A dummerstorfi Haszonállat-biológiai Kutatóintézetben (FBN) olyan állatok mentális és érzelmi életét vizsgálják, amelyekkel évezredek óta együtt élünk, kognitív szempontból azonban szinte semmit sem tudunk róluk. Az intézmény egyike azon helyeknek a világon, ahol a kutatóknak meggyőződése, hogy a kecskék, sertések és más jószágok nem buták, és gondolkodásuk szempontjából is méltók a tudományos figyelemre. Ezt pedig egyre több eredmény is alátámasztja, az elmúlt évtizedben az FBN kutatói és mások igazolták, hogy a sertések az empátia jeleit mutatják, a kecskék pedig vetekednek a kutyákkal a szociális intelligencia tekintetében. És a tudományterület egyik legfrissebb felfedezése szerint a tehenek képesek „bilire” járni, ami olyan tudatos viselkedésre vall, amely még néhány szakértőt is megdöbbentett.

A terület ugyanakkor nagy kihívásokkal néz szembe, és nem csak azért, mert a kecskéket például nem könnyű kordában tartani. A haszonállatok hatalmas méretűek lehetnek, sokukat nehéz betanítani, és a megszokott finanszírozók, illetve a nagy presztízsű folyóiratok általában nem vevők az ilyen kutatásokra. De ahogy a szakértők sorra leküzdik ezeket az akadályokat, nemcsak a haszonállatok elméjébe, hanem saját evolúciónkba is betekintést nyernek. És amit feltárnak, az még azt is megváltoztathatja, ahogyan ezeket az állatokat tartjuk és kezeljük.

Sertésfitnesz és egyéb kihívások

Az FBN több mint 700 sertésnek otthont adó, L alakú, zárt istállójának egy kis helyiségében a kutatók egyenként terelik a mindössze 6 hónapos, de máris 120 kilogrammos sertéseket egy futópadra. A hagyományos vezérlőpanel helyett a rendszerre egy méretes, világító kék gomb van felszerelve orrmagasságban, amelyet az állatok megnyomva néhány másodpercre bekapcsolhatják a gépet. A legtöbb sertés rövid időre a futópadra lép, majd kisétál, és mély, böfögések és nyögések közepette távozik a „konditeremből”.

– mondja nevetve Birger Puppe, az FBN viselkedéspszichológiai részlegének vezetője. Katharina Metzger és Annika Krause elmondása szerint van, hogy egy állat hétszer is megnyomja a gombot, majd csak utána távozik. A cél az, hogy a sertéseket betanítsák egy olyan kísérletre, amelyben azt vizsgálják, hogy hajlandóak-e csak örömből mozogni, mert jól érzik magukat tőle. „Az alapötlet az emberi sportfiziológiából származik, tudjuk, hogy a testmozgás javíthatja a hangulatot” – mondja Puppe.

A becslések szerint 78 milliárd haszonállat él a Földön, amely mellett eltörpül a majmok, rágcsálók és emberek együttes száma is, és a kutyákon kívül minden más élőlénynél régebb óta élnek velünk. De egy olyan korszakban, amikor a kutatók számítógépen modellezik a patkányok agyát, és igazolni tudják, hogy kutyáink képesek megérteni a gondolatainkat, a haszonállatok viselkedéséről alig vannak ismereteink.

Ez pedig elsősorban azért van, mert a közelmúltig a kutatók nem vették komolyan ezen állatok vizsgálatát. „Amikor az első konferenciáimra mentem, a többiek nem értették, miért tanulmányozom a haszonállatok elméjét” – mondja Christian Nawroth, az FBN viselkedésbiológusa. „Minek pazarolom az időmet valamire, ami nem javítja a tej- vagy húshozamot? Nem látták az értelmét” – folytatja.

Nawroth azonban fontosnak találta a területet. Bár pályafutását az emberszabású majmok kogníciójának kutatásával kezdte, 2010-ben áttért az tenyésztett állatokra. Egy német állatkertben érdekes lehetőség kínálkozott számára:

Ez fontos mérföldkő az emberi gyermekek kognitív fejlődésében is. Nawroth beleszeretett a területbe, amely meglepően újnak látszott. „Szinte semmilyen hasonló kutatást sem végeztek még haszonállatokkal. Olyan érzése volt az embernek, mintha az első felfedezők egyike lenne” – mondja a kutató.

Empátia és optimizmus

A sertésistálló egy másik helyiségében Nawroth kollégái azt vizsgálják, hogy a sertések érzékenyek-e egymás érzéseire. Tíz hathetes malac kuporog együtt egy szalmával kirakott, elkerített karám sarkában. A karám egyik nyílásánál egy nagy, hálós ablakkal és ajtóval ellátott dobozt helyeztek el. Néhány perc elteltével a malacok elkezdik felfedezni az újdonságot, és az ajtó kilincse köré gyűlnek. Egyikük sem volt betanítva az ajtó kinyitására, de addig szaglásszák és harapdálják a kilincset, mígnem rá nem jönnek, hogyan tudják kinyitni. Ezután többen is berohannak a dobozba, és elkezdenek szaglászni.

Az újabb kísérletek során a doboz csapdává válik. Amint egy malac belép, az ajtó bezárul. Vajon a többiek a megmentésére sietnek? A csapat idén nyáron közzétett tanulmányában arról számoltak be, hogy az állatok az esetek 85 százalékában 20 percen belül kiszabadítják csapdába esett társukat. A szabadítók ráadásul nagyobb valószínűséggel nyitották ki a dobozt, ha egy másik malac volt benne csapdába esve, mint ha üres volt. Azok, akik több időt töltöttek a csapdába esett társuk bámulásával, szintén nagyobb valószínűséggel segítettek, különösen akkor, ha az a társ visított a bajban, ami arra utal, hogy a segítők érzékenyek voltak a dobozba zárt sertések érzelmi állapotára.

– mondja Moscovice. A kritikusok azzal érvelnek, hogy az állatok esetleg csak azért segítenek másoknak, hogy enyhítsék a saját stresszüket, amikor meglátják vagy meghallják csapdába esett társukat. A Moscovice és társai által gyűjtött nyálminták azonban nem mutatták ki a stresszhormon kortizol megemelkedett szintjét a segítő sertésekben, ami a segítségnyújtás önzetlenebb okát sejteti.

Az istálló egy másik részén Sandra Düpjan viselkedésbiológus az úgynevezett mályvacukor-teszten dolgozik a sertésekkel. Az emberekhez hasonlóan a cél az, hogy kiderüljön, az állatok képesek-e késleltetni az igényeik kielégítését, és lemondani egy kisebb jutalomról egy későbbi nagyobb jutalom reményében. A sertéseknél a jutalom nem mályvacukor, hanem almaszósz, amely különösen kedvelt csemegéjük.

Az 1970-es évek elején végzett kutatások szerint azok a gyerekek, akik átmennek a teszten, később általában sikeresebbek lesznek (bár ezeket az eredményeket utólag sokan vitatják). A sertések nem mennek egyetemre, de a kísérlet segíthet feltárni, hogy egyes állatok miért keresnek termékenyebb táplálkozóhelyeket ahelyett, hogy beérnék a közelebbi, de szegényebb lelőhelyekkel.

Düpjan az optimizmus és a pesszimizmus jeleit is kutatja a sertéseknél. Egy nyitott arénában az állatok megtanulják, hogy az egyik oldalon mindig van egy dobozban jutalomfalat (ismét almaszósz), míg a másik oldalon mindig van valami „büntetés”. (Az almaszószhoz nem lehet hozzáférni, és a kutatók egy műanyag zacskót lengetnek a disznók fölött, amit azok láthatóan utálnak.) A kutatók ezután egy dobozt helyeznek az aréna közepére. Ha a disznók megvizsgálják azt, az az optimizmus jele, hiszen hajlandóak erőfeszítést tenni, remélve, hogy ismét almaszószt kapnak. Ha nem mutatnak érdeklődést, az a pesszimizmus jele, mert a zacskót várják. Más kutatók kimutatták, hogy a tehenek képesek optimizmusra és pesszimizmusra.

Szobatisztaság és barátság

A sertésteleptől mintegy 1 kilométerre északra található az a kis sárga épület, ahol a haszonállat-kutatás egyik legjelentősebb eredménye született. Két évvel ezelőtt a kutatók itt tanították be arra a marhákat, hogy visszatartsák vizeletüket, miközben egy fémkapus folyosón betaláltak egy műfüves területre. Ez számunkra talán nem tűnik olyan nagy dolognak, de megdöbbentő eredmény volt azoknál az állatoknál, amelyeknek látszólag semmi kontrolljuk nincs a kiválasztásuk felett. A szarvasmarhák egyrészt sok gyereknél is sokkal gyorsabban megtanulták uralni a hólyagjukat, másrészt már az is lenyűgöző, hogy megérezték, vizelniük kell. ennek igazolása megcáfolta azt a hagyományos elképzelést, miszerint hiányzik belőlük az úgynevezett interoceptív tudatosság – az a képesség, hogy tudatosan belássák, mi történik a saját testükben.

Langbein új kutatása is megerősíti azt az elképzelést, miszerint a marhák egyáltalán nem nevezhetők butáknak. Egy szabadtéri istállóban, ahol tejelő tehenek négy csoportja különálló helyiségekben van elhelyezve. Adatkábelek futnak a vályúikhoz, amelyek rögzítik, hogy az egyes állatok mennyit és milyen gyakran esznek. A nyakukon lévő nyakörvek pedig vezeték nélküli jeleket küldenek a mennyezeten lévő fémdobozokba, amelyek a felszerelt kamerákkal révén valós időben követik az egyes tehenek pontos helyét, dokumentálva, hogy melyik társukkal mennyi időt töltenek.

– mondja Annkatrin Pahl, a projektet vezető PhD-hallgató. Elmondása szerint egy valódi gazdaságban a gazdák évente többször is áthelyezik a tejelő teheneket, és ezzel megzavarhatják a szociális csoportjaikat. Vajon mi történik, ha szétválasztják a legjobb barátokat?

Miután azonosították az egyes állatok legjobb barátját és legnagyobb „ellenségét”, Pahl és társai elkezdték összeereszteni egymással az ellenséges és baráti párokat. Egy nemrégiben befejezett kísérlet során az ellenséges tehenek hajlamosak voltak egymásnak rontani. Amikor azonban a marhákat barátjuk mellé helyezték, a két állat elkezdte pátyolgatni egymást. A vizsgálat részeként, amely még korai szakaszában jár, Pahl szívritmus- és hormonszintadatokat is gyűjt, hogy kiderítse, hogyan hatnak különböző csoportok az állatok stressz-szintjére, és hogy mennyire jótékony, ha egy kedvelt társaikkal párosítják őket össze.

– mondja Langbein. A szakértő a kutatáson túl is tudja miről beszél, hiszen 40 évvel ezelőtt marhatenyésztőnek tanult, és különösen érzékeny a modern tejgazdaságokban jellemző tartási körülményekre, ahol az állatokat gyakran hosszú időn át kikötik vagy szűk karámokba zárják.

Langbein szerint nagy munka lesz meggyőzni a gazdákat arról, hogy változtassanak a szokásaikon, és ehhez nem lesz elég néhány tudományos publikáció. „Ezért publikálunk mezőgazdasági folyóiratokban is, hogy a kutatótársadalmon kívül is megértessük, amit felfedeztünk” – mondja a szakértő. És szerencsére máris vannak változások. „Amikor marhatenyésztőként dolgoztam, senki sem beszélt arról, hogy ezek az állatok hogyan gondolkodnak vagy éreznek. Most már fűtött vízágyaink vannak a malacoknak és automata kefék a szarvasmarháknak, hogy ápolhassák magukat” – mondja. „Azt hiszem, a gazdák egyre inkább hajlandóak elfogadni, hogy ezek az állatok többek termelési egységeknél.”

Kecskék és kutyák

Nawroth saját vizsgálatai kicsit más vonalon mozognak. Miután felhagyott a sertésekkel végzett korai munkájával, mert túl nehéznek találta az állatok idomítását, áttért a kecskékre, amelyek ugyanolyan érdeklődőnek tűntek iránta, mint ő irántuk. „Nagyon nagy vizuális figyelmet fordítanak mindenre, amit csinálsz” – mondja.

Korai vizsgálatai során a szakértő azt vizsgálta, hogy a kecskék hogyan szerepelnek a kutyákhoz képest a kognitív teszteken. A „lehetetlen feladat” néven ismert kísérletben a kutyák egy olyan tányért látnak, amelyhez nem tudnak hozzáférni, így az emberhez fordulnak segítségért, és ezt a viselkedést a velünk való intenzív koevolúciójuknak tulajdonítják a kutatók. Nawroth igazolta, hogy a kecskék is ugyanezt teszik, és ez volt az első alkalom, hogy a kísérletet haszonállatokkal próbálták ki. A kecskék nagyon hasonló gesztusokkal kértek segítséget, mint a kutyák, ami a szakértőket is meglepte.

További kísérletekben kimutatták, hogy a kecskék a kutyákhoz hasonlóan különbséget tudnak tenni a boldog és a dühös emberek képei között, ami arra utal, hogy érzelmi állapotainkra is rá vannak hangolódva. Gyorsabban megtalálják a táplálékot egy akadály mögött, ha azt látják, hogy az emberi kísérletező először odarakta a falatot, ami a fajok közötti tanulás ritka példája. Nawroth legjelentősebb eredménye pedig, hogy a kecskék a jelek szerint megértik, mire gondolunk, amikor rámutatunk valamire, ami a szociális jelzéseink olyan összetett értelmezését sugallja, amely még a csimpánzokra sem jellemző.

A haszonállatok rengeteg különböző fajt ölelnek fel, amelyek az élet fáján olykor igen távol állnak egymástól, ami lehetővé teszik a kutatók számára, hogy teszteljék, mennyire elterjedtek bizonyos kognitív képességek. És mivel az emberek is úgy „háziasíthatták” magukat, hogy elkezdtek szoros társas csoportokban élni, az ilyen vizsgálatok akár saját elménk evolúciójába is betekintést kínálhatnak.

Az FBN kecskeistállója mögötti udvaron van egy furcsa szerkezet található, amely Nawroth új kísérleteinek része. Ez egy fűből kiálló magas fémrúd, amelynek a tetején egy másik fémrúd egyensúlyozik. Utóbbi egyik végén egy tégla, a másikon pedig egy madáretetőhöz hasonló tároló található, a szerkezet közepénél pedig egy négyzet alakú, műgyep borította platform található. Nawroth és kollégái 3 évig dolgoztak a szerkezet tökéletesítésén, amely nem egy kortárs művészeti alkotás, hanem egy almafa modellje. Az ötlet lényege, hogy sokkal ellenőrzöttebb környezetben vizsgáljanak meg egy „vadonban” is megfigyelt jelenséget: vagyis hogy a kecskék lehúzzák egy almafa ágait, hogy egy társuk elérje a gyümölcsöt. A viselkedés önzetlennek tűnik, és Nawroth ezt szeretné tesztelni.

Amikor egy kecske felugrik a platformra, a madáretető (ez szárított pennével van töltve, amelyet az állatok chipsként rágcsálnak) leereszkedik az udvar egy elkerített területére. Az emelvényen lévő kecske nem képes elérni a tartalmát, de közeli társa igen. És egyes esetekben a platformra fellépő kecske anélkül engedi le az ételt, hogy maga megpróbálná megszerezni, látszólag csak segíteni akar a társának.

Nawroth szerint még túl korai lenne megmondani, hogy az állatok valóban önzetlenséget tanúsítanak-e. Krupenye azonban úgy véli, hogy a viselkedés vizsgálata segíthet a kutatóknak megérteni, hogy valóban létezik-e altruizmus az állatvilágban, és ha igen, hogyan működik.

Táguló horizontok

Eközben egy közeli istállóban a kecskék egy túlméretezett iPaddel játszanak. A kijelzőn négy kecske arcának képe villan fel, és az egyik kissé eltér a többitől. Amikor a nem odaillő képet megböki az állat, ami úgy tűnik, szinte mindig összejön, egy csövön víz spriccel a tálkájába. A tablettel ezen túl a memóriát is tesztelik. Más kísérletek során az állatok megtanulták 28 szimbólum sorrendjét, és hetekkel később helyesen emlékeztek ezekre – ez a teljesítmény pedig a főemlősök és a delfinek teljesítményével is versenyre kel.

Nawroth szerint a kecskékkel jó dolgozni, például mert nem dobálnak meg ürülékkel, mint a majmok, és a legtöbbjük szívesen részt vesz a kísérletekben. A haszonállatok tanulmányozása azonban még mindig kihívást jelenthet. A tehenek és a sertések puszta súlyuk miatt is veszélyesek, és a legtöbb jószág megszokta, hogy csordában él, így nem nagyon hajlandók együttműködni, ha elszakadnak a csoportjuktól. Elodie Briefer, a Koppenhágai Egyetem etológusa szerint olykor akár egy hónapig is eltarthat, amíg a juhok belerázódnak az önálló létbe, és részt vesznek a feladatok megoldásában.

Amikor pedig végre megvannak az eredmények, a nagy folyóiratok gyakran nem vesznek tudomást ezekről. „Úgy tűnik, mintha minden nap megjelenne egy kutyás tanulmány” – mondja Alan McElligott, a hongkongi City University zoológusa, aki kecskék és más haszonállatok elméjét tanulmányozta, miközben a haszonállatokról alig jelennek meg ilyen anyagok. Ami még rosszabb, sokak szerint az állattenyésztési kutatásokra szánt pénzek nagy részét inkább a tej- vagy húshozam javítását célzó vizsgálatokra kellene fordítani, nem pedig arra, hogy kiderítsék, hogyan gondolkodnak ezek a lények.

Mindez nem segít vonzóvá tenni a területet a fiatal kutatók számára sem. Világszerte alig féltucatnyi laboratórium kutatja a haszonállatok kognícióját, és nincs olyan konferencia, amely kizárólag ezzel a témával foglalkozna. Nawroth azonban optimista. ManyGoats nevű nagyszabású kezdeményezésével kutatók tucatjait tervezi összekapcsolni világszerte, hogy megosszák egymással az adatokat, növeljék a mintanagyságot és szigorúbb sztenderdeket hozzanak az állattartással kapcsolatos vizsgálatokba. „Remélem, hogy ez példaértékű lesz más laboratóriumok számára” – mondja.

Krupenye szerint a haszonállatok kutatása területén tapasztalható jelenlegi problémák nagyon hasonlítanak a kutyakogníció kutatásának kezdeti időszakára, amikor szintén kellett küzdeni annak bizonyításáért, hogy az ilyen munkáknak van létjogosultsága. Nawroth reméli, hogy az új eredmények új tiszteletet ébresztenek az emberekben a sokáig figyelmen kívül hagyott haszonállatok iránt. Szerinte azzal, hogy belelátunk az elméjükbe, saját elménket is kitágítjuk, ahogy mondja: