- A történelmet nem a győztesek, hanem a forgatókönyvírók írják.
Az Anglia trónjára igényt formáló, ám azt soha el nem foglalókatolikus Stuart Mária, és a hazáját a kor egyik tengeri-kereskedelmi nagyhatalmává tevő, protestáns „szűz királynő”, I. Erzsébet az előbbi lefejezésével végződő viaskodása alighanem még azok számára is nyitott könyv, akik felületesen ismerik a szigetország történelmét. A különféle művészi ágak képviselői ugyanis előszeretettel fordulnak az 1587. február 8-án lezárult párviadalhoz, mert a fellelhető adatok ilyen-olyan narratívába helyezésével jóformán azt hoznak ki belőle, amit akarnak.
A katolikusokat megvető népe, és riválisa által gyanakodva figyelt Mária épp úgy lehet a körülmények naiv áldozata, mint hideg, számító hatalomtechnikus. Pláne, mivel ma már közel rekonstruálhatatlan, hogy vajon részt vett-e iszákos, minősíthetetlen viselkedésű, nejét állítólag mindkét nem tagjaival lelkesen-menetrendszerűen megcsaló második férje, Henrik megölésében. Emellett az is vitatott, hogy vajon tényleg ártatlan mártírként lépett-e a vérpadra, miután rábizonyították, hogy támogatta a hatalomra juttatásán és unokatestvére meggyilkolásán ügyködő Anthony Babington összeesküvését.
Hasonlóképpen, az unos-untalan házassági ajánlatokkal ostromolt, a férfiak világában rangja dacára roppant kiszolgáltatott Erzsébetből sem nehéz ezernyi veszéllyel szembenéző hőst, vagy a függetlenségéhez mániákusan ragaszkodó, önző-öntelt fanatikust faragni. Elvégreannak ellenére sem volt hajlandó nőül menni az egyik kiszemelthez, hogy tudható volt, ha utód nélkül hal meg, a más hiten lévő Mária teljes joggal követelheti majd, hogy őt ismerjék el utódjának.
Jóformán tehát kizárólag a mesélő szándékától függ, hogy mit emel ki a megannyi árulással, titkos paktummal, intrikával, illetve vérfürdővel teli, huszonöt esztendőn át tartó macska-egér játékból, és vitathatatlan, hogy a konkurencia miatt elkél az egyedi látásmód. Hiszen egy százezredik, a megszokott paneleket visszamondó dráma roppant szerény esélyekkel indul hadba a nézők kegyeiért. Ezzel a kiváló színházi direktor, Josie Rourke is tisztában volt, és arra jutott, hogy egyedi ízt ad a túlságosan is jól ismert fogásnak.
Újításai közül a legfontosabb, hogy bár a moziban töltött két óra során főleg Mária (Saoirse Ronan) szemszögéből éljük át a történéseket, és egyértelműen ő a pozitív főszereplő, a legtöbb hasonló témájú művel szemben nem a nagybetűs Jó és a Rossz összecsapását látjuk. Erzsébet (Margot Robbie) nem egy vértől iszamós kezű, elvesztett szépségét sirató hárpia, Henrik (Jack Lowden) velejéig rohadt intrikus helyett pedig egy sodródó bábés az úrnőjét ki nem álló lelkipásztor, John Knob (David Tennant) sem csupán egy lobogó szakállú, hímsoviniszta gyűlölet-prédikátor, sokkal inkább egy elveiért az életveszély árnyékában is kiálló, joggal gyanakvó hitvalló. Sőt, alkalmasint a skótok makacs királynője is kimutatja a foga fehérjét; nincsenek tehát hősök, vagy gaztevők, érdekek és értékek állnak szemben egymással.
Üdítő váltás ez az ilyen-olyan irányba elfogult fércművek után. Ahogy az is dicsérendő, hogy miközben hús-vér, vágyakkal bíró, és azokat lehetőség szerint megélő emberek formálják Anglia jövőjét, a cselekmény nem akörül forog, hogy ki kit vitt az ágyába. Hiába csattannak el csókok, részesül egyik-másik karakter némi orális kényeztetésben, vagy hull le a lepel egy, az 1500-as években skandalumnak számító homoszexuális viszonyról, a reálpolitikai eszmefuttatások elnyomják a kéjmámortól lihegő, kiéhezett szerelmesek nyögéseit. A film legnagyobb erősségének számítópazar jelmezek is fokozzák a realizmust: megkapó élmény a vértezeteket mustrálgatni, vagy gyönyörködni a felső tízezer ruhakölteményeiben..
A korhű kosztümöknek, a kidolgozott, hihető jellemeknek, és a közügyekre fókuszáló történetnek hála, könnyedén beleélhetnénk magunkat a ma emberének vajmi keveset jelentő katolikus-protestáns háborúskodásba. Arról nem is beszélve, hogy megérthetnénk az éra közgondolkodását. Ezt azonban -miként azt a feltételes mód is jelzi -közel lehetetlenné teszi, hogy Rourke teljes erőbedobássalazon dolgozik, hogy kínosabbnál-kínosabb megoldásokkal verje félhalálra az atmoszférát, egyben hiteltelenítse a vásznon játszódó eseményeket.
Az, hogy a tények nem egy, és nem két helyen olyan lazán vannak kezelve, hogy a híres-hírhedt Rettenthetetlen dokumentumfilmnek hat mellette, már önmagában csüggesztő. A legfőbb gond, hogy a történet azt a benyomást kelti, hogy a királynők között egyfajta sajátos, női kötelék jött létre, de ezt a világon semmi sem igazolja, és -megbocsáthatatlan vétekként - a csúcspont egy soha meg nem történt személyes találka.
Az is nehezen érthető, hogy mi volt a koncepció amögött, hogy több, jórészt jelentéktelen mellékszerepet is ázsiai, dél-amerikai, vagy afrikai felmenőkkel bíró, az akkori Angliában nehezen elképzelhető színészek alakítsanak. A félreértések elkerülése végett: egyikükre sem panaszkodhatunk, hovatovább a protestánsok által a királynő rossz szellemének tartott David Rizziót megformáló Ismael Cruz Cordova egyenesen remekel. Ráadásul ez nem egy új keletű jelenség, és ügyesen használva kincset érhet. Kenneth Branagh Sok hűhó semmiért adaptációjában egy percig sem hat bizarrnakvagy erőltetettnek Denzel Washington, mint Don Pedro – igaz, ott nem is költöttek dollármilliókat a korhű atmoszféra megteremtésére, és az Oscar-díjas sztár nem egy hetedrangú figura bőrébe bújt bele. Jobb lett volna itt is vagy érdemi feladatot bízni az érintettekre.
Az ilyen, és ehhez hasonló húzások láttán lehetetlen nem a döbbenettől leesett állunkat keresnünk, mert önkéntelenül is ott motoszkál bennünk két kérdés. Jelesül: mi értelme van tető alá hozni egy, a szabvány közönségfilmeknél tízszerte komolyabb, remekül megrajzolt karakterekkel teli történelmi drámát, hogy aztán külsőségeken, és konstruált jeleneteken ússzon el az egész? Vagy, ha már a rendező ragaszkodott az elképzeléseihez, miért nem volt következetesebbvagy bátrabb? Hiszen 1987-ben Alex Cox tudatosan zsúfolta tele anakronizmusokkal a Walkert, és ezzel a diktátorrá silányodó egykori szabadságharcos lealjasodásának krónikáját általános érvényű tanmesévé emelte. Erre itt is lett volna mód – csak élni kellett volna vele.
Összességben tehát így, ebben a formában a Két királynő maga a tökéletestankönyvi filmparadoxon. Amilyen visszafogottan igazságkereső jellemábrázolásában és cselekményében, pont annyira szélsőséges, vagy hazug más területeken. Jóformán minden erényére jut egy azt semmissé tevő, vagy kiforgató gyengeség, ezzel pedig két szék között a pad alá esik, mivel a történelmi témák rajongói aligha veszik jó néven a túlzott elkalandozást, míg a könnyed kikapcsolódást keresőket esélyesen vajmi kevésséhoz lázba egy döntően lélektani eszközökkel operáló dráma.
