Mint azt valószínűleg mindenki tudja, aki játszott már lufival, a gyenge elektromos mezők is képesek megfigyelhető erőt kifejteni az élő szervezetekre. A léggömböt a szőnyeghez dörzsölve elektromos töltés keletkezik, ami olyan elektromos mezőt hoz létre, amely magához vonzza a hajat, amikor a fejünkhöz tartjuk a léggömböt. Egyes szárazföldi állatok, például a méhek, legyek és pókok szőrszerű struktúrákkal rendelkeznek. Ezek elektromos mezők hatására olyan idegi jeleket generálnak, amelyek lehetővé teszik az élőlények számára, hogy érzékeljék ezt a mezőt – ez az úgynevezett elektromos érzékelés. Számos halfaj és néhány erszényes állat is képes más mechanizmusok segítségével érzékelni az elektromos mezőket.

A lufi helyett a töltéssel rendelkező objektum lehet egy másik állat is. Sok élőlény halmoz fel statikus elektromosságot, miközben a környezetében mozog, akár a levegőben repülve is. Ez vezette Sam Englandet, a Bristoli Egyetem érzékszervi ökológusát, a tanulmány vezető szerzőjét és társszerzőjét, Daniel Robertet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon az elektroérzékeny szőrszálakkal rendelkező állatok érzékelhetik-e a közeledő ragadozók elektromos mezőjét.

England és Robert ezért a hernyókra, a közönséges lepkék lárváira összpontosított. Ezek szőrzetükről ismertek, de egyetlen korábbi vizsgálat sem bizonyította, hogy ezek a szőrszálak képesek az elektromos érzékelésre. England nagyjából két éven át fésülte át az angliai Bristol parkjait és gyomos mellékutcáit, hogy több mint 200 példányt gyűjtsön össze a jakabfű-lepke (Tyria jacobaeae), a ritka párologtatólepke (Telochurus recens) és az nappali pávaszem (Aglais io) hernyójából.

Hogy megmérje, milyen elektromos mezőt generálhat a hernyók ragadozója, England a kecskedarazsakhoz (Vespula vulgaris) fordult. Egy darázsfészek bejáratánál egy érzékelőt helyezett el, hogy megmérje a darazsak elektrosztatikus töltését, amint jönnek-mennek. Visszatérve a laboratóriumba, Robert és England egy feszültséggenerátorral és egy elektródával olyan elektromos mezőt állítottak elő, amely egy repülő darázsét imitálja – a szárnycsapkodásból eredő gyors ingadozásokkal együtt. Ezután elektródák segítségével kitették a hernyókat ennek a mesterséges elektromos mezőnek.

Amikor az elektromos mező jelen volt, mindhárom faj hernyói sokkal tovább maradtak védekező „üzemmódban” a fizikai provokációt követően, állapították meg a kutatók. A nappali pávaszem hernyói körülbelül 1,4-szer hosszabb ideig csapkodtak a testükkel – sőt, meg is harapták az elektródákat –, míg a jakabfű-lepke és a ritka párologtatólepke hernyói 175-ször, illetve 3,3-szor hosszabb időt töltötték szoros gömbökbe tekeredve.

A kutatók azt is megállapították, hogy a hernyók szőrei akkor reagáltak a legdrámaibb módon, amikor az elektromos mező a darázs szárnycsapásaihoz hasonló ütemben rezgett. Ez a megfigyelés arra utal, hogy a szőrök arra fejlődtek ki, hogy érzékeljék a darazsak sajátos elektrosztatikus jellegzetességeit.

Valójában persze egy közeledő darázs nemcsak elektromos mezőt, hanem hangot és légáramlatokat is produkál, jegyzi meg Jerome Casas, a Tours-i Egyetem rovarfizikai ökológusa. Casas szerint a hernyók szőrei mindháromra érzékenyek lehetnek, így nehéz megmondani, hogy az elektromos mező érzékelésének képessége mennyire fontos a védelem szempontjából. De a független kutatókat is meglepte, hogy a hernyók képesek az elektromos érzékelésre. Sokan azt hitték, hogy a hernyók ennél egyszerűbb lények. A felfedezés azt jelentheti, hogy ezek az elektromos érzékelés sokkal elterjedtebb lehet, mint eddig gondolták.

England azon is tűnődik, vajon az emberi tevékenységből származó elektromos mezők szennyezik-e egyes állatok érzékszervi világát. A kísérletek során nagyon kellett ügyelniük arra, hogy a laboratóriumi berendezésekből és a közeli elektromos vezetékekből származó zavaró elektromos zajokat kizárják. „Ha nekem ki kell szűrnöm ezeket, hogy érzékeljem ezeknek a darazsaknak a töltését, akkor mit csinálhatnak a hernyók?” – kérdezi a szakértő.