Négyen a slamasztikában
Miközben az észak-koreai propaganda harsogó szalagcímei és izgatott hangon felolvasott rádióközleményei szerint a hatvanas években Dél-Koreából átszökő, korábban az amerikai hadsereg kötelékében szolgáló dezertőröket egytől egyig az a vágy vezette, hogy végre a kommunizmust építhessék, a valóság természetesen teljesen más volt.
A sort 1962 májusában megnyitó, tizenkilenc esztendős Larry Abshiert többször is rajtakapták, hogy füvet szív, és annyira megrettent a rá váró hadbírósági tárgyalás esetleges következményeitől, hogy a sztálinista diktatúra is jobb választásnak tűnt. A huszonegyet taposó, árvaházban nevelkedett és a középiskolából is kibukó James Dresnok addigi élete nem túl meglepő módon kész csőd volt, ergo, szentül hitte, hogy nincs mit vesztenie. A szökésekor Abshier-rel megegyező korú Jerry Parrish pontos okai sosem derültek ki, de állítólag apósa haragjától tartott. Végül az 1965-ben, utolsónak érkező, huszonöt éves Charles Jenkins attól rettegett, hogy Vietnamba fogják küldeni, hogy az egyik ottani dzsungelben fejezze majd be földi pályafutását. Emiatt azt a képtelen tervet ötölte ki, hogy hagyja magát elfogni, aztán eléri, hogy kiadják az oroszoknak és egy fogolycsere-egyezmény keretein belül visszatér az övéi közé.
Közel azonos életkoruk ellenére így négy, alapvetően eltérő jellemű fiatal férfi próbált szerencsét Kim Ir Szen országában. Ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy elszámolták magukat, mivel fogvatartóik távolról sem bizonyultak olyan szívélyesnek és megértőnek, mint ahogy abban bíztak. Ezért, mialatt a köznép tagjai szentül hitték, hogy amerikai elvtársaik hasznos-fontos munkát végeznek, az érintettek valójában testüket-lelküket megtörő fizikai és lelki tortúrán estek át. Őreik rendszeresen verték őket és ha hihetünk Jenkins önéletrajzának az „A vonakodó kommunistának”, az erőszakos-primitív Dresnok önjelölt kápóként jobb bánásmódban reménykedve készséggel kiszolgálta kínzóik szeszélyeit.
Az ütlegeknél is nagyobb gondot jelentett a folyamatos szellemi terror. A négyesfogat tagjainak nem csak hazájukat, hanem saját állítólagosan torz elveiket is meg kellett tagadniuk, és a velük foglalkozó pártfunkcionáriusok ezalatt a koreai nép, valamint az Atyai Vezér hőstetteiről szóló dajkamesékkel tömték a fejüket. Végül a helyzetük a kezdeti megpróbáltatások ellenére lassan, de biztosan javulni kezdett, ám az elvileg jobb körülmények is megannyi csapdát rejtettek magukban. Elvégre, bár a párt kegyéből megházasodhattak, szemernyi kétségük sem lehetett afelől, hogy nem bízhatnak hozzájuk hasonlóan megannyi gyötrelmet átélő, nemritkán elrabolt asszonyaikban.
Szökevényekből filmcsillagok
Napjaik tehát állandó félelemben és teljes kiszolgáltatottságban teltek, de hamar kiderült, hogy pótolhatatlanok. Az észak-koreai filmgyártás ugyanis értelemszerűen szerette volna pár, az amerikai imperialisták rémtetteivel foglalkozó sorozattal feltüzelni a morált, ám ezt megakadályozta, hogy közel lehetetlen volt kaukázusi színészeket találni. Viszont mert a sajátos státuszú, idővel állampolgárságot is kapó rabok nem voltak abban a helyzetben, hogy ellenkezzenek és a hetvenes évek végére már senki sem tartott attól, hogy ostobaságot csinálnak, megkezdődhetett a nagy munka.
Az 1978 és 1981 között futó „Névtelen hősök”, melyben a Kim Ryong-lin által megformált Yu Rim kémként segíti hazája agresszorok elleni harcát, mai szemmel nézve értelemszerűen megmosolyogtató, mivel az árnyalt jellemábrázolás finoman fogalmazva sem a forgatókönyvírók erőssége. Dr. Kelton (Jenkins) erkölcsi érzék nélküli, alávaló gaztevő, de Carl, a titkosrendőrség kapitánya (Abshier) vagy Arthur alezredes (Dresnok) sem sokkal jobb. Az egyetlen, nem velejéig romlott nyugati, Lewis (Parrish) pedig magától értetődő módon Yu hatására keményvonalas kommunistává válik.
Ám a sorozat hibái ellenére elérte a célját, és sztárokká tette a foglyokat. Innentől kezdve természetesen nem volt megállás. Az, hogy az érintettek nem tudtak színészkedni, mit sem számított. Folytatniuk kellett a szereplést és iskolákban járva hosszas előadásokat tartottak arról, hogy milyen borzalmas is az élet az Egyesült Államokban.
Sajnos a legtöbbet szenvedő Abshier nem sokáig élvezhette a csillogást, mert a hivatalos közlemények értelmében 1982-ben, negyvenéves korában egy szívroham végzett vele. Utána 1998-ban az 54 éves Parrish-t ragadta el az idő előtti vég. Jenkinsnek, amikor 2004-ben módja nyílt rá, hogy Japánból elrabolt feleségével elutazzon a szigetországba, inkább nem tért vissza. Szerencséjére az amerikai kormány illetékesei úgy érezték, hogy nincs értelme meghurcolni az öregembert, és jelképes, harminc napos büntetésre ítélték Camp Zama-ban, sőt, kiváló magaviseletének köszönhetően ebből is elengedtek egy keveset. A férfi egy rövid, édesanyjához tett látogatás után visszatért Japánba, és 2017-ben bekövetkezett haláláig boldogan élt harmadik, egyben utolsó hazájában. Vele szemben Dresnok a kivételes bánásmódnak köszönhetően a hála egy bizarr formáját érezte őrei iránt és 2016-os haláláig fanatikus hevülettel támogatta a Kim-családot.
Ahogy ez az eset is mutatja, Észak-Koreában a filmipar is jócskán eltér az általunk megszokottól. Kétrészes cikksorozatunkban ezért az ágazat itteni történelmét vesszük górcső alá!
Kim Dzsong Il, a világ esze
Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy az 1949-es Szülőfalum igen lazán kezeli a történelmi tényeket és nem több egy tizenkettő egy tucat partizán-propagandafilmnél. Gwan Pil, a szegény farmer egy gonosz földbirtokos ármánykodása miatt börtönbe kerül, de Kim Ir Szen gerillái kiszabadítják a fogságból. Ezután a férfi értelemszerűen beáll új barátai közé, átveszi azok elveit és miután egy vasúti sín felrobbantása után a falujához érkeznek, előbb fegyverrel, majd eszmei útmutatással segít a szép új világ felépítésében. A banális cselekményszövést még fájdalmasabbá teszi, hogy egy szó sem esik arról, hogy a szabadságharcosok segítséget kaptak és a diadalt egyedül az Atyai Vezér zsenialitásának tulajdonítja.
Egyetlen érdekessége, hogy az önellátást és az istenként tisztelt vezérkultuszt valláspótléknak tekintő dzsucse-ideológia jegyében a mű a hivatalos források szerint komoly szerepet játszott Kim Dzsong Il életében. Mivel egy államilag terjesztett legenda alapján hétéves korában, egy, a hivatalos premier előtti vetítésen több, a szakemberek figyelmét elkerülő hibát is észrevett benne, ezzel bizonyítva, hogy szellemileg a felnőttek felett áll és ösztönös géniuszként már ekkoriban többet tudott, mint a diplomások.
Az ötvenes évek termése is hasonló. Az új rendszer erényeit hangsúlyozó és a régi időket kárhoztató darabokból, mint például az Egy harci repülőgép legénységéből, vagy a beszédes című A boldogság útjából áll.
Operák a tömegnek
A hatvanas évek végétől azonban egy új, az egész kulturális életet érintő hullám vette kezdetét. Kim Ir Szen szentül meg volt arról győződve, hogy a szórakoztatva nevelés, illetve a művészetek csúcsa az opera, ami harmonikusan egyesíti az irodalom, a zene, a színház és a tánc összes erényét. Így Mao Kínájának mintájára létrejöttek a „forradalmi operák”. Ezeknek a koreai népdalok hangzásvilágából sokat merítő alkotásoknak a legfőbb különlegessége, hogy egyéni áriák helyett a „pangchang”, azaz egy színpadon kívüli kórus kapja a fő hangsúlyt, mintegy megmutatva a kommunizmus közösségi szellemét és a nép kollektív akaratának fontosságát.
A sort az állítólag Kim Ir Szen által írt, 1969-es Vértenger nyitotta meg. Ebben egy parasztasszony számos szenvedés után beáll a kommunista felkelők közé. A rendhagyó módon előbb egy négyórás fekete-fehér filmként és csak utána operaként feldolgozott történet az észak-koreai kultúra megkerülhetetlen darabja. Ám vitán felül áll, hogy a kategória legkiemelkedőbb, az országra szinte elképzelhetetlen hatást gyakorló darabja a mozivászonra az 1971-es premier után egy évvel átültetett Virágáruslány. A vak testvérét és beteg anyját emberfeletti akaraterővel eltartó Kotpunt játszó Hong Yong-hee még a dezertőröknél is nagyobb sztárrá lett. Arcképe felkerült az észak-koreai egywonos bankjegyre sorsa pedig eggyé forrt karakterével, és polgári nevét szinte nem is használta.
Az a baj, hogy túl jól élnek!
A diktatúra tehát több tisztes eredményt is el tudott könyvelni, de a direktorok munkája az esetek javában a legkevésbé sem ért fel az Agitációs és Propaganda Minisztérium mozgóképekért és művészetekért felelős részlegét 1966-tól kezdve felügyelő Kim Dzsong Il elvárásaihoz. A hatalma csúcsán egy tizenötezer videokazettából és DVD-ből álló gyűjtemény megtekintésével mulató férfi ugyanis azon szűk kör tagja volt, melynek bennfentesei hozzájuthattak a külföldi filmterméshez és csalódottan vette tudomásul, hogy még a legjobb színészeik is halovány-feledhető alakítást nyújtanak külföldi kollégáikhoz képest, a rendezőkről és operatőrökről nem is beszélve.
A leendő kényúr úgy vélte, ennek oka a rezsim túlságosan is megengedő természetében keresendő. Hiszen ahogy azt sajátosan kifacsart logikával levezette, Észak-Korea földi paradicsomként garantálja, hogy senki se haljon éhen, sőt, a kreatívabb szakmák űzői külön, privilegizált kasztot képeznek. Azaz, riválisok és konkurencia nélkül nem kényszerülnek arra, hogy tudásuk legjavát nyújtsák, holott a piac igényeit kielégítő pályatársaik egyetlen kudarcukért teljes egzisztenciájukkal fizetnek.
Az, hogy kapitalisták teret kapjanak a mozikban és a tévéműsorban, természetesen szóba sem jöhetett, mert Kim attól tartott, hogy az efféle mozgóképek „nihilista gondolatokat” gyújtanak az arra fogékonyak fejében és egy, az önellátásra berendezkedő ország érdekeivel ellentétes szellemi mozgalmat indítanak el. Ám realistaként abban sem bízott, hogy a rossz képzést kapó, az alkotómunkához szükséges szellemi szabadságot sosem ismerő emberei közül egy hirtelen megtáltosodik és saját árnyékát túllépve beírja nevét az ágazat nagykönyvébe. Így, más opció híján apja kedvelt módszerével, az emberrablással próbálkozott. Terve egyszerű, de egyben rendkívül ravasz is volt.
Sztárságból a fogságba
A napvilágot Shin Tae-seo-ként meglátó Shin Sang-ok az ötvenes-hatvanas években Dél-Korea filmiparának megkerülhetetlen alakjaként egyre-másra rendezte és finanszírozta a kasszasikereket. Ebben vitathatatlan tehetségén túl annak is oroszlánrésze volt, hogy egy percig sem tett lakatot a szájára, és bátran hozzányúlt olyan érzékeny témákhoz, mint az amerikai katonákat kiszolgáló prostituáltak élete. A direktor joggal tartotta magát a szerencse kegyeltjének, főleg, mivel neje, Choi Eun-hee ünnepelt dívaként hozzá hasonlóan a szakma egyik sarokkövének számított. Azonban a hetvenes évekre az egykori idill semmivé foszlott. 1976-ban elhagyta a felesége, mert miután kiderült, hogy hites ura két gyermeket nemzett egy Oh Su-mi nevű színésznőnek, végképp betelt nála a pohár. Míg két évvel később a demokráciát kiüresítő, autokrata Park Chung-hee vezette kormány bunkósbotként használta a cenzúrát és visszavonták cége működési engedélyét.
Kim ekkor akcióba lépett. Először az egyik ügynöke üzletembernek adta ki magát és egy szerep, illetve egy a megélhetését távlatilag is biztosító tanári állás ígéretével Hong Kongba csalta el Choi-t. Itt aztán elraboltak és Észak-Koreába szállítottak. Shin, aki továbbra is szerette exét, nem tudta feldolgozni, hogy kedvese eltűnt a föld színéről és ahogy tudott, utána utazott, hogy a nyomára bukkanjon, ám az erre váró pribékek lesben álltak, és rá is lecsaptak.
Ezzel cikkünk első részének végéhez értünk. A jövő héten érkező folytatásból kiderül majd, hogy miképpen végződött az egykori házastársak története, milyen a kommunista Godzilla, hogy hogyan is néz ki egy észak-koreai vígjáték, és az ottani rajzfilmkínálatot is át fogjuk tekinteni!
(Kis update: a második rész itt olvasható)
