Az ausztrál dingó genomja ugyanis jelentősen eltér a modern kutyák genomjától, ami azt sugallja, hogy az állatoknak sosem voltak háziasított elődeik, tárja fel egy részletes elemzés. A dingók 5000–8500 évvel ezelőtt érkeztek Ausztráliába, és napjainkban vadon élnek mindenütt, szinte a teljes kontinensen. Egyes szakértők úgy gondolták, hogy a szürke farkas alfajaként számon tartott állatok egy ősi, háziasított kutyafajta leszármazottai, amelyet kontinensre érkező ázsiaiak hoztak magukkal, és amelynek egyes példányai visszavadultak. Más kutatók ugyanakkor egy ideje már kételkednek abban, hogy a dingó valaha is domesztikált volt.

Bill Ballard a kétkedők közé tartozott, amikor évekkel ezelőtt kollégáival szekvenálni kezdte dingók genomját. A csapat Sandy, egy fajtiszta sivatagi dingó genomját kezdte vizsgálni, akit 3 hetesen egy út mellett találtak meg, és azóta is egy menedékhelyen él. Mindez azért érdekes, mert a dingók alapvetően nagyon emberkerülők, és nehéz hozzáférni a vadon született példányokhoz.

A szekvenáláshoz bőr- és vérmintákat vettek Sandytől, majd öt kutyafajta genomjával vetették össze a kapott szekvenciát. A dingógenom jelentősen eltért a kutyákétól, és inkább valamiféle köztes átmenetnek tűnik a kutyák és a vadon élő farkasok genomja között. A dingók és a kutyák összevetésében sokkal több genetikai variancia figyelhető meg, mint bármely két emberi populáció között, mondja Ballard, ami nem teszi valószínűvé, hogy egymásból származtak volna.

Ballard szerint erre az a magyarázat, hogy a dingók több ezer évig külön fejlődtek a modern kutyafajtáktól, amelyek csak 1788 után érkeztek meg Ausztráliába európai gazdáikkal. Az egyik gyökeres eltérés, hogy a kutyákban a keményítő megemésztésében szerepet játszó AMY2B nevű gén több másolatban fordul elő. Ez vélhetően ahhoz köthető, hogy a kutyák a rizstermesztés megindulásakor az emberhez hasonlóan fogyasztani kezdték a növényt nagyjából 10 ezer évvel ezelőtt. A dingók viszont alacsony keményítőtartalmú táplálkozást folytatnak, főként erszényeseket és hüllőket esznek, így csak egyetlen másolatuk van génből, hasonlóan a farkasokhoz és egyes sarki kutyafajtákhoz.

Ez Ballard szerint megerősíti azt a teóriát, hogy a dingók elődei sosem voltak háziasítva. Lehetséges, hogy őseik befogott és némileg szelídebb vadállatokként érkeztek a kontinensre, és jobban elviselték az ember társaságát, mint mai utódaik, de genomjukban nem látszik nyoma az aktív háziasítással járó szelektív szaporításnak. Ahogy a kutató mondja, egy vadmacskát is be lehet tenni egy ketrecbe, és átvinni egy másik régióba, de ettől még nem lesz háziasított, ha kiengedjük.

Az eredményeknek fontos következményei lehetnek a dingókkal kapcsolatos attitűdök alakításában. Ausztráliában sokan, főleg az állattartók elvadult kutyákként kezelik a dingókat, és kilövik őket, ha meglátnak egyet, hogy megelőzzék az állatállományban végzett pusztítást. Pedig a dingók életmódja és a jelek szerint eredete is alapvetően eltér azon kutyákétól, amelyek gazdátlanul kóborolnak valami miatt, mondja Ballard.