Minden népnek vannak misztikus, vallásos vagy babonákból eredő hiedelmei, szokásai és rituáléi. Ezek az évszázadok alatt mesévé, mitológiává váltak, vagy épp beleolvadtak egy vallási irányzatba és megváltozott formában így élnek tovább az emlékezetben, hétköznapokban.

A legtöbb ilyen történet tele van tanulságokkal, figyelmeztetéssel, határokkal és keretekkel, valamint olyan jó vagy épp rosszszándékú lényekkel, akiket jó ismerni, akikről jó tudni – ha másért nem, azért, hogy messziről elkerülhessük őket. Mindennek természetesen van egy keretbe és logikába rendező elve is, ahol a megmagyarázhatatlan, a furcsa, a félelmetes kap olyan – ijesztő, de mégis emberibb, kezelhetőbb – arcot, ami végre az adott embert vagy embercsoportot kiemeli a tehetetlenség mocsarából.

A Lempo teljes egészében a Finn folklór és mitológia gazdag világából merít. A Metsänpeitto kifejezés, szó szerinti fordításban az jelenti, hogy az erdő elrejt, eltakar, ami a finn folklórban arra a hiedelemre utal, hogy az erdő képes elrejteni vagy bezárni embereket, háziállatokat, például teheneket vagy lovakat, hogy azok ne tudjanak megszökni, és láthatatlanok legyenek a keresésükre induló emberek számára is.

Egy másik kifejezés ugyanerre a jelenségre a metsänkätkö, ami szó szerinti fordításban „az erdő titkos helye a dolgok elrejtésére”. Ebben a világban bolyonganak az elveszettek, és a Hiisi-k, ami egyaránt jelölhet szent, megszentelt, védelem alatt álló területeket, fákat vagy mitológiai lényeket, pl. trollokat vagy óriásokat, valamint a Piru-k, amely megnevezés az erdő ártó, gonosz szellemeit jelöli, akik ravasz találós kérdésekkel teszik próbára az elveszetteket.

A Lempo története viszonylag egyszerű. Paul, irodai dolgozóként és jómunkásemberként épp nemrég ünnepelte meg kollégáival, hogy 5 éve van a cégnél. Persze ma este is ő maradt legtovább és hazafelé készül, amikor az ajtón kilépve egy fura, a levegőben táncoló fénygömböt lát, amit követni kezd. Pár lépés múlva már egy sűrű, vészjósló erdőben találja magát, ami egyáltalán nem emlékeztet az iroda környékére, ahonnan pár perce eljött.

Itt kezdődik a felfedezésre épülő, az Alan Wake 2-vel sok tekintetben hasonlatos pszichológiai horror, ami során rettentő, furcsa vagy hozzánk hasonlóan elveszett lényekkel és egy végtelennek tűnő erdővel vesszük fel a harcot. A játékmenet még folyosó-szerűnek is mondható, hiszen nem nyílt világról van szó, de hiába adottak a továbbjutást és túlélést jelentő pontok, az inkább a kérdés, hogy megtaláljuk-e és kellőképp átkutatjuk-e őket ahhoz, hogy tovább mehessünk.

A halál mindenütt ott leselkedik ránk, néhol egészen természetes forrásból is, mint amikor lezuhanunk valahonnan. Olyan érzésem volt a Lempoval kapcsolatban, hogy nem olyan könnyű meghalni, de azért nem is nehéz. Elég lecsúszni egy hegyről, amit azt hittük, hogy meg tudunk mászni, vagy rosszul ugrani egyik platformról a másikra és összetörjük magunkat. Persze a halál itt ránk nem érvényes, viszont csökkenti a maximum életerőnket. Azt az erőt, amivel az erdő ellen harcolunk, az ugyanis folyamatosan szívja el lelkünk energiáit.

Találunk minket feltöltő, ehető gombákat, „gyógykövet” és sok egyéb minket segítő eszközt is. Lámpákat, rejtélyeket felfedő kristályt, iránytűt és az ötödik évfordulónkra kapott öngyújtó is remek szolgálatot tesz egy borongós, sötét, holdfénnyel alig megvilágított erdőben. Közben alvóhelyeket is találunk – vigyázat, az alvás is csökkenti a maximum HP-t – és rájövünk, hogy olyan ez az egész, mintha egy külön dimenzió lenne a világunkban, amelyben emberek, lények és különféle energiák hagytak lenyomatot. De akkor miért találunk mechnaikus lépcsőket, telefonfülkét és egy kutatólabort? Mi az a lény, ami a nyomunkban van és hogyan juthatnánk végre haza?

A horrorisztikus hangulatú Lempo jól adagolja az elveszettséget, a naplókba, nyomtatott papírokba, rajzokba és egyebekbe csomagolt apró nyomokat és információkat. A felszerelésre sem lehet panaszunk, mivel érzésem szerint elég jól el vagyunk látva ahhoz, hogy felfedezhessünk és hibázhassunk is. A horror jellegét főként a környezet, a hangok/zörejek és az elveszettség érzése adja, amikor nem találjuk a kiutat vagy a következő helyszínt. Emellett tényleg vadászik ránk valami, amiről elejtett információ morzsákból rakhatjuk csak össze, hogy mi is, de esélyünk így sem lesz ellene, a menekülés az egyetlen mentsvárunk.

Ez az ambivalensen, biztonságos és állandóan veszélyes hangulat hullámzik folyamatosan és jól illik Lempohoz, aki kezdetben a finn mitológiában a szerelem és a termékenység istene volt, majd a kereszténység előretörésével egy veszélyes szellemmé torzult, aki a szerelem legsötétebb oldalát képviselte, a szeszélyességet, a féltékenységet, a birtoklási vágyat, amely pusztulásba is taszíthat valakit.

A játékmenet nagyjából 5-6 órányi bolyongást tartalmaz, egy érdekes történetet és világot, amelyet főként azoknak lesz izgalmas felfedezni, akik nem ijednek meg az árnyékuktól és nem bánják, ha időlegesen bizonytalanságba taszítva kell kiverekedniük magukat az erdőből néhány jumpscare kíséretében. Lempo mindenhol ott van, Lempo maga az erdő és a sötétség, és aki egyszer idetévedt, nem menekülhet.