Aki mer, az nyer

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek hajnalán a videojáték-szcéna a lehetőségek mesébe illő, csalogató szűzföldje volt. Az új, a bátraknak, tehetségeseknek vagy szerencséseknek vagyonokat hozó ágazat sokak figyelmét felkeltette. Egyre-másra alakultak a kisebb-nagyobb garázscégek, és ha valakinek volt egy jó ötlete, egy életre megalapozhatta a jövőjét. Ez a szórakoztatóipar más területének megkérdőjelezhetetlen urait sem hagyta hidegen. Ugyan kezdetben sokan némi szkepticizmussal figyelték a ragályszerűen terjedő őrületet, de hamar megértették, hogy nem holmi múló szeszélyről van szó. Aki kimarad, az végzetesen lemarad.

A komolyabb képregénykiadók közül először a DC illetékesei adták áldásukat egy kísérletre, és döntésüket nem volt okuk megbánni. Az 1979-ben Atari 2600-on napvilágot látó Superman, amiben egy hidat kell felépítenünk a Kripton szülöttével, jött, látott és győzött. Bár negyven év távolságából bátran kijelenthetjük, hogy leginkább az újdonság ereje miatt fogadták lelkesen, a kritikusok valósággal versenyeztek azon, hogy ki tudja melegebb szavakkal méltatni.

A The Space Gamer szerzője, Norman Howe nemes egyszerűséggel az általa addig tesztelt legjobb, Atarira megjelent alkotásnak tette meg, és a Video egyik munkatársa egyenesen arról beszélt, hogy megtiszteltetésnek tartja, hogy egy új, csodás korszak első hírnökével hozta össze jó sorsa. Az ítészekhez hasonlóan a játékosok is lázba jöttek, mert egyszerre akár ketten is irányíthatták milliók kedvencét. Egyikük a karakter vízszintes, másikuk pedig a függőleges mozgásért felelt, és mivel alaposan össze kellett dolgozniuk a jó eredményért, rengetegen vertek tanyát iskola után, vagy hétvégente a tévé előtt.

Ennek tükrében nem túl meglepő, hogy a Marvel is ki akart hasítani magának egy szeletet a komoly haszonnal kecsegtető, mézédes tortából. Ám ki tudja miért, az elhatározás csak lassan érlelődött tettekké. Az elsősorban hagyományos játékokban utazó Parker Brothers-szel közösen tető alá hozott Spider-man 1982-ben, nem sokkal az észak-amerikai konzolpiacot bedöntő 1983-as krach előtt aratta le az utolsó babérokat. A hálón lengedezésre, bombák hatástalanítására, illetve a Zöld Manóval és csatlósaival vívott harcra építő, kissé sablonos próbálkozás a Superman-hez hasonlóan remekül teljesített a kasszáknál.

Elátkozott úton

A hihetetlen túlkínálat miatti összeomlás után egy új tervre volt szükség. Belátván, hogy a nem is olyan régen még a pénzt óraműszerű pontossággal termelő masinák frontján száznyolcvan fokos fordulat következett be, a Marvelnél a számítógépekre fókuszáltak. Azt tervezték, hogy egy tizenkét részből álló, lényegében interaktív képregénynek tekinthető kalandjáték-sorozattal, a Questprobe-bal tesznek majd szert csinos kis haszonra. Sajnos azonban rossz lóra tettek. Kiszemeltjük, Scott Adams a műfaj szöveges képviselőire specializálódott, és vért izzadt, hogy átálljon a fejtörők mellett a látványra is építő elmetornákra. A szakember ezért akárhogy is igyekezett, szokásával szemben nem tudta állni a sarat. Vállalkozása, az Adventure International 1986-ban örökre bezárta kapuit, és a szériából csupán három rész készült el.

A gondosnak hitt tervezés ellenére befuccsolt projekt után a Marvel vezetői másodszorra is újragondolták a stratégiájukat. Arra jutottak, hogy akkor járnak el a legbölcsebben, ha visszatérnek a könnyebben fogyasztható, egyszerűbb csapásirányhoz. Ez, figyelembe véve, hogy közönségük abszolút többségét gyerekek tették ki, némi minőségkontrollal telitalálatnak is bizonyulhatott volna – de ilyesmiről szó sem volt. Az 1986-os Howard the Duck, az 1987-es Captain America in: The Doom Tube of Dr. Megalomann és az 1989-es Spider-Man and Captain America in Doctor Doom's Revenge, vagy az X-Men: Madness in Murderworld finoman fogalmazva feledhetőre sikerültek.

Sőt, baljós ómenként a konzolokba újra életet lehelő NES-re kiadott The Uncanny X-Men egyenesen közröhej tárgya lett. A borzalmas mesterséges intelligenciájú, igénytelen grafikájú, rettenetesen nehezen kezelhető, és halmazati büntetésnek agyzsibbasztóan repetitív ocsmányság méltán foglalja el helyét a valaha készült legrosszabb 2D-s akció-platformerek között.

Minőség és mennyiség

A franchise ezen ágának első hét esztendeje tehát nem tudott felérni a várakozásokhoz, és a szomorú trend 1990-1998 között sem fordult meg. Hovatovább, ha lehet, akkor még rosszabb lett a helyzet, mert az új évtizedben a mennyiség már deklaráltan két vállra fektette a minőséget. Beszédes adat, hogy míg 1982 és 1989 között összesen kilenc cím jelent meg, egyedül 1990-ben hetet adtak ki, és a hullám később sem hanyatlott alű. Ezeknek bő kilencven százaléka a népszerű karakterek vonzerejére támaszkodó, közepes, vagy annál egy-két fokkal jobb-rosszabb iparosmunkaként kerülte el a világhírt. Persze a nagy számok törvénye alapján a negyvenöt játék között óhatatlanul akadt pár, ilyen-olyan okból emlékezetes darab.

1991-ben a Spider-Man: The Video Game-nek oroszlánrésze volt abban, hogy kicsit helyreállt a Marvel-átiratok erősen megtépázott reputációja. A pillanatok alatt a játéktermek sztárjává avanzsáló, parádés beat 'em up elnevezése kissé becsapós. Hiszen a hálóvetőn kívül a páratlanul ügyes Fekete Macskával, a vízlövedékekkel küzdő Torpedóval és az íjával csatába induló Sólyomszemmel is móresre taníthatjuk a gonoszokat.

Éles kontrasztként a megszokott formulával szemben 2VS2-es meccseket prezentáló X-Men vs. Street Fighter diadalmenete jóval döcögősebben indult. A Capcomnál amatőröktől is kínos szarvashibát vétettek. Fittyet hánytak a bunyós arcade programok túlkínálatára, ergo hosszú hónapokba telt, mire a csihi-puhik szerelmesei ráébredtek, hogy egy, a legmerészebb álmaikon is túltevő, izgalmas-látványos etalont mellőztek. Ezután viszont nem volt megállás: annyian kaptak rá, hogy Sega Saturna és Playstation-re is átportolták. Igaz, utóbbi változat messze nem muzsikált olyan szépen, mint a másik kettő, mivel a hardver limitációi miatt pont a húzófunkció hiányzott belőle. A nem sokkal később érkező folytatások, azaz a Marvel Super Heroes vs. Street Fighter és a Marvel vs. Capcom: Clash of Super Heroes is sokak tetszését elnyerték. Ám a PS1-tulajok ezeknél is hoppon maradtak.

Természetesen mélypontokból sem volt hiány. 1995-ben a csúnya-szellemtelen Spider-man keserítette el azokat, akik befizettek rá. Rá egy évre az 1996 egyik legunalmasabb alkotásának járó kétes elismerést bezsebelő Iron Man / X-O Manowar in Heavy Metal váltott ki szélsőséges reakciókat a peches vásárlókból. A Realtime Associates kontárjai történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre: egy olyan henteldét tettek le az asztalra, aminél a vasárnapi nagymosás is több izgalmat ejt.

A szintén ekkor debütáló The Incredible Hulk: The Pantheon Saga is százezreknek szerzett felejthetetlen órákat. Holott biztosra vehetjük, hogy az érintettek nem kevés erőfeszítést tettek azért, hogy az Attention to Detail hidegrázós fertelme legrosszabb lidércnyomásukban se jöjjön elő. Pedig objektív szemmel nézve el kell ismerni, hogy a platformer alaphelyzete kifejezetten ötletes. A Bruce Banner szellemi képességeit megőrző Hulk bőrébe bújhatunk bele, és első körben a Pantheon szuperhőscsaládot, majd rafinált gazfickókat kell legyőznünk. De a megvalósításról mindent elmond, hogy még az Egyesült Királyság hivatalos Sega-újságja, a Sega Saturn Magazine sem adott rá többet 15%-nál.

Technikai gondok, zéróhoz közeli kihívási faktor és röhejesebbnél röhejesebb elemek: jóformán egyetlen élvezhető pillanata sincs. Nehéz eldönteni, hogy ez, vagy a Golden Axe által kitaposott ösvényen haladó, ám azzal szemben kínzáshoz is használható, 1997-es Fantastic Four volt az éra legpocsékabb Marvel-adaptációja.

Az aranykor hajnala

A Marvel-videojátékok szempontjából tehát a kilencvenes éveket még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük többnek langymeleg, posványos állóvíznél. Nem véletlen, hogy a kezdeti roham 1999-ben megtört: ekkor, 1988 óta először semmi sem jelent meg. De aztán 2000-ben a számos hős licenszjogát megszerző Activision négy új művel próbálta belopni magát a rajongók szívébe.

A hamar sokak kedvencévé váló, leginkább Playstation-ön taroló, ám Dreamcast-en és N64-en is hódító Spider-Man-nél világos volt, hogy fáradozásaikat siker koronázta. Pókember nagy kalandja megdöbbentően változatos játékmenetének, kiváló főellenség-harcainak és ügyesen megírt történetének köszönhetően akkor is milliók napjait aranyozta volna be, ha nem lettek volna benne rejtett extrák. Azonban a begyűjtető képregény-borítóknak és a szavatosságot nagyban megnövelő, Peter Parkert új képességekkel felruházó kosztümöknek hála, a hozsannázók kórusa hosszú hónapokig nem csendesedett el. Komoly fegyvertény, hogy a Metacritic tanúbizonysága szerint a játék a híresen erős felhozatalú PS1 egyik legjobb kritikákat kapó címe lett.  Szinte hihetetlen módon maga mögé utasította egyebek mellett a Tenchu: Stealth Assassins-t, a Silent Hill-t, és az Oddworld: Abe's Oddysee-t is.

De a másik három esetben már jóval felemásabb volt az összkép. Az X-Men: Mutant Wars jóformán még a készítőit sem érdekelte, míg az X-Men: Mutant Academy-nél és a Blade-nél iszonyatos eltérések voltak a portok között. Utóbbi Playstation-ön például irányítási gondjaival, ostoba harcrendszerével, borzalmas kamera-kezelésével és igénytelen grafikájával alaposan besározta a vámpírvadász renoméját. Ellenben a Game Boy Color-os verziót nem érhette panasz.

Ezért első pillantásra nehéz volt hinni abban, hogy gyökeres változások várhatóak. Ám ahogy az később bebizonyosodott, a leginkább a Santa Monicában székelő cég nevével fémjelzett 2000-es évek mégis a Marvel-játékok első aranykoráként vonultak be a krónikákba.

Cikkünk első felének végéhez érkeztünk. A második felvonásban a 2001 és 2019 között megjelent alkotásokat vesszük majd górcső alá.