Egy terebélyes nagy tölgy állt a liget közepében
Publius Ovidius Naso Átváltozásokjában megannyi izgalmas, érdekes és borzongató történet olvasható, ám vitathatatlan, hogy a makacs Erüszikhthónról szóló bérelt hellyel bír a legiszonytatóbbak között. A thesszáliai Triopasz király sarja ugyanis kivágta Démétér szent ligetét, mire az istennő csillapíthatatlan éhséggel átkozta meg, és ezután nem kerülhette el a sorsát. Bár többször is eladta rabszolgának alakváltó lányát, hogy ételt vehessen, ez a trükk sem segített rajta: kínjában önnön testét falta fel. Az ostoba-otromba mohóság árnyoldalainak ezen példabeszédéről könnyű a játékiparra asszociálni, mert itt a radikális szellemi önkannibalizmus bevett szokás. Ennek illusztrálására keresve sem találni ékesebb példát a járványszerű méreteket öltő újragondolás-hullámnál.
A kétségbeejtő kísérleteket napestig sorolhatnánk. A komor-disztópikus környezetbe átültetett Bomberman: Act Zero kirobbanthatatlan a leghitványabb műveket összegző listákról, míg a King's Quest-et Telltale-féle, interaktív filmmé züllesztő próbálkozásra már a készítői sem emlékeznek. A 2007-es Shadowrun lényegében meggyalázta a franchise ezen ágát, az Alone in the Dark: Illumination 2015 legócskább aberrációjaként tett szert kétes hírnévre, és a Leisure Suit Larry széria sem járt jobban.
Hiszen a pózer paprikajancsi unokaöccsére fókuszáló Magna Cum Laude alulról súrolja egy reaktorbaleset mókafaktorát, és a Box Office Bust egy szebb világban a hágai grémium jogkörébe tartozna. Nem csoda hát, hogy a flash-érát idéző, elrettentő grafikájú 2018-as Wet Dreams Don't Dry-ra sokan gyanakodva néztek, de szerencsére hamar kisült, hogy a német CrazyBunch tagjai szívügyükként kezelték a projektet. Éppen ezért meghökkentő, hogy a point and click zsáner szerelmesei által várva várt folytatás letért a kitaposott ösvényről.
Lesz maga juszt is az enyém
A második epizód az előző fináléja után veszi kezdetét. Hősünk Cancúm ünnepelt bajnokaként a helyi gitárvirtuóz, El Rey leányával megkötendő frigyére készül, ám mégsem villanyozza fel, hogy hátralévő napjait két feszes-kerek kebel társaságában töltheti el. Mivel vágyai imádott-istenített tárgya, a csábos Faith a jelek szerint elhunyt – de mikor véletlenül ráébred, hogy kedvese esetleg életben maradhatott, hirtelen megtáltosodik. A veszély képébe kacagva átszeli a tengert, és a lelki-szellemi átneveléséről soha le nem tevő mesterséges intelligencia, Pi segítségével nekilát, hogy felforgassa egy egzotikus üdülőparadicsom lakóinak napjait.
Terve egyszerű: hogy ne okozzon csalódást a jövendőbelijének, eltökéli, hogy a lehető legtöbb nőt ismeri meg bibliai értelemben, aztán ha eleget tombolt, jöhet a holtomiglan-holtodiglan. Csakhogy az erőlködősein pazarul szórakozó valóság ismét beleköp a levesébe. Azon túl, hogy kognitív képességeit negatívan befolyásolja, hogy egy pókhálós egérlyuk is begerjeszti, az is kiderül, hogy leendő arája egy szó szerint férfifaló, radikális feminista törzs amnéziás királynőjeként regnál. Ráadásul a bajokat tovább tetézi, hogy egy galád milliárdos megkísérli uralma alá hajtani a Földet, és egy könyörtelen bérgyilkosnőt küld a célja elérését tudtán kívül hátráltató balekra.
Aki hülye, haljon meg!
Ahogy az ennyiből is kitűnhet, eszelős eseményekből, fura figurákból és bizarr fordulatokból most sincs hiány. Sikamlós vizuális gegek, pikáns sziporkák, illetve hébe-hóba abszurdba hajló viccek csalnak mosolyt az arcunkra, és külön öröm, hogy a fejlesztők ezúttal is kerülték a szájbarágós-vonalas ideológiai kinyilatkoztatásokat.
Vagyis miközben előkerülnek napjaink kurrens-futtatott témái, ők egyik oldal pártját sem fogva, gátlások nélküli, vad-vidám felszabadultsággal űznek gúnyt a hirtelenkedő haladárokból és az ezerkétszázas évek erkölcseit is léhának valló őskonzervatívokból. A komédiát a sértegetéssel összekeverő, önjelölt sokk-mókamesterek épp úgy megkapják a magukét, mint a potyára hajtó, naplopó influenszerek, vagy az üzletvezetési tapasztalatuk hiányát bombasztikus tirádákkal leplező, kutyaütő startup-vigécek. Az állatok jogait az emberekénél ezerszer értékesebbnek valló, hipokrita ökonácikról és a téveszmés LARP-fanatikusokról nem is beszélve.
Ám négy munkakörben robotoló, hasadt személyiségű nyomorulttal, prűdségét ezerszeresen megbánó, kéjtől izzó apáca-szellemmel, eszelős tudóssal és egy orgia kedvéért a ropogósra pirulás kockázatát is vállaló, velejéig feslett csodabogárral is összefutunk. Így az, hogy a jópofáskodás legaljának tekintett popkulturális utalgatások főként a LucasArts és a Sierra klasszikusainak az atmoszférához illeszkedő megidézésében merülnek ki, csupán a hab az ízletes tortán. Pláne, mert Larry sem higgadt le: ha erekciója támad, akkor az agyának nem jut elég vér, és ez rányomja bélyegét a viselkedésére.
Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi
A műmájerek védőszentjének hányattatásait elmesélő alkotás tehát méltó a figyelmünkre, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy a Hamburgban székelő stúdió tehetséges-ihletett tagjai nem követtek el pár, nehezen megbocsátható baklövést. A publikum javát legérzékenyebben érintő probléma a gyatra külcsínt nem említve fejtörők meglepően egyenlőtlen minősége. A félreértéseket elkerülendő: az ilyen-olyan talányok bő nyolcvanöt százaléka korrekt, ám ha nem is fájóan, de az ildomosnál kissé gyakoriak az oktatandóan rossz antirejtvények. Túlkomplikált, logikus úton kiókumlálhatatlan mentális tortúra és semmiféle kihívást sem rejtő, mérhetetlenül primitív ál-feladvány egyaránt megkeseríti a szánk ízét. Felfoghatatlan, hogy ezek miért kerültek be a végleges produktumba, mivel nyilvánvaló, hogy a készítők alaposan elmélyedtek a műfaj élvezetfokozó nüanszainak aprólékos-akkurátus kielemzésében.
A legfőbb, ám paradox módon kevesebbeket érintő gond azonban nem ez, hanem a reboot-ok örök rákfenéje, a megingathatatlannak hitt sarokköveket szétrobbantó, mániás átalakítás. A széria fősodrának kiindulási pontja ugyanis az, hogy a diszkó-öltönyében feszítő, és toronyház-méretű egója terhét nyögő nímand olyannyira jelentéktelen, hogy a temetésén a koporsóvivők zárják majd a sort. Ergo azt is sikerélményként kell elkönyvelnie, ha egy nő az ágyhoz bilincseli és kifosztja, vagy, ha egy dildókornis maszkot viselő cosplay-es hátulról meglepi.
Magyarán a kispályás pojáca egy, a tényekre fittyet hányó, és egy ízlésesen felöltöztetett próbababától is heveny kangörcsöt kapó, örök kamasz. Egyben nyílt-deklarált közröhej kíséri lépteit, egy laza egyéjszakás kalandért is vért izzad, és ha sikert arat, az egyedül a vak-szeszélyes véletlennek köszönhető. Itt viszont, bár jelleme most is pont annyira komplex, mint egy leegyszerűsített-áramvonalasított faék, és rendszeresen eszképista fantáziálásokba menekül, messziről ordít, hogy csetlő-botló, szerethető-mázlis balfékként próbálják ábrázolni.
Az, hogy hajmeresztő marhaságait, kínos egysorosait és hébe-hóba a szexuális zaklatás határát nem hogy súroló, de azon tangóharmonikázva átszteppelő húzásait az indokoltnál jobban tűrik az útjába kerülők, minimum megdöbbentő. Jóformán csak virtuális asszisztense ereszt meg egy-egy szolid-szelíd-szarkasztikus megjegyzést, és ő is engedékenyebb, mint anno. Ez pedig súlyos vétek, mert annak dacára, hogy a humorfaktorra nem panaszkodhatunk, pont a legjellegzetesebb poénvonulatnak inthetünk búcsút.
Déjà vu vagy más?
Ellenben arra, hogy a sörösüveg-vállú perverz érthetetlen módon topligás cicababákról imádkozza le a bugyit, hovatovább, azok egyike-másika önként kínálkozik fel neki, egyszerűen nincs bocsánat. Mivel ez technikailag egy, a „Han lőtt először” fiaskón is túltevő, visszatetsző-felemás karakter-átszabás, ami egy igen súlyos etikai kérdéseket vet fel. Jelesül, mi értelme hozzányúlni egy kvázi tetszhalott állapotban szendergő etalonhoz, és életet lehelni bele, ha az új idők szavának engedelmeskedve pont a lényeg vész oda? Továbbá, nincs-e szükség gyökeres reformokra egy olyan szakmában, ahol egy tisztes nívón dolgozó alakulat a kiteljesedés érdekében kénytelen egy bejáratott franchise-t fügefalevélnek használni?
Vegyem vagy ne?
Összességében a Wet Dreams Dry Twice az utóbbi pár esztendő egyik, ha nem egyesen a legmegosztóbb kalandjátékaként fog bevonulni az ágazat történelmébe. Mert a zöldfülűek esélyesen nem zavartatják magukat az ilyen-olyan furcsaságoktól, és nézőpontjuk abszolút védhető. Ez az ő Larry-jük, és miután kisebb-nagyobb döccenőket leszámítva egy szavuk sem lehet a kivitelezésre, okkal emelik piedesztálra az igényeikhez passzintott programot.
Ám a fekete öves veteránok biztos, hogy elsziszegnek pár, a szókincsüktől-hangulatuktól függően cizellált szitkot. Mint ahogy az is valószínű, hogy a világmegmentő akció harmadánál-felénél meginog a korábban csorbítatlannak vélt ítélőképességükbe vetett hitük, és megfogadják, hogy soha többé engednek a nosztalgia csábító szirénszavának. Azaz az értékelés finoman fogalmazva is trükkös, hiszen ez a merőben szubjektív narratív döntés sokaknál döntő súllyal eshet latba. Vagyis a lentebb olvasható verdikt kizárólag abban az esetben érvényes, ha a felhevült szúnyogcsődör színeváltozása nem forralja fel az agyvizünk: máskülönben nyugodt szívvel vonjunk le huszonöt-harminc százalékot.
