A jelenlegi trendeket elnézve könnyen megeshet, hogy húsz-harminc év múlva sokan épp olyan hüledező csodálkozással tekintenek majd a klasszikus értelemben vett játékvásárlásra, mint a középkor obskúrus-bizarr szokásaira. Elvégre az, hogy az ember egyszerűen megvesz egy kész, lezárt egészt alkotó művet, a boszorkányperekhez vagy a flagelláns-körmenetekhez hasonlóan egyre inkább a történelemkönyvek lapjaira kívánkozik. A DLC-k jöttek, láttak, majd a morgás ellenére kiütéssel győztek, és a gyűlölt, néha a zsákbamacskához hasonlóan bizonytalan végkimenetelű mikrotranzakciók már teljes áron kínált címeknél sem mennek ritkaságszámba. Szerencsére ezt ellensúlyozandó gyakori, hogy a szcéna képviselői egy kis mézet kennek a madzagra és kisebb-nagyobb, ingyenes extrákkal próbálnak kedvet csinálni a vásárláshoz. Az IO Interactive csapata sem kivétel: a lapunk által is tesztelt, és kifejezetten jónak talált Hitman 2-höz megannyi, hol fizetős, hol grátisz újdonság érkezett az utóbbi pár hónapban. Cikkünkben elsősorban az előbbiekre fókuszálunk.
Lássuk hát, hogy megéri-e beruházni egy szezonbérletbe, vagy sem!
A szó elszáll, a fejlövés megmarad
A sort a „The Pen and the Sword” címre keresztelt, több okból is különleges misszió nyitotta meg még tavasszal. Ennek legfőbb érdekessége, hogy egy akár kooperatív módban is játszható, orvlövészkedésre kihegyezett pályáról van szó. Magyarul nem mozoghatunk szabadon. Fix leshelyünk óvó fedezékéből végezhetünk a Khandanyangot vasmarokkal kormányzó, tébolyult Po-dinasztia három legjobb ügynökével, és bár csupán opcionális mellékcélpontok, a velük tartó kommandósokat sem árt jobb létre szenderítenünk. Emellett arról is gondoskodnunk kell, hogy az alakulat által elrabolt, az egykori hazájában uralkodó áldatlan állapotok miatt elmenekülő költő, Han Ldong a nejével együtt életben maradjon. Ahogy az ennyiből is leszűrhető, nem árt óvatosnak lennünk. Mivel ha ellenlábasaink észreveszik, hogy ritkítjuk a soraikat, a csapat vezetője, a fanatikus Jin Noo a foglyokhoz rohan, hogy végezzen velük, és a többiek habozás nélkül menekülőre fogják.
Ajánlott hát arra törekednünk, hogy különítmény hajójának elindulásáig rendelkezésünkre álló szűk negyedóra alatt ne holmi kapkodó-következetlen kocalövészként csapjunk le. Hanem vérbeli profihoz méltóan kevés, vagy egyenesen nulla nyomot hagyjunk magunk után, és senki se szúrja ki, hogy szorgosan-precízen osztjuk a halált. A legfontosabb a testek elrejtése. Ha valaki egy nagyobb szemétkupac, egy mély akna, vagy hasonló ideális rejtekhely előtt halad el, tanácsos úgy telibe trafálnunk, hogy teteme eltűnjön a kíváncsi szemek elől. Amennyiben pedig nincs ilyesmi a közelében, pár taktikusan leadott, figyelmét felkeltő lövéssel a végzetébe csalhatjuk a balszerencsés delikvenst.
Természetesen megrendezett balesetekkel is trükközhetünk. Zárlatos elosztó közelében kilyukasztott, vízzel teli hordó, az égből aláhulló, több tonnás acélkonténer vagy éppen más aljasság: valósággal hemzsegnek a kínálkozó lehetőségek. Ezeket megéri kihasználni, mert minél gyorsabban, hatékonyabban, illetve elegánsabban küldjük a pokolra a martalócokat, annál több pont üti a markunk és ha eleget gyűjtünk össze, fejleszthetjük hűséges mordályunk. Erősebb távcső, speciális, falakon áthatoló vagy robbanó töltények, vagy éppen más nyalánkságok: bőven van motivációnk arra, hogy újra és újra nekifussunk a sajátos mentőakciónak. Pláne, hogy megannyi, a szűken vett dolgunkhoz nemritkán felszínesen sem kötődő kihívást teljesíthetünk, és ha sikerül egyet kipipálnunk, egy permanens pontszorzó a jutalmunk. Azaz egy kis sirályvadászattal, vagy hasonló erőpróbával gyorsabban fejlődhetünk.
Különleges. Hát hogyne.
A lesipuskás bevetéssel így maximálisan elégedettek lehetünk: kedvünkre kiélhetjük a fantáziánk. De a special assignments, vagyis különleges megbízások címen futó, minimum etikai kérdéseket felvető förmedvények még azt sem érdemlik meg, hogy a legmélyebb, jogos undor hangján beszéljünk róluk. Ezek elvileg a 2016-os Hitman-reboot meglehetősen egyenlőtlen minőségű kiegészítőinek nyomdokaiban járnak: nem új térképeket kapunk, hanem többé-kevésbé átalakított helyszíneken likvidálhatjuk a rosszarcúakat. Ezzel önmagában még nem is lenne gond. Hiszen ahogy azt az egy szélsőjobboldali olasz politikus megválasztásának megakadályozása körül bonyolódó Landslide, vagy az ipari kémkedés feszült világába bevezető A House Built on Sand is igazolták, a recept működhet.
Ám az Illusions of Grandeur, amiben egy hipnotizőrt szembesíthetünk tettei következményeivel, és az egy orvvadász tőrbe csalására építő Embrace of the Serpent még a harmatos Patient Zero minikampányt is alulmúlják. Előbbi Mumbai egy elhanyagolható szegletét alakítja át, míg utóbbi a Santa Fortunában rendez át pár apróságot. Egy profi egy-másfél óra alatt letudja a kihívásokat, aztán döbbenten mered maga elé, hogy ez mégis mi a bánatos francnyavalya volt. Lusta, igénytelen, szégyentelenül pofátlan-pocsék, állatorvosi lónak is beillő „küldetéseket” kapunk a pénzünkért. Szentül meg vagyok arról győződve, hogy a csapat tagjai eredetileg ideiglenesen felbukkanó Elusive Targeteknek szánták a gazfickókat, de végül anyagi okokból meggondolták magukat.
Banki meló
Egy tisztességes, sőt, szórakoztató pálya és két kisebb súllyal latba eső, értelmezhetetlen fertelem után az egy New York-i bankba kalauzoló Golden Handshake könnyen az egyik vagy a másik irányba billenthetné a mérleg nyelvét. Azonban ahogy arra hamar ráébredhetünk, a felemás végeredmény fikarcnyit sem teszi könnyebbé az értékelést.
Holott kezdetben könnyen arra juthatunk, hogy szebb-jobb kiegészítőt kívánni sem lehetne. Az atmoszféra szokás szerint pazar: egy feszült munkatempójú pénzintézet groteszk-fekete humorral átszőtt mindennapjaiba pillanthatunk bele. Egy megjátszós-belterjes világot vehetünk górcső alá, ahol a HR-esek a negyvenhetes mentalitását túlságosan konzervatívnak-kockázatkerülőnek látják, és egy csúnya pulóver bőven elég ok ahhoz, hogy útilaput kössenek egy profi szakember talpára. Berezelt bankrablók, kokainozó alkuszok, frusztrált auditorok, vagy épp egy informátorára váró oknyomozó újságíró: egymást érik a furábbnál furább figurák.
Az is örömteli, hogy tennivalónk nem merül ki az középosztályt a törzsfejlődés ocsmány tréfájának tartó igazgatónő, Athena Savalas korai, erőszakos nyugdíjazásában. Döntésünktől függően vagy három, a vállalkozás csúcsvezetőinél lévő adathordozót is magunkhoz kell szólítanunk, vagy egy széfből lovasíthatjuk meg a kulcsfontosságú információt tartalmazó, jókora memóriaegységet. Viszont ezek a kellemes-frappáns elemek sem képesek elfeledtetni azt, hogy a misszió egész egyszerűen túl könnyen kiismerhető és lineáris ahhoz, hogy tartósan lekösse az embert.
Ami ingyen van, az annyit is ér?Bár a DLC-k nem feltétlenül érik meg a pénzüket, tény, hogy az ingyenes frissítésekre egy szavunk sem lehet. A dolgunkat több lépcsőben egyre nehezebbé és nehezebbé tevő, gyakran ötletes-szellemes jutalmakkal kecsegtető Escalation-módhoz sorra érkeznek az új küldetések, és bőven akadnak mini-kihívás csomagok is. Ezek lényege az, hogy egy megadott álruhát viselve kell válogatott gaztetteket elkövetnünk, és ha sikerrel járunk, az adott pálya tartalmainak feloldásához szükséges pontokon kívül egy új készséggel is gyarapíthatjuk a gyűjteményünk. Ráadásul a már említett, csak pár napig elérhető Elusive Targetek is parádésak: jellemzésül elég annyi, hogy Sean Bean digitális mását, az elpusztíthatatlan Mark Fabát két ízben is elkaphattuk.
Három-négy kurta óra alatt akkor is fellibbentjük a fátylat a szűkös központ titkairól, ha nagyon ráérős tempóban kutatgatunk, és mivel halállistánk némiképp karcsú, a bővítmény újrajátszhatósági értéke módfelett szerény. Halmazati büntetésnek a megnyitható felszerelési tárgyak sem muzsikálnak túl fényesen. A hívásunkat óvatlanul megválaszoló nyomorultat egy erőteljes áramütéssel élve megsütő mobiltelefon igen ötletes jószág, ám az aranytömböcske sajnos nem több a százezredik, figyelemeltereléshez is használható közelharci fegyvernél. A könnyen eldugható, lefűrészelt csövű vadászpuska viszont még ennél is nagyobb csalódás, mert érthetetlen módon nem a stukkerek, vagy a hangtompítós Dak X2 Covert géppisztoly helyett vihetjük magunkkal. Ki tudja milyen megfontolásból, de szabályszerűen táskába kell pakolnunk, vagy egy nagyobb gyilokszerszámok befogadására alkalmas rejtekhelyre szállíttatnunk, hogy aztán rekeszéből kivéve kedvünkre előkaphassuk. Ennyi erővel egy ajtófejtörés közben ABBA-slágereket játszó hi-tech feszítővasat, a célpont italát neonzöldre festő méregtablettát, vagy gumicukorból font garottot is kaphattunk volna.
Konklúzió
Meglátásom szerint, ha nem vagyunk a széria fanatikus rajongói, a némi felárért kínált tartalmak beszerzésénél jelenleg nem nehéz értelmesebb célra elköltenünk a pénzünk. Remélhetőleg az ősszel érkező börtönös tematikájú mesterlövész-térkép, az egy trópusi turistaparadicsomban játszódó kihívás és az újabb speciális megbízások meggyőzőbbek lesznek.
