Bérgyilkos, havi fixért

A harmincas-negyvenes években ténykedő, a sajtó által Gyilkosság Rt.-nek nevezett banda a szervezett bűnözés egy igen morbid, ám annál érdekesebb színfoltja volt, hiszen megalapítója és első vezetője, az utcákon beceneve, a Lepkeleh után Lepkeként ismert Louis Buchalter nem kisebb tettet hajtott végre, mint hogy gyakorlatilag céges keretek között koordinálta elszánt bérgyilkosait. A sajátos szolgáltatás arra a roppant egyszerű alapelvre épült, hogy, ha nem akció közben kapják el, akkor ésszerű szervezéssel a korabeli bűnüldözési technikákkal közel lehetetlen volt lefülelni egy, az áldozattal semmiféle kapcsolatban nem álló lesipuskást. Buchalter ezért gondosan ügyelt arra, hogy vagyonokat hozó „vállalata” olajozott gépezetként működjön.A neki dolgozók a bevett szokásokkal ellentétben tisztes havi bért kaptak, ráadásul bőkezű, 1000-5000 dollár közötti sikerdíj ütötte a markukat, ha hidegre tették a kijelölt nyomorultat.

A kockázat csökkentésének érdekében Lepke ügyelt arra, hogy alárendeltjei minél messzebb dolgozzanak az otthonuktól, mivel ez biztosította, hogy ha felbukkan egy kellemetlenkedő szemtanú, a rendőrség semmire se menjen a személyleírással. Hébe-hóba kisebb-nagyobb gikszerek így is becsúsztak, de hóhérjai tudták, hogy baj esetén munkáltatójuk a lehető legjobb védőügyvédeket állítja sorompóba, és sokáig senki sem szegte meg a hallgatás aranyszabályát. Az üzlet virágzott: a maguk területén utolérhetetlen specialisták a legóvatosabb becslések szerint is 800-1000, a legkülönfélébb társadalmi csoporthoz tartozó férfi és nő életét oltották ki. Vezetőjük úszott a pénzben, és a legrosszabb rémálmában sem hitte volna, hogy egy nap a törvény kezére fog kerülni. Ám mikor a Kid Twist-ként futó Abe Reles bepánikolt, és büntetlenségért cserébe a kormány informátorává lett, összedőlt a kártyavár. Ez a húzás teljesen felkészületlenül érte Lepkét, és bár Reles nem sokkal később mai napig tisztázatlan úton-módon kizuhant a Half Moon Hotel egyik ablakából, a lavinát nem lehetett megállítani. A Gyilkosság Rt. Számos tagja, köztük maga Buchalter is villamosszékben végezte, és többeket hosszú, ha nem egyenesen életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek.

A játékipar legprofibb orgyilkosa, a 47-es ügynök karrierje sem szűkölködött fordulatokban: az egy eszelős tudós szupertitkos kísérletének köszönhetően létrehozott klónt kismillió alkalommal árulták el, vagy ültették fel, de ő higgadtságának, ravaszságának és emberfeletti képességeinek köszönhetően a legszorultabb szituációból is kivágta magát. Ezúttal azonban egy minden korábbinál szövevényesebb ügybe bonyolódik bele: a Bilderberg-csoportot unatkozó kispolgárok hétvégi gittegyletévé silányító, rejtélyes Providence és az Árnyékmegbízóként emlegetett titokzatos machinátor hálózata közötti harcába kénytelen beavatkozni.

Lássuk hát, hogy hogyan muzsikál a háborújuk történetét tovább mesélő felvonás!

Bejárva a világot

Annak dacára, hogy manapság egyre több játék próbálkozik azzal, hogy rögtön a kezdet kezdetén, egy huszáros rohammal bevegye a vásárlók szívét, a Hitman 2-nél a lassú felvezetés mellett döntöttek. Első körben egy hipermodern tengerparti ház hazatérő tulajdonosát küldhetjük a másvilágra, és ugyan egy titkos szobában bőséges fegyverarzenált találunk, továbbá pár különösen aljas praktikát is bevethetünk a nem annyira szent cél érdekében, aligha ez a kurta-jellegtelen megbízás győzi meg minket arról, hogy érdemes volt beruháznunk egy kópiába.

Pánikra persze semmi ok: kalandjaink igazából ezt követően kezdődnek meg – ami azt jelenti, hogy a hat beígért lokációból csak öt számít teljes értékűnek. Ez elsőre vérforralónak hangozhat, ám akármennyire is pofátlan ez a megoldás, a minőség bőven kárpótol minket a mennyiségért. Miamiban egy autóverseny tartja lázban a hömpölygő tömeget. VIP-szektor, a rivális istállók bázisai, ilyen-olyan létesítmények, megannyi stand: könnyű elveszni, és fő célpontunk bázisául szolgáló, elvileg hiperbiztonságos kutatási központot nem is említettük.

Santa Fortuna a Blood Money során egyszer már érzékeny veszteségeket elszenvedő, de újra megerősödő Delgado kartell bázisa. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy mialatt a babonás nép igénytelen kalyibákban él, addig a kolumbiai drogbárók messze földön legendás stílusérzékével és elegáns visszafogottságával maradéktalanul bíró Rico Delgado aranyozott szobrot emeltet magának a főtéren, illetve egy kacsalábon forgó palotában élvezi ebül szerzett vagyonát. Az utcákat félkatonai brigádok róják, és szerencsésnek mondhatja magát, aki abban a kiváltságban részesül, hogy a nagyúr kokacserje-ültetvényén hajladozhat. Ezalatt Mumbai gettójában a félkész villájában pózoló, maffiózóból lett producer kivételével senki sem páváskodik: még az ujjukat a zsúfolt metropolisz pulzusán rajta tartó nagyágyúk is horribilis körülmények között élnek. Kosz, tömeg, zsúfoltság: kész művészet észrevétlenül mozogni.

Személyes kedvencem, Whittleton Creek elsőre egy tizenkettő – egy tucat városkának tűnik, viszont hamar rá kell jönnünk, hogy errefelé a kémszakma már kissé leépült legendája, és az ő védelmére kirendelt fejes mozgatják a szálakat. Sosem tudhatjuk, hogy egy aranyos nénike, vagy tisztes családapa pincéjében mire bukkanunk, és az sem példa nélküli, hogy ha elszúrjuk az akciót, akkor egy, a tömegből fikarcnyit sem kilógó járókelő előszed egy pisztolyt, majd mire felocsúdhatnánk, belénk ereszt egy tárat. Paranoia, és az idilli díszletek mögött meghúzódó sötét titkok: feledhetetlen élmény felfedezni a barátságosnak tűnő, ám jéghideg logikával irányított negyedet.

Záróakkordként, a finálé során egy, az apokalipszistől rettegő milliárdosoknak rendezett, külsőségekben kissé a Tágra zárt szemekhez hasonlítható, szürreális összejövetelen végezhetjük el a dolgunk, és a részben középkori miliőhöz igazodva akár lovagi páncélban, kétkezes pallost forgatva is érvényesülhetünk.

Figyelj a nyüzsgésre!

Ahogy az ennyiből is megállapítható, a felkeresendő helyszínek távolról sem egymás ötlettelen másolatai: hatalmas, élettől vibráló, gyökeresen eltérő hangulatú, lehetőségekkel teli pályákat kapunk. Szó szerint a legutolsó, kétszer két méteres alapterületű kamrácska is érdekes apróságokat rejt és húsz lépésenként látunk három-négy, munkánk során jó szolgálatot tevő tereptárgyat. Eközben egy tőlünk függetlenül létező világ részesei vagyunk, ahol nagyban zajlanak a dolgok.

Zsarolók kísérelnek meg pénzt kicsikarni áldozataikból, egy szabadúszó orgyilkos kavar be, tervünk kivitelezése során rá kell, hogy döbbenjünk, hogy a benne szereplő kulcsfigura más oszlásnak indult, és átlagemberek látszólag a mi ügyünkhöz nem köthető, de némi ügyességgel a magunk javára fordítható gondokkal küzdenek. Méreg, fojtózsinór, baleset, ravasz álruhák, állatokkal való élve felfalatás, vagy direktebb, bele a közepibe'-tökös-vagány fellépés: ha okosan megtervezzük, hogy miképpen is csapunk le, kedvünkre kiélhetjük magunk. Valósággal bele lehet fulladni a lehetőségek óceánjába, és ritka, hogy ne kéne extra erőfeszítést tennünk a sikerért. Megesik, hogy bizonyítékokat kell gyűjtenünk, sőt, Mumbai-ban az első számú célszemélyről kezdetben még egy nyomorult képünk sincs.

Ezt már láttam valahol

Természetesen a bámulatos szakaszok önmagukban nem sokat érnek, hiszen, mert nem egy DLC-ről beszélünk, az önkéntelenül is felmerül a kérdés: játékmechanikailag mégis, mi változott két hosszú esztendő alatt? A válasz nem egyszerű, mivel az illetékesek szeme előtt esélyesen az okos lány meséje lebegett, azaz úgy igyekeztek fejleszteni, hogy tényszerűen nézve nem sok időt öltek új elemek kitalálásába. Ez a kissé kacifántos megfogalmazás azt takarja, hogy számos, a Hitmanből hiányzó ötlet visszatért. A 47-es megint képes arra, hogy beolvadjon a tömegbe, vagy eltűnjön a bokrok között: ez kincset ér, ha egy túlontúl éber őrt kell kicselezni, vagy valaki akkor nyit ránk, mikor kést döfünk egy hullajelölt bordái közé, és iszkolnunk kell. Emellett a kamerák is veszélyesebbek lettek. Ha olyan területen korzózunk, ahol nem kéne, a biztonsági szobában ülők semmi perc alatt leadják a drótot, és az oda érkezők vagy kikísérnek minket, vagy kapásból tüzet nyitnak ránk. Érdemes ezért a kínos jeleneteket elkerülendő, kilőni az összeset, vagy hatástalanítani a rendszert – mint ahogy a sokak által hiányolt táskával is ajánlott közeli barátságot kötnünk, mert ez a hagyományokkal szemben nem csupán távcsöves puskát rejthet magában. Azt pakolhatunk bele, amit szeretnénk, hogy aztán egy gyors mozdulattal magunkhoz vehessük kedvenc géppisztolyunk, vagy karabélyunk. Külön öröm, hogy a kopasz szociopata rádöbbent, hogy a masszív eszköz önmagában sem megvetendő fegyver: oda lehet sózni vele. További apróság, hogy immár ha nem angol nyelvterületre szólít minket a munkánk, akkor az NPC-k az adott vidékre jellemző akcentussal szólnak hozzánk, és nem egy brit komornyik hanghordozásával beszélnek.

Látszólag tehát örülhetünk, ám kicsit alaposabban megkapirgálva a felszínt, nem nehéz rájönni, hogy a régi-új elemekre ráfért volna egy kis csiszolás. Roppant nehezen érthető, hogy ha kiiktatunk egy kamerát, miért nem vizsgálja meg senki, hogy mégis mi történt. Az is bajosan védhető, hogy a lőfegyverek közül egyedül a mesterlövészpuskákra ugranak az őrök: ha kutyaközönséges biztonságiként hi-tech csodastukkert, vagy tömegpusztító sörétes puskát lóbálunk, akkor azt mindenki teljesen rendjén valónak tartja. Holott, ha a Blood Money-ban golyót eresztettünk a még nem deaktivált megfigyelőrendszer egyik elemébe, a monitor előtt ülő őr biztos megnézte, hogy mi okozza az üzemzavart. Továbbá, az Absolution előtti részek javánál a biztos játékállás-visszatöltéssel volt egyenértékű, ha pisztollyal felszerelt rendőrként egy AK–47-es lógott a vállunkon, vagy mezei bakaként rosszkor húztuk elő a hangtompítós negyvenötöst. Érthetetlen, hogy miért kellett ezt a két elemet előbb lebutítva visszahozni. Illendőségből a „küldetés-történeteknek” elnevezett, egyes komplex gyilkossági metódusokon tippeket adva végigvezető lehetőségről sem árt írni. Ezt ki tudja miért, de az IO hatalmas ötletként akarja eladni, holott egészen egyszerűen annyi történt, hogy fogták a Hitmanben látott, ugyanezt a funkciót betöltő Opportunities-t és adtak neki egy jobban csengő nevet.

Kettesben magányosan

A kampányon túl az elmaradhatatlan, magát a rajongói fórumok vetélkedéseiből kinövő, 2012 óta hivatalosan is a franchise részét képező Contracts, és az újdonságnak számító Ghost opciókkal is próbára tehetjük a képességeinket. Az előbbi lényege, hogy a pályákon járva-kelve szabadon kiválaszthatunk maximum öt balsorsú alakot és ízlésünk szerint likvidálhatjuk őket. Majd, sikerrel járván feltölthetjük a küldetést, hogy mások is megkísérelhessenek a nyomunkba lépni. Ez hallatlanul megdobja a program szavatosságát, mivel nem csak a gyilkos fegyvert, vagy baleset elvárt típusát állíthatjuk be: olyan extra paramétereket is megadhatunk, hogy senkit sem kábíthatunk el, vagy, hogy lövéseink nem mehetnek mellé.

Egy izgalmas párharc részesei lehetünk, mert jelenleg kizárólag Miamiban elérhető egy-egy elleni móka során az a dolgunk, hogy a másik játékos előtt gyűjtsünk be öt, célszemélyek kiiktatásával elnyerhető pontot. Persze, a vérfürdőt a 47-est kötelékében tudó, a Gyilkosság Rt. nyomdokaiban haladó, ám jóval magasabb ligában játszó ICA szellemiségének megfelelően jobb, ha elfelejtjük. A viadorok a saját világaikban játszanak, elválasztva egymástól ergo, tetteik nem hatnak ki a másik bérgyilkosra. De a résztvevők láthatják vetélytársaik lidércalakját, és ebből következtethetnek arra, hogy mire is készül. Ezen kívül csupán az a gyilkosság számít, ahol senki sem látja, hogy miattunk szűnt meg az aktuális pechvogel pulzusa, és arra is ügyelnünk kell, hogy a szörnyű tett után a hullát legalább pár másodpercig ne találják meg. További nehezítés még, hogy ha olyannal végzünk, akivel nem kellett volna, levonás a jussunk, míg kimúlásunkkor elveszítjük az addig összegyűjtött készségeket, és a rajtunk lévő álruhát. A magam részéről erős fenntartásokkal fogadtam ennek az új elemnek a beharangozását, ám el kell ismernem: a készítők parádés, ráadásul a sorozat szellemiségéhez maximálisan hű multit tettek le az asztalra, mivel a korlátozásoknak hála, a versenyt nem a leggyorsabb, hanem a legagyafúrtabb nyeri meg, és az adrenalinpumpáló hajsza nem silányodik hitvány, szabvány TPS-be illő gyilokfesztivállá.

Az eltűnt idő nyomában

Az atmoszférára, a kiváló játékmenetre, és a díjat érdemlő pályatervezésre így egy szavunk sem lehet, hovatovább, kis jóindulattal a színesítésnek jó „újítások” is betöltik funkcióikat – vagy nem ártanak. De az, hogy a teljes élményhez most sem árt időmilliomosnak lennünk, kimagyarázhatatlan. Hiszen ahhoz, hogy valamennyi új kezdőpozíciót, rejtekhelyet és felszerelési tárgyat megszerezzük, XP-t érő kihívásokat kell abszolválnunk. Eleinte nincs gond, mert a küldetés-sztorikkal könnyen fejlődhetünk, és bizonyos tettekért, például a zárt ajtók kinyitásáért, vagy valaki halk földre viteléért is jár némi roppant szerény jutalom. Ám előbb-utóbb jön a küszködés, mivel időnként békafogdosáshoz, vagy újságkihordáshoz hasonló pótcselekvésekkel juthatunk előbbre.

A félreértéseket tisztázandó: értelemszerűen nem azzal van probléma, hogy nem hullik minden magától az ölünkbe. Sőt: a szériával 3-4 ezer órát játszó, gyakran véletlenszám-generátorral kiválasztott felszereléssel bevetésre elinduló veteránként kifejezetten örülök annak, hogy a sorozatot nem butították hozzá a lövöldözni vágyó tömegek ízléséhez. De beszédes, egyben csüggesztő adat, hogy a két évvel korábbi Hitman Steam-achievementjeit elnézve PC-n a legkönnyebb, egy párizsi divatbemutatón zajló bevetésnél 6,7% jutott el a legmagasabb szintre, és a többi megbízatásnál még szerényebbek az adatok. A Coloradóban megbúvó terrorszervezet négy vezetőjének likvidálása körül forgó missziónál a vásárlók 2,7%-a érezte úgy, hogy tartozik annyival magának, hogy nem hátrál meg. Míg a bangkoki és marrákesi küldetéseknél egyaránt 3-3% azok aránya, kik fáradozásaik gyümölcseiként kiélvezhetik az összes jutalmat. Nem vagyok látszólag össze nem függő adatokból kulcsfontosságú információkat kiolvasó vátesz, ám meg merem kockáztatni, hogy ilyen siralmas számok függvényében jobb lett volna, ha újratervezik ezt az egész szisztémát, mert nem tűnik kifejezett sikersztorinak. Ehelyett, ki tudja miféle megfontolásból, de még tovább nehezítettek rajta, mivel a feladatok java jóval nehezebb-trükkösebb az első évad kunsztjainál.

Egyébiránt, ha már szóba került: ha abban bíznánk, hogy a két játékot eggyé olvasztó Legacy Pack-nak köszönhetően, gond nélkül oszthatuk a fejlövéseket az 5mm-es pisztollyal, vagy a hadúrnő, Nne Obara méltán rettegett bozótvágó pengéjével törhetünk a kijelöltek életére, netán az Iconatornak keresztelt, mozgásértékelős bomba keltette káoszban gyönyörködhetünk, keserűen csalódni fogunk. Ostoba-pofátlan módon újra ki kell érdemelnünk vérrel-verítékkel magunkénak tudott gyilokszerszámainkat és kütyüinket. Én személy szerint 573 órával a hátam mögött nem fogok még egyszer nekifutni az álmomból felverve is fejből fújt térképeknek, és a vonatkozó fórumbejegyzéseket olvasva nem állok ezzel egyedül.

Folytatás, vagy kiegészítő?

Ami azonban még ennél is fájóbb: a tisztes középszert hozó mesterséges intelligenciát leszámítva teljes egészében hiányoznak az érdemi javítások. A grafika alig szépült, a célpontok változatlanul még akkor is fegyvertelenül várják a halált, ha kalózkirályként, vagy irgalmat nem ismerő biztonsági főnökként tettek szert kétes hírnévre, és a gigantikus szakaszok továbbra sem keltik harmonikus egész benyomását. Hiába robbantunk a bal felső sarokban, a jobb alsóban nem fújnak riadót. Még arra sem voltak képesek, hogy azon a kapitális marhaságon változtassanak, hogy civil ruhát viselve egy vascső felvételekor a körülöttünk lévők vérmérséklettől függően vagy sikoltozva menekülnek, vagy ementálivá lyuggatnak, ám egy dettó ugyanannyira fenyegető lapátra, vagy pajszerre rá se rántanak. Apropó: a tompa fegyverekkel ebben a részben sem lehet ölni, csak kiütni a delikvenseket, holott ildomos lett volna adni egy istenes odasózás opciót. Marad a nyaktörés.

A Hitman 2 ezért reálisan nézve inkább Hitman 1.85. De, ahogy az a korábban olvasottak alapján reményeim szerint egyértelmű, a program az átlagos játékost teljes joggal elborzasztó fejlődési rendszert kivéve inkább illogikus furcsaságoktól, mintsem súlyos problémáktól szenved: a pozitívumok teljesen világosan túlszárnyalják a negatívumokat. Zárszóként tehát nem tudok mást mondani: ha hajlandóak vagyunk napokat azzal tölteni, hogy újabbnál újabb metódusokat agyaljunk ki annak érdekében, hogy megszabadítsuk embertársainkat a földi lét nyűgjeitől, egy közel kötelező vétellel állunk szemben. Viszont ellenkező esetben hiába a párját ritkító minőség, gondoljuk meg a vásárlást. Én rajongóként imádom, és garantáltan el fogja szipkázni ráérő perceimet – ám objektív szemmel nézve „csupán” egy nagyon jó játékról beszélhetünk.