A Holt-tenger majdnem 10-szer olyan sós, mint az óceánok, és az elmúlt évtizedekben a befolyó édesvizek eltérítése miatt folyamatosan növekedett a sókoncentrációja. A szakértők sejtették, hogy ezzel lehet összefüggésben a világon egyedül itt megfigyelt jelenség, vagyis hogy időnként a tó felső vízrétegeiből sókristályok hullanak a tófenékre, akár 10 centiméter vastag sóréteget halmozva fel ott.

Egy izraeli-amerikai kutatócsoport tagjai nemrégiben megfejtették a jelenség okát. A szakértők megfigyelték, hogy a „havazás” télen a legintenzívebb, és igazából nyáron sem a felső rétegek és a fenék között, hanem felső vízréteg és az alsó vízréteg között hullanak a sókristályok. Az egésznek az a nyitja, hogy egy-egy vízréteg sűrűsége (és tömege) annak hőmérsékletétől és sótartalmától függ: ha sósabb, akkor nehezebb lesz, ha melegebb, akkor viszont könnyebb, mondják a szakértők. Nyaranta a Holt-tenger felső rétege nagyon sós a folyamatos párolgás miatt, míg a mélyen fekvő réteg kevesebb sót tartalmaz. A felső réteg viszont egyúttal sokkal melegebb is, így a legfelső és a legalsó vízréteg stabil.

Van azonban köztük egy átmeneti zóna, ami annak köszönhető, hogy a hőmérséklet gyorsabban próbál kiegyenlítődni, mint a sótartalom. Ennek nyomán a két réteg határán „sóujjak” alakulnak ki, ahogy a hidegebb víz melegszik, és emelkedik, a sós melegebb víz pedig hűl és süllyed. Ahogy a lefelé mozgó ujjakban lévő magas sókoncentráció eléri az alacsonyabb réteg hidegebb vizét, utóbbi hőmérséklete miatt kevesebb sót képes oldani, és gyorsabban túltelítődik. Ilyenkor a só kristályok formájában kiválik, és lehullik, vagyis „havazni” kezd.

A szakértők által vázolt folyamat nemcsak a holt-tengeri havazás rejtélyét oldja meg, hanem azt is, hogyan képződnek a geológusok által a kőzetrétegek közt talált vastag kősólerakatok. A Föld múltjában a kutatók elmondása szerint a jelenleginél sokkal több hasonló, sóval telített vagy túltelített tó létezett, amelyek dinamikájának megértéséhez a Holt-tenger tanulmányozása nagy segítséget jelent.