1938-ban az első élő bojtosúszós hal felfedezése Dél-Afrika partjainál óriási szenzáció volt, mivel a halakról azt hitték, hogy réges-régen kihaltak. Ezt az állatok egyik fajának magyar neve – bojtosúszós maradványhal – is tükrözi, amely arra utal, hogy a 300 méter mélyről előkerült, másfél méteres hal megszólalásig hasonlít egy ősi hal fosszilis maradványaira. Vagyis a szakértők úgy hitték, hogy a frissen felfedezett hal az ősi hal gyakorlatilag változatlan leszármazottja, amely így hasonlóan a kacsacsőrű emlősökhöz vagy egyes cápákhoz, úgynevezett élő kövületnek minősül.
Egy új vizsgálat azonban megkérdőjelezi ezt a teóriát, eredményei szerint ugyanis úgy tűnik, hogy a bojtosúszós halaknak legalább az egyik faja, a bojtosúszós maradványhal (Latimeria chalumnae) több tucat új génre tett szert az elmúlt 23 millió évben. Ami persze szöges ellentétben áll azzal a korábbi feltevéssel, miszerint ezek a halak gyakorlatilag alig változtak, mióta 300 millió évvel ezelőtt feltűntek az élet színpadán. Az eredmények ráadásul azt is megerősítik, amit a szakértők egy ideje már mondanak, miszerint az élő kövületek koncepciója alapvetően túlhaladott és félrevezető.
A bojtosúszójú halakról máig nem tudunk sokat, azon túl, hogy a mély vizeket kedvelik, nem különösebben agresszívak és friss eredmények alapján talán társas kapcsolatokat is ápolnak. A bojtosúszós maradványhal az Indiai-óceánban, illetve Afrika délkeleti partjai közelében él, és bár még nem halt ki, nagyon ritkán találkoznak vele a kutatók, és vélhetően kritikusan veszélyeztetett.
A Torontói Egyetem kutatói úgy jöttek rá a halak evolúciós változatosságára, hogy eredetileg nem is ezt a fajt, hanem egy emberekben is megtalálható fehérjét, a CGGBP1 nevű protein génjét vizsgálták. Evolúciós szempontból a molekula azért érdekes, mert a transzpozonok közé tartozik, amelyek a genomon belüli helyüket megváltoztatva többek közt új funkciók kialakulását segíthetik elő. A torontói kutatók a más fajokban is vizsgálni kezdték a gént, és így jutottak el a bojtosúszós maradványhalhoz.
Mint kiderült, ez a faj 62 CGGBP-génnel rendelkezik, sokkal többel, mint bármely más gerinces. Ahogy már említettük a transzpozonok helyváltoztatása időnként új funkciók létrejöttéhez vezet (máskor viszont működő géneket tesz inaktívvá), és ez a jelek szerint a bojtosúszós halak esetében fokozottan igaz. A halak esetében azonosított CGGBP-gének ugyanis már nem képesek „ugrálni”, hanem rögzült a helyük a genomban, valószínűleg pontosan azért, mert ezek hasznos funkcióra tettek szert. Hogy ez pontosan micsoda, az egyelőre nem ismert, de vélhetően a génszabályozásban játszhatnak szerepet.
A kérdéses gének más fajokban való azonosításával a szakértőknek részben a transzpozonok eredetét is sikerült feltárni. Ezek egy része a jelek szerint biztosan nem rokon fajok közti, horizontális génátadással került be a halak genomjába, vélhetően paraziták közreműködésével. (Ezt megerősíti, hogy az egyik azonosított transzpozon egy vérszívó ingolafajban is jelen van.) A génátadásokra ráadásul úgy tűnik, hogy az elmúlt 22,3 millió évben került sor a Latimeria menadoensis nevű, indonéz bojtosúszós halfajjal való összevetés alapján, amely az állatcsoport egyetlen másik ismert, ma is élő képviselője.
Vagyis egyáltalán nem tűnik reálisnak, hogy a bojtosúszós maradványhal alig változott az elmúlt több százmillió évben. És ahogy a szakértők mondják, ez valószínűleg a többi élő kövületnek nevezett fajra sem igaz. Korábbi kutatások egyébként a bojtosúszós halak kapcsán is igazolták, hogy bár a halak genomja lassabban változik ugyan más halak, emlősök vagy madarak genetikai állományához képest, de egyáltalán nem statikus, hanem lassan, de folyamatosan alakul, ahogy ez más, már felderített genomú élő kövületek esetében is igaznak tűnik. Vagyis lehetséges, hogy ideje leszámolni ezzel a fogalommal: a kérdéses fajok külsőre valóban hasonlítanak bizonyos ősi élőlényekre, de ez nem jelenti azt, hogy azonosak velük, és egyáltalán nem változtak az idők során.
