Az óriáskalmár ismertsége ellenére nagyon rejtélyes állat, amelyet rendkívül ritkán sikerül természetes környezetében megfigyelni. A 4–6 méteres karokkal rendelkező fejlábú rendszerint 300–1000 méteres mélységben él, de akár 2000 méter mélyre is leúszik. A tengerfenéken lakó állat ennek megfelelően jól bírja a nagy nyomást és a fényben szegény környezetet. Bár a mélységben számtalan bizarr teremtmény éldegél, talán egyik mélytengeri faj sem foglalkoztatja annyira a nagyközönség fantáziáját, mint a polipokkal gyakran összekevert óriáskalmárok, amelyek létezéséről hosszú ideig csak azért tudott az emberiség, mert időről időre partra mosott a víz egy-egy tetemet.
Az állatok megfigyelése a mai napig komoly kihívást jelent, amelynek Edie Widder, az ORCA nevű óceánkutató szervezet alapítója a legnagyobb szakértője. A kutató fejlesztette ki azt a kamerarendszert, amellyel 2013-ban először filmeztek le egy óriáskalmárt Japán közelében, és azt az eszközt is, amellyel pár napja a Mexikói-öbölben lencsevégre kaptak egy másik állatot.
Widder azt szem előtt tartva alkotta meg a Medusa nevű megfigyelőrendszert, hogy feltételezte, a kalmárok valószínűleg félnek a hangos, fényes, távvezérlésű járművektől, amelyekkel általában kutatnak utánuk. Ezért kollégáival létrehozta saját összeállítását, amely egy biolumineszcens medúzát imitáló optikai csapdával csalogatja magához az óriáskalmárokat. A rendszer vörös fénnyel világítja meg a terepet, amit a kalmárok nem képesek érzékelni, az „álmedúza” pedig olyan fényt bocsát ki, amely arról tájékoztatja a környékbeli élővilágot, hogy az állat bajban van. Ezt a jelet a csapda mintájául szolgáló mélytengeri medúzafaj akkor használja, ha megtámadja valami, így próbálva újabb ragadozókat a helyszínre csalogatni, hátha támadói egymásnak esnek, és így van esélye elmenekülni.
Ezt a rendszert használva sikerült a szakértőknek észak-amerikai vizekben elcsípni egy óriáskalmárt, ami mindössze a második ilyen észlelés volt a megfigyelések kezdete óta. Ahogy a videón látható, a kalmár megtámadta a csapdát, és azt karjaival meg is érintette, mielőtt odébb úszott volna. A megfigyelt állat saját műfajában nem különösebben nagy, mindössze 3 méter átmérőjű, így a kutatók azt gyanítják, hogy egy nagyon fiatal óriáskalmárról lehet szó.
Mivel a szakértők a mai napig nagyon keveset tudnak az állatok elterjedéséről és életmódjáról, minden hasonló felvétel nagy segítséget jelenthet abban, hogy új információkat derítsenek ki velük kapcsolatban. Egyelőre úgy tűnik, hogy óriáskalmárból mindössze egyetlen faj létezik, de az elég nagy területeken elterjedt a bolygón.
Az óriáskalmárok egyébként nem a legnagyobb fejlábúak: a sarkvidéki vizekben ugyanis él egy még nagyobb és még rejtélyesebb kalmárfaj. Mindkét faj kiváló példát jelent az úgynevezett mélytengeri gigantizmusra, amelynek lényege, hogy minél mélyebbre hatolunk az óceánba, annál nagyobb gerinctelenekkel találkozunk. Ez a szakértők véleménye szerint annak az eredménye, hogy a mélyben nem nagyon van természetes ellenségük az állatoknak, amelyeknek ráadásul jellemzően nincs maximalizált „felnőtt” testméretük sem, hanem amíg elég táplálékhoz jutnak, folyamatosan nőnek.
