1. oldal
Befejezéséhez érkezett a Dontnod Entertainment 5 részes sorozata, a Life is Strange, melynek a januárban megjelent első epizódjáról szóló cikkünket itt olvashatjátok. A teljes széria végigjátszásával megvártam az utolsó epizód megjelenését, és az első részt is újrajátszottam, hogy friss legyen az élmény. Az öt részt a végső értékeléshez egyhuzamban, kétnapos maraton során játszottam végig, de ezt a megközelítést senkinek sem ajánlom, a történetben rengeteg komoly téma van, melyeken nem árt elgondolkodni, felkavaró érzelmek, melyek feldolgozásához idő kell. Ezért az egy rész/nap tempót ajánlom, bár úgy érzem nehéz lesz betartani, a Life is Strange úgy leköt, mint a legjobb könyvek, amiket gyerekkorunkban éjszaka a takaró alatt olvastunk.
A játék az utóbbi idők egyik legjobb interaktív drámája, amely olyan univerzális témákkal foglalkozik, amelyekkel mindenki azonosulni tud: barátság, felnőtté válás, kiállni magunk mellett és másokért, felelősségvállalás tetteinkért. A játék finoman nyúl az olyan kényes témákhoz, melyek a fiatalokat érintik: iskolai és internetes trollok, klikkek, kábítószer, terhesség, privilegizált gazdag gyerekek, "menők" vs. "lúzerek", öngyilkosság, korrupció. Moralitást oktat, anélkül, hogy erőltetetté vagy túlzottan tanmese jellegűvé válna. Legnagyobb erőssége a karakterekben és a közöttük lévő viszonyok kibontásában rejlik: felejthetetlen Chloe és Max, a két rettenthetetlen kalóz barátsága, Warren poénjai, Samuel bölcsességei, Joyce kitartása.
A szépen bevilágított helyszínek, az egyszerű, festményszerű, grafika, a kellemes indie-folk gitármuzsika egyedi hangulatot kölcsönöz az őszi színekbe öltözött Arcadia Bay-ek, a lepusztult részek, és az olyan apróságok, mint a graffitik a vécékben pedig hihetővé teszik a játék színteréül szolgáló amerikai kisvárost. A legfontosabb helyszíneken mindig akad egy hely, ahol le lehet ülni megpihenni, ahol a főhős és a játékos összeszedheti gondolatait, ezeket a hangulatos, videoklip szerű részeket is nagyon szerettem.
A sorozat részeit önmagukban is nagyon jól felépítették, a történet mindvégig izgalmas marad, a játék mindig tud valamit meglepőt, érdekeset nyújtani, vagy tovább színesíteni a karaktereket. Az epizódok befejezései különösen jól sikerültek, volt köztük meglepő, izgalmas, felemelő és szomorú is (bevallom volt, hogy úgy bőgtem, mint egy gyerek).
A Life is Strange sajnos nem tökéletes, a végső nagy befejezés kilóg a sorból, szellemiségében eltér attól, amit a játék mindvégig sugallt. Mintha a végére a Dontnod kifogyott volna az erőforrásokból, vagy kifutott volna az időből, esetleg mindkettő. Mindez azonban mégsem tudja semmissé tenni a játék érdemeit, melyek miatt a darab nagyon is érdemes lehet a figyelmünkre.
2. oldal
Az első rész végén még nem lehetett tudni, hogy a játékban a sci-fi elemek (időutazás), a misztikus részek (megmagyarázhatatlan apokaliptikus események és a Max látomásában szereplő tornádó), a thriller (Rachel Amber eltűnése) vagy a családi ill. iskolai dráma fognak dominálni. A végére világossá vált, hogy a Life is Strange az időutazást és a természetfeletti elemeket eszközként használja az emberi dráma kiemeléséhez.
A játék tehát elsősorban dráma, és csak másodsorban természetfeletti/sci-fi thriller, ezért nem is zavaró, hogy soha nem kapunk magyarázatot arra, hogy Max ereje honnan ered, de ez nem is hiányzik, amíg a sztori, a karakterek és az érzelmek vannak a középpontban. Egy ilyen történetben egyébként nem kell, és nem is szabad mindent megmagyarázni, főként a misztikus dolgokat nem (hacsak az alkotók nem akarnak úgy járni, mint George Lucas a midiklorianokkal).
Az utolsó rész gyengéje egyrészt abban rejlik, hogy ezek az eszközök kerültek előtérbe, és ez felborította az egyensúlyt. A szürreális elemek érdekesek voltak ugyan, a Twin Peaks előtti tisztelgés például kifejezetten jól sikerült, és az utána következő rész is kellemesen hátborzongató volt, de akadtak jelenetek, amelyek időnként már fájdalmasan hosszúra nyúltak. A rémálomban szereplő lopakodós, akciódús részeket inkább idegesítőnek találtam, mint élvezetesnek. Nemcsak az ügyetlen technikai kivitelezésük miatt lógtak ki a sorból, de felesleges, és oda nem illő időhúzásnak is tűntek egy olyan játékban, amelynek középpontjában az érzelmek, emberi kapcsolatok állnak. Ezek a részek csak egy újabb akadályt jelentettek, amelyet le kellet küzdeni, de nem vitték előbbre a történetet, és inkább eltávolítottak annak hétköznapi valóságától.
A befejezés másik hibája, és ezt tartom a legnagyobb problémának vele, hogy pont abban tér el rendkívül fájó módon az előző részektől, ami a széria lényegét adta. Az első négy epizód arról szólt, hogy megváltoztathatod a saját sorsod, és mások életére is nagy hatással lehetsz. Max (és vele együtt a játékos is) rengeteg erőfeszítést tett, hogy úgy alakuljon az idővonal, ahogy szeretné. Ennek köszönhetően ő, és a körülötte lévő karakterek is rengeteget fejlődtek, változtak. A játék valóban reagált döntéseinkre, a történet elágazott a megfelelő pontokon, érezhettük döntéseink következményeit.
Az utolsó rész végén minden egyetlen kérdésbe sűrűsödik: teljesen mindegy, milyen döntéseket hoztál eddig, választhatsz, hogy az „A” vagy a „B” befejezést akarod. Ennek a bonyolult, összetett, elágazó történetnek mindössze kétféle befejezése létezik, az egyik számomra átgondolatlannak és hamisnak tűnt, de a másik, amit inkább elfogadnék valódi befejezésnek is sok kívánnivalót hagyott maga után a kivitelezés terén, félkésznek tűnt.
3. oldal
Miért tudom mégis ajánlani a szériát, annak ellenére, hogy a befejezése Mass Effect 3 szindrómában szenved?
Az első négy rész megmutatta, hogyan lehet és hogyan kell jól csinálni ezt a műfajt. Az interaktív dráma valóban interaktív, rengeteg kis és nagy dologban kell döntést hoznunk, melyek rövid és hosszú távú következményeivel is szembesít a játék. Minden, amit teszünk számít, nemcsak a főhős, hanem a többi karakter életének alakulásának szempontjából is. Akadt ugyan pár részlet, amelyeknél teljes egészében kész és megváltoztathatatlan filmet kaptunk, (mint pl. az első részben a parkolóban játszódó jelenet) de szerencsére nem ezek vannak többségben.
A játék hangulata fantasztikus, az egészet átlengik a finoman nosztalgikus érzések. Az alkotók kellő érzékenységgel nyúlnak a komoly témákhoz. Rengeteg érdekes figurával találkozhatunk; az első részben még sztereotipikusnak tűnő szereplők a későbbi epizódok során árnyalt, valódi és hihető karakterekké válnak, mindenkit megismerhetünk több oldaláról is. A különböző szálak megfelelő hosszúságúak, nem húzzák tovább őket, mint ahogy a történet kívánja, és kielégítő lezárást kapnak. Az első négy rész mindegyike nagyon jól felépített, külön-külön is fantasztikus befejezéssel. A Life is Strange a befejező rész hibái ellenére is olyan, amilyennek egy jó epizodikus drámának lennie kell, kihagyhatatlan alapmű, amiről még sokáig beszélni fogunk.
