Észak-Amerika évmilliókon át az óriások játszótere volt: mamutok és masztodonok, tevék és hatalmas farkasok, elefánt méretű lajhárok és medvéhez hasonló méretű hódok rótták tájait. Aztán a pleisztocén időszak végén, körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt a többségük örökre eltűnt. A szakértők évtizedek óta vitatkoznak az egykori megafauna kihalásának okáról, az emberi tevékenységet, az éghajlat megváltozását és más tényezőket vélve a háttérben.
Egy Montanában fellelt kisgyermek ősi maradványai alapján egy most megjelent tanulmány szerzői az első lehetőség mellett sorakoztatnak fel értékes érveket, vagyis hogy a korai amerikaiak vadászata vetett véget a mamutok és más óriásemlősök uralmának a nyugati kontinensen. „Engem is meglepett, hogy az adatok milyen szépen illeszkednek egymáshoz” – mondja Ben Potter, az Alaszkai Fairbanks Egyetem régésze, a Science Advances című folyóiratban megjelent új tanulmány egyik szerzője.
Az emberi tényező
A kérdés felmerülését követő évtizedekben a legtöbb paleontológus az éghajlatot okolta az észak-amerikai megafauna eltűnéséért, ami logikusnak tűnt, hiszen a tömeges kihalás egybeesett az utolsó jégkorszak végével, amikor a bolygó gyorsan melegedett, és a gleccserek visszahúzódtak északra. A kutatók arra jutottak, hogy a nagytestű emlősök bizonyára nem tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez.
Az 1960-as években azonban Paul Martin amerikai geológus elkezdte megkérdőjelezni ezt a teóriát. Az utolsó jégkorszak csak egy epizód volt egy évmilliókon át tartó időszakban, amikor felmelegedési és lehűlési ciklusok váltották egymást. Ha a megafauna állatai túlélték a korábbi felmelegedési időszakokat, és miért pusztultak el az utolsó nyomán?
Martin úgy vélte, hogy a döntő különbséget az ember jelenthette.
A kérdéses időszakban kezdték el feltárni a szakértők annak nyomait, hogyan terjedt el az emberiség Afrikában, Európában és Ázsiában, majd onnan a Bering-földhídon átjutva Észak-Amerikában. Felfedezték, hogy a legrégebbi ismert észak-amerikai régészeti maradványok – a Clovis-hegyek néven ismert, kőből készült lándzsahegyek – a jégkorszak végére datálhatók, ami arra utalt, hogy az első emberek érkezése egybeeshetett a nagy kihalással.
Martin érvelése szerint emberi elődeink a gleccserek visszahúzódásával jutottak el Észak-Amerikába, ahol elkezdtek vadászni a kontinens nagyvadjaira. A nagytestű emlősök korábban még sosem találkoztak fajunkkal, így kevés védekezési lehetőség állt rendelkezésükre. A „túlvadászati hipotézis” az évek során egyre nagyobb teret nyert szakmai körökben és azokon kívül is. Egyes kutatók idővel már azt állították, hogy ugyanaz a beáramló embertömeg, amely Észak-Amerikában levadászta a megafaunát, Dél-Amerikába érve is hasonló kihalási hullámot okozott.
Néhány szakértő azonban szkeptikus volt. A kritikusok azzal érveltek, hogy a régészeti lelőhelyeken kevés egyértelmű bizonyíték van arra, hogy az emberek nagy testű emlősöket öltek és fogyasztottak volna. Ehelyett a korai amerikaiak inkább kisebb emlősöket, halakat és növényeket ehettek. Egyesek azt állították, hogy a Clovis-hegyek nem is voltak elég erősek ahhoz, hogy átlyukasszák a mamutok bőrét.
Paleodiéta
Potter és kollégái nemrégiben új irányból közelítették meg a vitát: a Clovis-népek étrendjét vizsgálták csontjaik kémiai összetétele alapján. A kutatók azt a tényt használták ki, hogy a testünkben lévő egyes elemek atomjai nem mind egyformák. A szénatomjaink egy apró töredéke például egy plusz szubatomi részecskét hordoz, ami egy kicsit nehezebbé teszi őket a közönséges formánál. A szén nehéz és könnyű formái – vagyis a szénizotópok – eltérően viselkednek a növényekben lejátszódó kémiai reakciókban. Ugyanez igaz a nitrogénre is. Ennek eredményeképpen a növényeknek sajátos izotópos jellegzetességeik vannak. Így a növényeket fogyasztó állatoknak és az őket fogyasztó emberi vadászoknak is saját izotópos jegyeik lesznek.
Potter és kollégái egy montanai Clovis-lelőhelyen talált 12 800 éves koponya izotópos jellegének meghatározására vállalkoztak. A koponya egy 18 hónapos kisfiúé volt, akit Anzick-gyermeknek neveztek el a családról, amelynek tulajdonában volt a farm, ahol a maradványait megtalálták. A kutatók mintákat vettek az Anzick-gyermek koponyájából, mielőtt 2014-ben újratemették volna, majd ezeket a mintákat kezdték elemezni, többek között meghatározva a szén és a nitrogén különböző izotópjainak szintjét. (Potter és kollégái engedélyt szereztek a helyi törzsektől, hogy elemezhessék ezeket az adatokat, hogy következtetni tudjanak az Anzick-gyermek étrendjére.)
A kutatók megállapították, hogy a fiú étrendjének kétharmadát anyatej tette ki, a fennmaradó harmadot pedig a szilárd táplálék, főként a hús képezte. Az anya étrendje pedig szinte teljes egészében húsból állt. Annak megállapítására, hogy milyen állatokat evett a család, Potter és társai megvizsgálták a térségben élő és egykor élt kisebb és nagyobb emlősök izotópjait.
Ebből pedig arra a következtetésre jutottak, hogy az Anzick család étrendjének több mint 40 százalékát mamuthús tette ki. A második leggyakrabban fogyasztott hús szarvas, illetve bölény volt, és a kisemlősök legfeljebb csak az étrendjük 4 százalékát alkották.
David Meltzer, a Southern Methodist University régésze, aki nem vett részt a munkában, ennek kapcsán felveti, hogy elképzelhető, hogy az Anzick család esetleg olyan kisemlősöket evett, amelyek után nem maradtak fenn kövületeket. Továbbá azt is megkérdőjelezte, hogy mennyit érdemes következtetéseket levonni egyetlen koponya izotóp-összetételéből. „A tanulmány legproblémásabb aspektusa az a hirtelenség, amivel a szerzők egyetlen montanai adatpontból eljutnak odáig, hogy a megafauna egész féltekére kiterjedő kihalásáért az ember felel” – mondja a kutató.
Todd Surovell, a Wyomingi Egyetem régésze ugyanakkor nem ért egyet ezzel a véleménnyel. Szerinte az eredmények alátámasztják azt az elméletet, hogy a korai amerikaiak rutinos nagyemlős-vadászok voltak. „Ez egy nagyon szép megerősítése egy régóta ismert, a régészeti nyomokban megjelenő mintának” – mondja a szakértő. „Ez pontosan az a fajta táplálkozás, amire számítunk, ha valóban az ember volt a pleisztocén kihalások fő mozgatórugója.”
Shane Doyle, az egyik helyi törzs tagja, aki koordinálta az őslakos csoportokkal folytatott konzultációt, azt is elmondta, hogy az eredmények döbbenetesen érdekes betekintést nyújtanak abba, milyen lehetett a korai amerikaiak élete. „Ezek az emberek minden idők legrosszabb esélyeivel néztek szembe, és nem csak túlélték, hanem gyarapodtak is” – mondja.
