Egy invazív mérgező faj 200 ezer petéjének és ivadékának szabadon engedése biztos módszernek tűnhet egy rossz helyzet tovább rontására. De Nyugat-Ausztráliában a természetvédő biológusok éppen ezzel a módszerrel kezdték megmenteni a régió legnagyobb gyíkfajának tagjait.

A sárgapettyes varánuszok általában egyetlen felnőtt óriásvarangy elfogyasztása után elpusztulnak. A faj mérgező bőrváladékával óriási pusztítást végzett Ausztrália őshonos élővilágában. Ha azonban ezek a varánuszok először megkóstolják a faj fiatal egyedeit, amelyek csak enyhén mérgezőek, megtanulják elkerülni a halálos felnőttek elfogyasztását. Ennek eredményeképpen a felnőtt varangyok megérkezése után is életben maradnak, számolnak be a kutatók a Conservation Letters című szaklapban megjelent tanulmányukban.

Óriásvarangyokat (Rhinella marina) először az 1930-as években telepítettek be Queenslandbe a cukornád kártevőinek megfékezésére. A varangyok annyira elszaporodtak, hogy mostanra évi 50 kilométeres sebességgel terjednek Észak-Ausztráliában nyugat felé, és szinte minden varánuszt megölnek, amellyel útközben találkoznak, valamint más hüllőket, sőt, még az erszényesnyesteket is pusztítják. Az őshonos békákat is megeszik, illetve kiszorítják őket élőhelyeikről.

A varánuszok fontos csúcsragadozók és táplálékforrások a régióban élő bunubák és más őslakosok számára. A varangyok terjedésének megfékezésére tett korábbi kísérletek, amelyek kerítések építésével vagy a gerinctelen ragadozók fiatal varangyok felfalására ösztönzésével próbáltak gátat szabni az állatok térhódításának, nagyrészt kudarcot vallottak.

Georgia Ward-Fear és Richard Shine, a Macquarie Egyetem kutatói azonban fontos előrelépéseket tettek, amikor vizsgálni kezdték, hogyan lehetne a varánuszokat megtanítani, hogy elkerüljék a varangyokat. A fiatal varangyok sokkal kisebb dózisban hordozzák a toxint: ez még mindig elég ahhoz, hogy a gyíkok megbetegedjenek, de nem pusztulnak el. Doktori disszertációjában Ward-Fear igazolta, hogy a varánuszok elkerülik a felnőtt varangyokat, miután megkóstolták a fiatalokat. A kérdés az volt, hogy vajon ez a megközelítés segíthet-e a vadon élő gyíkokon?

A tesztelés érdekében Ward-Fear és Shine a regionális vadvédelmi hivatallal és bunuba vadászokkal együttműködve hét nagy varánuszpopulációt keresett fel, amelyeket az óriásvarangyok várhatóan hamarosan elérnek. A csapat minden egyes helyszínen megszámolta a gyíkokat, majd a hét populáció közül háromban több mint 200 ezer varangypetét helyeztek ki.

A következő 3 évben, miután a felnőtt varangyok megérkeztek, azok varánuszpopulációk, amelyek előzetesen ki voltak téve a fiatal varangyoknak, túlélték, sőt, még terjeszkedni is tudtak. A másik négy élőhelyen a gyíkok gyakorlatilag eltűntek. A fiatal varangyoknak való kitettség tehát elég előnyt adott a gyíkoknak, megtanítva őket arra, hogy elkerüljék a felnőttek első hullámát.

Egyes kutatók attól tartanak, hogy ez a védelem rövid életű lehet. Thomas Madsen, a Deakin Egyetem evolúciós ökológusa szerint a felnőtt varánuszok nem maradnak a tojásaikkal, így nem tudják megtanítani a gyíkok következő generációját arra, hogy kerüljék a varangyokat. Ward-Fear szerint azonban a felnőtt varangyok kitermelik saját „taneszközeiket”, a fiatal varangyokat, amelyeket aztán a gyíkok megtanulnak majd elkerülni.

Mivel sok állat képes hasonló tanulásra, a megközelítésben nagy lehetőségek rejlenek más fajok védelmében is, vélik a szakértők. Jorge Tobajas Gonzalez, a Córdobai Egyetem alkalmazott ökológusa például rókákat tanította meg arra, hogyan kerüljék el a veszélyeztetett, 7 kilogrammos siketfajd fészkét, például úgy, hogy a fajd szagát egy rossz ízű méreganyaggal párosította. Ward-Fear csapata pedig jelenleg az óriásvarangyokkal kapcsolatos attitűdöt vizsgálja a krokodilok és a vízimadarak esetében, ezek védelme érdekében.