A 43 milliárd bázispárból álló genomot, amely 14-szer nagyobb az emberi genomnál, Siegfried Schloissnig osztrák kutatócsoportja szekvenálta. A tüdőshal DNS-e 30 százalékkal nagyobb a korábbi rekordernél, a mexikói axolotl 2018-ban szekvenált genomjánál. A munka során a kutatók a hibák elkerülése végett a teljes genom több másolatával dolgoztak, amelyek mindegyike apró fragmentumokra volt darabolva. Miután a nagy teljesítményű szekvenálók végeztek, a szakértők speciális algoritmusok segítségével állították össze a teljes genomot. A teljes folyamat durván 100 ezer számítógépes munkaórát vett igénybe.
Az ausztráliai tüdőshal ma Queensland déli részén honos, és egyike annak a hat ma is létező tüdőshalfajnak, amelyek a devon időszakában (365–413 millió éve) rendkívül elterjedt tüdőshalak leszármazottai. A ma élő tüdőshalak a szakértők szerint nagyon sokban hasonlítanak a devon időszakának azon fajaira, amelyek – ellentétben a mai tüdőshalak elődeivel – elhagyták vizes élőhelyeiket, és szárazföldi életmódra tértek át. Utóbbiaktól származnak a mai szárazföldi gerincesek, vagyis többek közt a madarak és az emlősök is.
A tüdőshalak egyik jellegzetessége, hogy mellúszóik kifejezetten izmosak és lábszerűek. Ugyanakkor az ennek ellenére is sokáig vita tárgyát képezte, hogy elsősorban valóban tőlük eredeztethetők-e a szárazföldi gerincesek, vagy inkább a bojtosúszós halaktól. Az új genomikai eredmények alapján azonban egyértelműen úgy tűnik, hogy a tüdőshalak evolúciósan közelebb állnak a négylábúak rendszertani kategóriájához, és ahhoz a leszármazási vonalhoz, amelyhez az utóbbiak tartoznak. A bojtosúszós halakat szintén megtaláljuk a négylábúak elődei között, viszont ezek fejlődése korábban vált külön, mint a tüdőshalak fejlődési ága, amely nagyjából 420 millió évvel ezelőtt ágazott le a szárazföldi gerincesek leszármazási vonaláról.
Az ausztráliai tüdőshal genomja sok tekintetben hasonlít a kétéltűekére: mindkettő nagyjából hasonló számú olyan gént tartalmaz, amely a tüdő fejlődésével, illetve a végtagok ízesülésével van összefüggésben, illetve ami a levegőben való szagérzékeléshez köthető. Ezek pedig mind olyan tulajdonságok, amelyek Schloissnig elmondása szerint alapvető feltételei voltak a szárazföldi léthez való alkalmazkodásnak. Genomikai szempontból a tüdőshal nagyjából félúton van a halak és a szárazföldi gerincesek között, mondja a kutató.
