Az Alan Wake 2010-es sikerét nem csak annak köszönhette, hogy a Remedy a Max Payne sorozattal felhívta már magára a figyelmet, hanem annak is, hogy a morózus, sötét kicsengésű, északi krimikre hajazó stílus is egyre népszerűbbé vált. A főszereplő maga is krimi író, a játék története pedig nemcsak a fény és a sötétség szimbolikus harca miatt érdekes, hanem az okkult/metafizikai áthallású, horrorból merített, többrétegű rejtélye miatt is. Sam Lake és Mikko Rautalahti történetéből 5 év alatt lett játék, majd könyv formájában is kiadták, élőszereplős sorozatról is szó volt 2018-ban, a mostani hír pedig az, hogy még készül, de már az AMC tulajdonában vannak a jogok. Aki most vágna bele az első részbe, annak az is örömhír, hogy remastert kapott az újgenerációs konzolokra a játék, sokféle extrával.

És mivel a második rész kiadója az Epic Games lett, nem lehet teljes a lista anélkül, hogy az első játékot bemutató szigetet is megemlítsük, ami a Fortnite-ba került be extra tartalomként és kedvcsinálóként a folytatáshoz. Az jó kérdés, hogy mennyi rajongót tántorít el egy Epic exkluzív kiadás, de legalább a gépigényéről kiderült, hogy a rossz híreknek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ennyi várakozás, hangulatfokozó hír után pedig ugorjunk fejet a sötétségbe.

Az első rész lezárása, az azt követő DLC-k és a szintén Remedynél készült Control rengeteg teóriát, történet töredéket, spekulációt és elszórt információ morzsát adott a rajongóknak az évek során. 13 év sok idő, Alan Wake pedig továbbra is a sötétségbe zárva várta, hogy lehetősége legyen kitörni. Nem árulok el azzal nagy titkot, hogy ez sikerül, de még mielőtt Alan története úgy igazán beindulna, megjelenik a színen Saga Anderson, aki nyomozótársával Alex Casey-vel (igen, ez a neve Alan könyveiben a főhősnek is) Bright Falls városkájába érkezik.

Saga egy nemrég talált holttestet és annak lehetséges kötődését vizsgálja egy olyan ügyhöz, amivel kapcsolatban zsákutcába futott a nyomozás. Az új szál, az áldozat, a helyi horror-legendák, egy régóta eltűnt író és egy pár írógéppel teleírt papírlap után azonban furcsa, megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok történnek a kisvárosban és Cauldron Lake környékén, a sötétség pedig egyre közeledik.

Az első feladatunk az lesz, hogy elkezdjük a nyomozást és eközben megismerkedjünk Saga elmepalotához hasonló nyomozási módszerével. Ez a kis szoba fogja tartalmazni az összes nyomozati anyagot, a megtalált kézirat lapokat, a videókat, zenéket és az összes bizonyítékot, amit a különböző esetek során megtalálunk. A fő történetszál mellett lesznek gyűjtögetős „ügyek” amik ugyan opcionálisak, de nagyon jó extra infó morzsákat adnak a kíváncsiaknak. Saga remek intuitív nyomozó és találkozott már pár rázós esettel a munkája során, azonban arra, amit itt talál nincs felkészülve. Ehhez képest meglepő könnyebbséggel vált át a „ha a természetfeletti a válasz, akkor ezt kell elfogadni” mindsetre és úgy megy tovább az úton, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Emellett az is kicsit furcsa, hogy megérzések, szokatlan összekapcsolások által az elmepalotájában mindent szinte azonnal átlát, kitalál és összeköt, modern Sherlockhoz méltóan – nem azért, mert ne lenne információja, hanem azért, mert konkrétan gondolatot olvas és olyan hangokkal „beszélget” akik nem is tudtak az ő létezéséről. Itt lehet, hogy nem is a szereplővel van gond, hanem azzal, hogy minden nyomot (szinte) kézhez kapunk és mivel csak egy helyre tudjuk beilleszteni őket, kézenfekvő a megoldás is.

A történet mindemellett izgalmas, változatos, ijesztő és brutális, tehát egy pillanatig sem lesz panasz a csavarokra, eseményekre és a fordulatokra, egyedül a nyomozónő értelemszerű kívülállósága és az azutáni túlzottan gyors beilleszkedése az, ami visszásan hat.

Viszont van egy tényező, amivel a játékosok úgy tűnik nem tudnak mit kezdeni. Úgy tűnik két nagy csoportba osztja a rajongókat az a tény, hogy Alan Wake a történetben (és nem utalások és víziók képében) kb. 4 órányi játékidő után jelenik meg először. És még ilyenkor is megmarad a két főszereplős részekre osztottsága a játéknak. Ez sokaknak teljesen vagy nagy részt rendben van, hiszen egy történetszál, egy rejtély, egy világ, amiben két fontos szereplő is halad a maga útján a sok mellékszál kíséretében.

Azok, akiknek ez keserű pirula sem azt hangoztatják, hogy semmi keresnivalója az FBI női nyomozójának a játékban, hanem azt, hogy a végre valahára visszatért nagy kedvencüktől túlságosan sok helyet és időt rabol el. Ezek között a nézőpontok között nem lehet igazságot tenni, azonban tényleg olyasmi érzés, mintha mondjuk a John Wick sorozat egyik része félig valaki másról szólna.

A Remedy döntését már nem lehet visszavonni, a hiányérzet helyett pedig a régóta esedékes második résznek is lehet örülni, és persze jó szokás szerint (hiszen semmi nem elég), egyből kifejezni az igényt a harmadik részre. Jó esély van rá, hogy a trilógia megvalósul, mert már ebben a részben is emlegetnek folytatást Wake aktuális könyvével kapcsolatban, de ne szaladjunk ennyire előre.

A korábban említett Sagahoz képest Alan Wake egy összezavarodott, a valósággal és a sötétségben töltött idővel küzdő túlélő. Csak azért nem roncs, mert hatalmas akaraterővel és kitartással igyekszik összekaparni elméje és emlékei darabkáit, hogy felvehesse a harcot a sötétséggel. Emiatt viszont ugrálni fogunk a múlt és a jelen között azzal együtt, hogy amikor Alan megkérdőjelez valamit, akkor annak a valós verziójával és a hamis emlékkel is egyaránt találkozunk. Vagyis egy gondolkodó, nyomozó, lépésről lépésre haladó, túlélő thriller/horror játéknak szinte tökélete alapot ad a második rész.

A szokatlan részekkel hamar meg lehet barátkozni, a harc szinte ugyanolyan maradt, mint az első részben, csak a repertoárunk bővült ki némileg. A normal nehézségi fokozat bőven elég arra, hogy túlélő-horrorban érezzük magunkat és a nappal-éjszaka, nyomozás-túlélés arányt is nagyon jól eltalálták a készítők. Mindehhez pedig szuper zenéket, zörejeket, hangokat és egy olyan grafikájú Bright Falls-t valamint Cauldron Lake-et kapunk, ami minden dicséretet megérdemel.

Ha valahol, hát itt maximálisan kihasználták azt, hogy a fényeffektekkel, a napnyugtáva, az árnyalatokkal és az időjárással is befolyásolják a környezetet, még jobban kiemelve az álmos kisváros és a gyönyörű túrahelyszín brutális, rettentő oldalát. Az Alan Wake 2 minden horror rajongónak kötelező darab és ugyan nagyon sokat hozzáad az első rész, nélküle is koherens élmény marad. Ha épp naplementekor olvasnánk ennek a cikknek a záró sorait, akkor gyújtsuk fel a villanyokat, ellenőrizzük az izzókat, legyen otthon elég elem és kötszer és reménykedjünk, hogy soha, de soha nem lesz szükség rájuk.