Foglyok, emberrablás és a kommunista Godzilla – Észak-Korea filmipara 2. rész

Elrabolt színésznő és rendező, hazafias érzelmek, habkönnyű vígjáték az éhhalál küszöbén, valamint egy ZS-kategóriás akciófilm. Cikkünkben folytatjuk a diktatúra filmiparának áttekintését!

Foglyok, emberrablás és a kommunista Godzilla – Észak-Korea filmipara 2. rész

Történetünket egy hete ott hagytuk abba, hogy Dél-Korea volt csillagait elrabolták, hogy velük virágoztassák fel az északi filmgyártást. Shin és Choi értelemszerűen nem sok jóra számítottak elrablásuk után, ám Kim pontosan tudta, hogy megfélemlített, kínzással színleg hűségre kényszerített emberekkel egy fikarcnyit sem lesz képes előremozdítani hazája siralmas filmiparának ügyét. Ezért, bár az ilyenkor szokásos ideológiai nevelés nem maradhatott el, különös tisztelettel bánt egymástól elzárva tartott foglyaival. Azt, hogy valóban érzett némi tiszteletfélét a jeles szakember, és hírnevét elsőrangú alakításaival öregbítő ex-neje iránt, jelzi, hogy gyakran kikérte a véleményüket sőt, látszólag meg is fogadta a tanácsaikat. Márpedig ez közel példa nélkülinek számított a legkisebb részletet is személyesen ellenőrző, a véleményével ellentétes nézeteket kifejtőket jó esetben végig sem hallgató, rossz esetben internáló, vagy kivégző leendő diktátornál. Choi, aki Kim oldalán gyakran feltűnt az elit rendezvényein, látszólag jobban alkalmazkodott, de természetesen ez csak a látszat volt, mert a teljes kiszolgáltatottság rendkívüli módon megviselte. Az önfejű, magát több-kevesebb joggal az élet királyának tartó Shin viszont nem tudta elfogadni, hogy luxuskörülmények között élő rab és több ízben is megkísérelte kicselezni őreit. Ám mivel szökési kísérleteit nem koronázta siker, színleg megbékélt a sorsával, de a valóságban két dolog vezette. Egyfelől, tisztában volt azzal, hogy Kimnek fontos céljai vannak vele, és mert hazájában a szabadságjogokat korlátozó Park-kormány ellehetetlenítette, arra jutott, hogy akár ki is használhatná a helyzetet. Azaz, hogy ne essen ki a gyakorlatból, forgathatna, megmutatva a világnak, hogy zsenijét egy totalitárius rendszer sem béklyózhatta meg. Másfelől, biztos volt benne, hogy ha teszi a dolgát, előbb-utóbb elmehet egy semleges országba, ahol jobb esélye nyílhat a menekülésre.

A felügyeletével megbízott ügynököket persze nem ejtették a fejük lágyára és csupán 1983 elején, közel öt évvel az elrablása után hitték el, hogy valóban hatottak rá az Atyai Vezér harcairól szóló történetek. Ennek örömére február 23-án Kim egy nagyszabású partit adott, amin a másik sorsáról semmit sem tudó egykori szerelmesek találkozhattak egymással. Bár Choi-nak minden oka megvolt arra, hogy gyűlölje a megalázó módon egy másik nőnek két gyermeket is nemző exférjét, a fogság miatt túltette magát érzésein és mikor megtudta, hogy Shint az ő keresése közben kapták el, végképp megenyhült. Kim ezt kihasználva újra házastársaknak nyilvánította őket, és nekilátott, hogy tervét új fázisba léptesse. Első körben napi négy filmet nézetett meg a régi-új párral és arra utasította őket, hogy értékeljék azokat. A kiváló műfajismerettel bíró duó szaktudása ámulatba ejtette a leendő kényúrt és fél év után közölte Shinnel, hogy azt várja tőle, hogy neje támogatásával a nemzetközi porondon szerezzen neki dicsőséget. A direktorral forgott a világ, hiszen tudta, hogy egy sablonos, a kommunista ideológia szolgálatába állított, borzalmas dialógusokkal teli propaganda-anyaggal esélye sincs. Ám mérhetetlen megdöbbenésére új ura és parancsolója finoman jelezte, hogy ésszerű kereteken belül szabadon mozoghat.

Galéria megnyitása
Shin, Kim és Choi

Shin ettől egy kicsit megnyugodott, de mivel tisztában volt a realitásokkal, életében először kénytelen volt súlyos kompromisszumokat kötni. Miután megengedték neki, hogy alkotását ne hassa át a politika, hűségét bizonyítandó, az állítólag Kim Ir Szen által írt „Véres konferencia” című színdarabhoz nyúlt. Ez a történelemhamisító, mítoszgyártó dráma egy valóban megtörtént esetet vesz alapul. Korea 1905-ös megszállása után, a hatalmát elvesztő és bábként uralkodó Kodzsong császár 1907-ben követeket küldött Hágába, hogy azok szövetségeseket szerezve segítsenek megdönteni a japán hadsereg uralmát. Ám a döntéshozókat nem érdekelte a sorsuk és azzal a kifogással, hogy Korea megszűnt önállónak lenni, nem foglalkoztak érdemben a kérdéssel. A kísérlet így eredmények nélkül zárult, sőt, retorzióként a merész uralkodót lemondatták a trónról, és igazolva, hogy a baj nem jár egyedül, az egyik diplomata bele is halt a hosszú út fáradalmaiba. Ez Kim tollából kikerülve úgy alakult át, hogy a főszereplő, Ri Jun kétségbeesésében harakirit követ el a közömbös nagyhatalmak delegáltjai szeme láttára.

Az északon széles körben elterjedt, hazug legenda leforgatása során egyes jeleneteket kapkodva kellett felvenni és ez bosszantotta Shint. De nem engedte, hogy rögtön az elején kicsússzon a kezéből a gyeplő és a nívót emelendő, nyugati színészeket is kiharcolt, illetve azt is elérte, hogy egyes jeleneteket Leningrádban vegyenek fel. Az 1984-es „Vissza nem térő követ” ezért, bár nem tagadhatja le gyökereit, messze az ekkor harmincöt éves észak-koreai filmipar legigényesebb, külföldiek számára is fogyasztható képviselője lett, és teljes joggal hódította el Karlovy Vary-ban zsűri a legjobb rendezőnek járó különdíját. Ám ezt nem az elégedetlensége miatt posztjáról névleg lemondó Shin, hanem felesége vette át. Kim a hallatlan diadal után a fellegekben járt, majd mikor Londonban is elismerően nyilatkoztak a produkciótól és az még Japánba is eljutott, újfent megbizonyosodott arról, hogy jó lóra tett.

Shin két másik, 1984-es munkája, a butácska musicalek sorát erősítő "Szerelmem, szerelmem, én szerelmem" és a komolyabb hangvételű "Menekülő" már inkább belföldön arattak sikert. Előbbi egyenesen egy generáció meghatározó élménye lett, mert tombolnak benne a legtisztább, romantikus érzelmek, melyeknek betetőzéseként a főszereplők, Chunhyang és Mongnyong csókot váltanak.

Az 1985-ös "Só" azonban újra kivívta a külföldiek elismerését. Elvégre, bár a Choi Eun-hee által alakított, név nélküli anya kálváriája a megszokott módon végződik, és a koreai megszállás alatt senyvedő asszony beáll a kommunista gerillákhoz, más elemeiben megdöbbentően kegyetlen-naturalista. Choi elszegényedő karakterét előbb egy vagyonos férfi megerőszakolja, ezután börtönbe kerül és amikor filléres gondokkal küszködve megtudja, hogy terhes, előbb a magzatot, aztán a világra jött gyermekét akarja megölni, mielőtt utolsó esélyként sócsempésznek állna. Ezek a jelenetek ma is feltűnést keltenének, a nyolcvanas évek közepén Észak-Koreában pedig egyenesen formabontónak hatottak. Az országban uralkodó nemi nyomort jól illusztrálja, hogy egy menekült elmondása szerint a fiatalabb férfiak annyiszor nézték meg a Sót, ahányszor tudták, mivel az egyik szoptatási jelenetben egy pillantást vethettek a színésznő melleire.

Az előző évhez hasonlóan ezúttal sem lustálkodó Shin második műve, a gyermeki tisztelet körül forgó Shim Chong története újra egy sablonokra építő, feledhető musical, de utolsó fogságban forgatott alkotása, a Pulgasari egy mai napig élvezhető, bugyutasága ellenére kellemes darab – feltéve, ha szeretjük a Godzillához hasonló, jelmezes szörnyfilmeket. Ugyanis, a címszereplő, fémevő rémség lényegében a jól ismert pusztító kommunista változata, aki eleinte a gonosz király ellen lázadó parasztok oldalán küzd, ám később ellenük fordul, ameddig egy kovács őt a vérével véletlenül életre keltő lánya fel nem áldozza magát, hogy elpusztíthassa. A váratlan csavar egyesek szerint Shin legnagyobb tréfája, mert, az önmagát a nép jótevőjének tartó, de az első adandó alkalommal despotává vedlő Kim Ir Szen elé tart görbe tükröt. Ám, míg Eisenstein Rettegett Ivánról szóló remekének második, Sztálin bűneit leleplező részénél a grúz diktátor átlátott a szitán, és a klasszikus 1958-ig dobozban maradt, addig a koreai vezér, valamint a fia nem vették észre a párhuzamot. Már ha tényleg volt ilyen szándék és nem csak az esztéták körében járványszerűen terjedő utólagos belemagyarázásról van szó. Bármi is legyen az igazság, a tény tény marad: a Godzilla bőrébe is belebújó Satsuma Kenpachiro közreműködésével elkészült fantasy távolról sem kiemelkedő, de a maga egyszerű módján szórakoztató.

Shin és Choi tehát nem nagyon értek rá unatkozni ebben a két esztendőben, mivel a korábban felsoroltakon kívül más, nem túl jelentős projektek súlya is nyomta a vállukat. Eközben fellángoltak a régi érzelmek, és az újra egymásra találó szerelmesek ravasz kettős játékot kezdtek űzni. Behízelegték magukat Kim kegyeibe és új patrónusuk annyira megkedvelte őket, hogy teljesen nyíltan beszélt előttük sötét ügyeiről. Végül, nem tudván, hogy szavait rögzítik, 1983. október 19-én bevallotta, hogy ő állt az emberrablások hátterében. Miután bizonyítékot szereztek arra, hogy egy gazember fondorlatainak áldozatai, árgus szemekkel lesték, hogy mikor nyílik mód arra, hogy elmenekülhessenek. Kitartásukat siker koronázta: Fortuna 1986-ban rájuk mosolygott. Egy bécsi útjuk során elszakadtak őreiktől és politikai menekültjogot kértek az USA ottani nagykövetségén.

Kim eddig a pillanatig azt hitte, le tudta kenyerezni foglyait és valósággal tajtékzott, utasítást adva az ilyenkor szokásos átok-gyilok hadjárat beindítására. Shint lopással vádolták, és kihangsúlyozták, hogy korábban úgy nyilatkozott a sajtónak, hogy szabad akaratából ment Észak-Koreába. Ám ez keveseket győzött meg, mert gyanították, hogy kényszer hatása alatt cselekedett és a pár letelepedhetett az Egyesült Államokban, majd 1999-ben visszaköltözhetett Dél-Koreába. Shin szabadulása után még tizenkét évig ténykedett az iparban producerként és rendezőként, de régi sikereit nem tudta megismételni, és meglehetősen méltatlan módon utoljára az „A 3 nindzsa nem hagyja magát” című, zéró művészi értékkel bíró ifjúsági kalandfilmet dirigálta, Simon S. Sheen álnéven. Szerencsére ez nem ártott a megítélésének és miután 2006. április 11-én, egy két évvel korábbi májműtét komplikáció miatt elhunyt, másnap szülőhazája miniszterelnöke, No Muhjon a legnagyobbaknak kijáró Aranykorona kulturális kitüntetéssel honorálta életművét. Choi vele ellentétben idejekorán visszavonult, hogy 2018. április 26-án bekövetkezett haláláig békében, egy nemzeti hősnek és a szakma ikonjának kijáró tisztelet mellett éljen. A történet természetesen kollégáikat is megihlette és nálunk "Kim Dzsongil bemutatja"-ként vetített, "The Lovers and the Despot"-tal a Robert Cannan-Ross Adam páros örök emléket állított a diktátort kicselező filmeseknek.

Ninják és kommandósok

Súlyos veszteség ide, fogolyszökés oda, a show-nak folytatódna kellett. Az 1986-ban piacra dobott Hong Gil Dong, ami az azonos nevű népi hős kalandjait dolgozza fel, történelmi jelentőségű, mivel egyedüli célja a szórakoztatás és nem a nevelés – bár a Robin Hood-szerű hérosz életét az örök ellenlábas, Japán nindzsái keserítik meg.

Ám a következő fél évtized terméséből szinte egyedül az olasz-észak-koreai koprodukcióban forgatott "Ten Zan – A végső küldetés" érdemel némi figyelmet. Ez elsőre kicsit nehezen érthető, tekintve, hogy Ferdinando Baldi, illetve Pak Jong-ju fáradozásainak megkérdőjelezhető minőségű gyümölcse, melyben egy gonosz tudós genetikai kísérleteket végez fiatal lányokon, de egy nap megjelenik a hősies Lou és irgalmat nem ismerve felszámolja a szervezetét. Hamisítatlan ZS-kategóriás borzalom. Ezzel együtt nem mellékes, hogy az elvetemült Larson professzor szerepét a rezsim örök főgonosza, a vietnami háború elől az országba menekülő, cikkünk előző részében említett Charles Robert Jenkins játszotta, aki a "Névtelen hősök" Dr. Kelton-ja óta többnyire negatív szerepeket kapott. Ráadásul, ha hihetünk Baldinak, a stáb hangulatáról mindent elmond, hogy a főszereplő, Frank Zagarino pár napig első kézből szerezhetett élményeket az ottani börtönviszonyokról, mert abban a tévhitben élt, hogy ott fotózhat, ahol akar. Ám a hatóságoknak gyanús lett az izompacsirta és kémként őrizetbe vették.

Hazafiság, vidámság, éhhalál

1992-től kezdve azonban számos említésre méltó alkotás is érkezett. Ezek közös jellemzője, hogy egy sajátos paradigmaváltás eredményei, mivel az egyre súlyosabb gazdasági gondokkal küszködő ország propagandistái kénytelenek voltak belátni, hogy korábbi legfőbb üzeneteik, a dicső múltra hivatkozás és az, hogy úgy tesznek, mintha hazájuk objektív szempontok szerint maga a paradicsom lenne, egyre kevésbé működnek. Ezért a hangsúly áttolódott a korábban is jelenlévő kitartásra és a primitív, érzelmes, erőteljes nacionalizmusra. Az 1992 és 2003 (egyes források szerint 2002) között futó, eleinte Kim Dzsong Ill direkt vezénylete alatt készülő "Haza és végzet" ennek az új vonalnak az első, ravasz-meghökkentő fecskéje. Hiszen, bár az egykori hőstettek itt is előkerülnek és megannyi történelmi alak is felbukkan a filmben, a középpontban a nemzet, a büszkeség, továbbá az áldozatvállalásra sarkaló patriotizmus áll. Ez már önmagában is az újdonság erejével hatott, de nem ez volt az egyetlen újítás. Hangozzék bármilyen hihetetlenül is, ám a rezsim sajátos önkritikát gyakorolt, mert az 1962-ben „burzsoá dekadencia” és hasonló, hagymázas sületlenségek vádjával indexre tett, már-már orwelli nemszeméllyé lévő író, Han Sorya is a cselekmények aktív, pozitív formálója. Végül, azon elképzelés alapján, hogy a nyugati létforma lassú, fokozatos bemutatása megszünteti a sóvárgást, a szabad világ is gyakran előkerül a sorozatban.

Ebbe a sorba illeszkedik az 1995-ös "Oh, ifjúság!" is, elvégre, bár elmaradhatatlan módon többször is szóba kerül az egy évvel korábban elhunyt Kim Ir Szen, de a könnyed komédia nem az ő méltatásáról, hanem két, a tae kwon do iránt érdeklődő fiatal szerelméről, a családi viszonyokról és a jólétről szól. A helyzet morbid csattanója, hogy a korábban is napi élelmiszer-ellátási gondokkal küzdő országban ebben az évben kezdett el dühöngni a 2000-ig tartó, becsléstől függően a helyiek 2-15%-ával végző, iszonytató éhínség.

Mókázásról ezután egy ideig szó sem lehetett és ez az 1997-es „Én a távoli jövőben”-en is érezhető. Ez újfent egy primitív, romantikus drámának álcázott népnevelő maszlag és arra épül, hogy a vidékiek legyen elégedettek az életükkel, ne kívánkozzanak a városba – illetőleg, hogy egyenek-termesszenek krumplit. Sőt, a legbicskanyitogatóbb ténytagadásként Észak-Koreát tejjel-mézzel folyó, élelemben dúskáló Kánaánként mutatják be.

Ám a szellem kibújt a palackból, így innentől kezdve a sztálinista diktatúra szórakoztatóiparának termése lényegesen változatosabb a korábbinál - de természetesen a kötelező vonalasság egyikből sem hiányozhat. A 2001-es "A zöld kárpiton" újra egy komédia, amiben egy gyermekeket edző sportember rájön, hogy tanoncai nem bánják, hogy kemény velük, mivel kicsiny szívüket olyannyira fűti a Kim Dzsong Ill iránt érzett szeretet, hogy a legkevésbé sem érdekli őket, ha mozdulni sem tudnak az izomláztól.

Kim elvtárs, az akrobata

A 2006-os "Pyongyang Nalpharam" is igyekszik újítani, mert bár a szabadságharc-vonulatot követve sematikus és kiszámítható, ám mégiscsak egy látványos, szórakoztató harcművészeti film.

De, a vegytiszta, tompítatlan ideológiai agymosás sem tűnt el az eszköztárból. A szintén 2006-os "Egy iskoláslány naplója" kisebb-nagyobb változtatásokkal és egy gerilla-mellékszállal akár az ötvenes, vagy hatvanas években is készülhetett volna. Elvégre a banális népnevelő rettenetben egy mostoha életkörülményei, a nevelését elhanyagoló, éjjel-nappal a nép életkörülményeinek javításán dolgozó, szülei ellen lázadó tinédzser történetét elmesélő alkotás mondanivalója, hogy az ember fogadja el a sorsát és saját jóléte helyett a közösségre gondoljon. A 2008-as, a világ legrettenetesebb címének járó vetélkedésen favoritként induló „A tiszteletreméltó legfőbb parancsnok elvtárs a végzetünk” is egy ízig-vérig szolgalelkű „dokumentumfilm”.

Azt, hogy a 2011-ben indult, Kim Dzsong Un nevével fémjelzett korszak hosszútávon mit fog hozni a az ipar számára, nem tudni. Azonban beszédes, hogy az egyik pillanatban atomháborúval fenyegetőző, aztán békülni akaró és ennek érdekében komoly diplomáciai lépéseket tevő, akár évek óta raboskodó külföldi foglyokat szabadon engedő despota első, az ágazaton belüli, külföldön is jegyzett sikere egy hazug-naiv vígjáték.

A belga és angol segítséggel tető alá hozott "Kim elvtárs repülni megy" ugyanis első pillantásra egy aranyos, sallangok nélküli történetnek tűnhet arról, hogy ha egy elhivatott bányászlány tornász akar lenni akkor, semmi sem tarthatja vissza. Ám bajosan lehet őszintén együtt örülni a szimpatikus főszereplőnővel, mivel, ahogy azt Vitalij Manszkij remeke, az "A Nap alatt" is híven érzékelteti, egy felülről irányított, hazug látszat-társadalomról beszélhetünk, ahol államilag rendelik el a lelkesedést, és nem hogy tündérmesébe illő felemelkedésre, de még tisztes életre sincs lehetősége a köznépnek. Bármilyen képet is igyekszik tehát kialakítani magáról a rezsim, a kulisszák mögötti, vagy őszinte indulatok sugallta tettei élénkebben beszélnek az imázsjavító gesztusoknál.

Bónusz: Észak-Korea rajzfilmjei

Bár cikkünk fő témájának az élőszereplős filmek górcső alá vételét tekintettük, érdemes egy kicsit a deklaráltan az ifjúságot megcélzó próbálkozásokra is, mert ezek között számos meghökkentő darabot találunk. A gyermekeknek szóló történetek java magától értetődően a kötelességteljesítésről szól. A matematika-oktatás örök rákfenéje, hogy míg egy novella, vers, vagy történelmi esemény képes a fantáziára hatni, ráadásul nem egy esetben többféle olvasata is lehetséges, addig a száraz képletek és szikár tények világa kevésbé érdekes hat. Ezzel nagyon nehéz mit kezdeni, ám Észak-Koreában a jelek szerint úttörő módon megpróbálták emberközelivé varázsolni a tananyagot – mégpedig az átkos imperialisták elleni harc kecsegtető lehetőségével. Hősünk ugyanis, bár elalszik az unalmas leckeírás közben, álmában hasznosítja új ismereteit és ceruza-katyusájával végzetes csapást mér a betolakodókra.

Kelet-európai szemmel nézve viszont nem ez, hanem az ötvenes évek legsötétebb korszakait idéző rövidfilm a leginkább figyelemreméltó, mivel ez azt a hazánkban is jól ismert összeesküvés-elméletet dolgozza fel, miszerint az alávaló nyugatiak kártevő-bombákkal szabotálták az élenjáró szocialista mezőgazdaságot. Gonosz-ostoba bogarak, nyomorult módon kimúló, kapzsi pilóta, és ellenségeikre végzetes csapást mérő hősök: mintha egy Rákosi Mátyás országlása alatt kiadott diamese átiratát néznénk.

Ilyen előzmények tükrében aligha van bármi meglepő abban, hogy a legnagyobb népszerűségnek az 1977 és 2012 között futó "Mókus és sündisznó" örvend. A lényeget aranyos állatok mögé rejtő alkotás szimbolikája egyszerűbben megfejthető nem is lehetne. A címszereplők Észak-Koreát, míg az egerek déli szomszédjaikat jelképezik, a menyétek az örök ellenlábas Japánra utalnak és a farkasok nem túl meglepő módon amerikaiak.

A korábban felsoroltakhoz képest az „Okos mosómedve és kutya” már-már bájosnak hathat, mert a hangsúly nem valaki megsemmisítésén, hanem a tanuláson van.

Végül, listánk aligha lenne teljes a pszichedelikus tudatmódosító szerek hatásait azok fogyasztása nélkül reprodukáló, lusta macskáról szóló bábfilm nélkül. Bizarrabbnál bizarrabb babák, a félelemtől elájuló egerek, és a kemény munka gyümölcse: le sem tagadhatná, hogy hol készült.

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward