiválva akár három-négy áldozatot is öklendezésre, valamint a legközelebbi mosdó felkeresésére késztethet, míg a Sieker 1-es egy hánytatóval kezelt nyilakat kilövő pisztoly. Az alattomos mérgeket preferálók és a kurta pengék szerelmesei is örülhetnek, mivel egy hírhedt kalóz relikviaszámba menő tőrének üreges markolatában kényelmesen elfér egy dózis instant ölő kemikália. Végül három, egyes orgyilkosság-metódusok kivitelezését megkönnyítő kihívás teljesítésekor a Jager 7 Tuatara a jussunk. A páncéltörő golyókkal töltött, hangtompítós-távcsöves szépség garantáltan a lesipuskások kedvence lesz.

Ivan Hitmanovics egy napja

Megjegyzendő, hogy az orvlövészkedni vágyóknak más téren sincs okuk panaszra: az egy Szibériában lévő, a rabok javát félállati sorban tartó fogolytelepre elkalauzoló Crime and Punishment is parádésan sikerült. Az akár kooperatív módban is játszható, a szabad mozgás hiányát egy remek, távcsöves célszerszámmal pótló, fagyos átokföldjén nem lustálkodhatunk. Célunk, hogy tizenöt kurta perc alatt a lehető legkreatívabban szenderítsük örök álomra a szabadságát megváltó maffiafőnököt, Roman Khabkót, és a korrupt igazgató, Vitaly Reznikov regnálásának végére is pontot kell tennünk. Továbbá zavargásig, vagy nyílt lázadásig kell hergelnünk a beutaltakat, és ha akarjuk, opcionálisan tizenöt, elit őrnek is segíthetünk kideríteni, hogy mi vár az emberre a halál után. 

Miként azt megszokhattuk, a lényeg most sem az, hogy veszett-vérgőzös pszichopataként minél gyorsabban halomra mészároljunk a köztünk lévő táv miatt a menekülésen kívül semmiféle érdemi válaszlépésre sem képes célpontokat. A valódi diadal kulcsa az elegancia, a stílus és a diszkréció. Elvégre egy jól álcázott leshely védelméből még egy jó ötszáz méterre grasszáló, két lábon járó hulla koponyájának szétrobbantása nem kunszt. Ellenben úgy eltrafálni valakit, hogy a lövés ereje tetemét egy jókora, ápoló-eltakaró hókupacba repítse, vagy rácsapódjon egy bűzös budi ajtaja, már merőben más tészta. Arról nem is beszélve, hogy az igazi profi lehetőség szerint nem falra felkent agyakban, vagy kilyuggatott tüdőkben, hanem a kiérkező nyomrögzítőket megzavaró-hátráltató balesetekben gondolkozik.

Lezuhanó jégcsapok, felrobbanó gázpalackok, áramütés: a praktikák tárháza színpompásabb nem is lehetne. Ha jók vagyunk, a gazfickók egymásnak esnek, vagy a kiszabadulva édes-véres bosszút álló elítéltek gyújtják rájuk menedéküket. Minél inkább felérünk a negyvenhetes hírnevéhez, annál több pont üti a markunk, és puskánkhoz is egyre-másra nyílnak meg a fejlesztések. Nagyobb tárkapacitás, az összes szilárd anyagon áthatoló titánötvözet-töltények és ezekhez hasonló extrák színesítik eszköztárunk – sőt, ha időmilliomosok vagyunk, egy kiváló mordályt is magunkhoz szólíthatunk. A folyamatot az újrajátszhatósági értéket jócskán megdobó próbatételek abszolválásával, például a rejtett vodkakészlet megsemmisítésével, vagy pedáns-precíz likvidálással meggyorsíthatjuk. Ez egyébiránt elemi érdekünk, hiszen ha kipipálunk egyet a tennivalók közül, akkor egy permanens pontszorzóval gazdagodunk.

Erkölcs és fojtózsinór

A korábban olvasottak alapján az összkép nem is lehetne fényesebb. Ám sajnos az előző alkalommal is csúnyán leszereplő, az egyes szakaszokat pár aprósággal és egy új célszeméllyel megbolondító, különleges megbízásoktól újfent ránk törhet a hisztérikus kacagásroham. Mert ezek ezúttal tényszerűen olyan hatást keltenek, mintha egy kreativitását bombamellénnyel pótló, önjelölt designer-tanonc fegyvert fogott volna pár fejlesztőre. Aztán közölte volna, hogy addig innen senki sem megy haza, míg nem látja mozgásban a fejében hozsannázó hangok kórusa által ujjongva fogadott ötleteit.

Már a csaló csodavíz-nepperek jobb létre szenderítésének történetét elmesélő sztori is bőven elég ahhoz, hogy hitetlenkedő röhögés tegye próbára a rekeszizmunk. Közvetítőnk, Diana ugyanis kizárólag általa ismert okokból szükségét érezte, hogy lelkiismeretet növesszen, és olyan modoros-moralizáló stílusban tartja meg az elmaradhatatlan eligazítást, mintha egy szombat délelőtti rajzfilm világmegváltó hősei lennék. A széria védjegyévé nemesedő fekete humornak se híre, se hamva. A negyvenhetes hős kvázi-igazságosztóként akciózik, és ez tekintve, hogy kizárólag azért nem veri agyon dédanyját egy táskányi lenyomozhatatlan konfliktusgyémántért, mivel klónként minimum furák a családi viszonyai, nem éppen átgondolt húzás.

Persze, a siralmas narratívát hangulatos, székünkhöz-kanapénkhoz szegező játékélmény esetén meg lehetne bocsátani. De a Miamiban megtartott autóversenyen parádézó marketinges és a Whittleton Creek egyik házában megbújó sarlatán kiiktatása körül forgó, az egyes térképeken szinte semmit sem változtató minikampány az összecsapott alibizés kvintesszenciája. A minden határon túlmenően hitvány fércműveket ékesen jellemzi, hogy az érintett szekciók minimális ismeretének birtokában hozzávetőlegesen nyolc perc a létező legjobb értékelést elérve pokolra juttatni a nyavalyásokat. Érthetetlen, hogy ezt így, ebben a formában miért erőltették a fejlesztők. Mert hiába duzzasztották fel mesterségesen a bevetések számát, nem a lóláb lóg ki, hanem egy ménes nyihog teli torokból a páratlanujjú patásokra gerjedő végtag-fetisiszták éves nagygyűlésén. Remélhetőleg a folytatásnál ejteni fogják ezt a vonalat, és nem kell majd megélnünk, hogy az öltönyös bérgyilkos egy nyúlfarknyi, a dohányzás veszélyeire rámutató marhasággal csinál bohócot magából.

Vegyük, vagy ne?

Bár a korábbi felhozatal könnyen kissé felemás benyomást tehetett a szabadidejük statisztikailag releváns hányadát rafináltabbnál rafináltabb tervek kieszelésével töltő hobbi-merénylőkre, immár jóval tisztább a kép. Hiába a bosszantóan pongyola mikro-feladatok, az új, frappáns-izgalmas küldetések megjelenését követően a mérleg nyelve a pozitívumok felé billen. Ráadásul miután az IO Interactive-nál az ágazat üdítő kivételeiként nem csupán marketingszövegnek tartják a szinte folyamatos, térítésmentes tartalom-bővítést, a verdikt nem lehet kétséges. Ha egy kicsit is szeretjük a szériát, okvetlenül ruházzunk be a szezonbérletbe, nem fogjuk megbánni!