A mamutoknak az agyarukba van írva az életrajzuk – ez derült ki legalábbis egy 14 ezer éves nőstény gyapjas mamut maradványainak nemrégiben közzétett vizsgálatából. Az Elma becenevű állat a mai Yukon területén született, és egy évtizedig a szülőhelye közelében maradt, mielőtt több száz kilométerrel nyugatabbra, Alaszka középső részére költözött volna, állapították meg az eredményekről beszámoló tanulmány szerzői. Aztán ott is maradt, amíg el nem érte a 20. évét, amikor valószínűleg vadászok vetettek véget az életének.
A kutatás egy viszonylag új vizsgálati módszer alkalmazásával zajlott, amely révén a mamutok és a masztodonok agyarán napi szinten felhalmozódott ásványianyag-rétegeket elemzik a szakértők. Ahogy a kutatók egyre újabb agyarakat vizsgálnak, azt remélik, hogy sikerül tisztázniuk néhány fontos kérdést azzal kapcsolatban, hogy a hatalmas termetű emlősök hogyan maradtak fent több százezer éven át. És azzal kapcsolatban is gyűjtik az adatokat, hogyan haltak ki a mamutok és masztodonok a jégkorszak végén – és hogy milyen szerepet játszott ebben az ember.
Az agyar „évgyűrűi”
Ott vannak válaszok a kövületekben, csak meg kell találni őket, véli mondta Joshua Miller, a Cincinnati Egyetem paleoökológusa, aki nem vett részt az új vizsgálatban, de szintén vizsgált a módszerrel egy masztodonagyart Indianában. Az értelmezhető eredményekhez azonban még nagyon sok több ezer éves agyarat kellene tanulmányozni. Még csak most kezdjük el felépíteni az egészet, és pont ez benne az izgalmas, mondja Miller.
A gyapjas mamutok agyarai hasonlóan növekedtek, mint az élő elefántoké. Minden nap újabb vékony, kúpos ásványianyag-réteg rakódott az agyar hegyére. Úgy kell elképzelni, mintha fagyitölcsérek kerülnének egymásra, mondja Matthew Wooller, a Fairbanksi Egyetem stabil izotópos létesítményének igazgatója.
A fák évgyűrűihez hasonlóan ezek a „tölcsérek” az állatok halála után is meglehetősen jól elkülöníthetőek. A kutatók először az 1980-as években kezdték el elemezni ezeket a rétegeket, és így kaptak információkat például arról, hogyan választották el az anyák a mamutbébiket, és hogyan változott az állatok táplálkozása az évszakok függvényében.
A közelmúltban Wooller és kollégái rájöttek, hogyan lehet a mamutok agyarai segítségével nyomon követni azt is, hol éltek az állatok életük során. Ezt a stroncium nevű elem mérésével oldották meg, amely nyomokban megtalálható az állatok által megevett növényekben.
Ha egy mamut egy napon olyan helyen legelt, ahol a talajban sok stroncium található, akkor az aznap kitermelt ásványi kúp magas stronciumtartalommal rendelkezett.
Egy 2021-es vizsgálatban Wooller és munkatársai egy 17 100 éves hím mamut agyarának stronciumtartalmát elemezték. Kik, ahogyan az állatot elnevezték, messze az Északi-sarkkörön belül pusztult el 28 éves korában. A kutatók egy hatalmas szalagfűrésszel vágták fel az egyik kétméteres agyart.
A hegynél lévő rétegek stronciumszintje megegyezett azzal a lelőhellyel, ahol az agyart megtalálták. A kutatók ezután megnézték a halála előtt egy héttel kialakult réteget, és egy geokémiai térképen olyan helyeket kerestek, ahol Kik elviekben tartózkodhatott, és ahol a stronciumszint megegyező volt. A csapat hétről hétre dolgozott visszafelé az időben, hogy összerakja Kik tartózkodási helyeit az élete során.
Mint kiderült, Kik az északi részektől távol nőtt fel. Amikor fiatal mamut volt, Alaszka keleti részén barangolt csordájával. Felnőtt korában aztán sokat mozgott Alaszka középső részén. Élete utolsó 18 hónapjában a Brooks-hegység északi oldalán kötött ki, ahol valószínűleg éhen halt.
Elma élete és halála
A Science Advances című folyóiratban szerdán megjelent új tanulmányukban Wooller és kollégái Elma kétméteres agyarának vizsgálatáról számolnak be. Kiktől eltérően az ő maradványait az alaszkai Swan Point régészeti lelőhelyen találta meg Chuck Holmes, az Fairbanks Egyetem régésze. Míg Kik az emberektől távol halt meg, Elma maradványainak közelében emberi jelenlétre utaló nyomokat leltek fel, valószínűleg vadászok és halászok táborhelyét. Ebből is gondolják, hogy lehetséges, hogy vadászat áldozata lett.
Hogy pontosan mikor érkeztek meg az emberek először Észak-Amerikába, az még mindig nyitott kérdés a tudományban. De jelenleg a 14 ezer éves Swan Point a legrégebbi ismert régészeti lelőhely Alaszkában. Amikor az emberek megérkeztek erre a vidékre, a gyapjas mamutok már körülbelül 100 ezer éve éltek Észak-Amerikában. Az eljegesedés időszakában a gleccserektől északra fekvő száraz füves területeken éltek. A jégkorszak végéhez közeledve azonban a mocsarak és bokrok kezdték betölteni az élőhelyüket.
Miután az emberek megérkeztek Alaszkába, körülbelül 1000 évig éltek együtt a gyapjas mamutokkal, mielőtt az állatok kihaltak volna.
A gyapjas mamutok ezzel egy időben Szibériából is eltűntek, és csak távoli szigeteken maradt meg még pár ezer évig néhány kisebb populációjuk. A szakértők régóta vitatják és kutatják, hogy vajon az éghajlatváltozás vagy inkább az ember okozta-e a kihalásukat, esetleg mindkét tényező szerepet játszott eltűnésükben.
Elma a kutatók szerint a Kik által bejárt területektől jóval nyugatabbra kezdte meg életét. Később a csordája keletre vándorolt. „Talán az erőforrások tűntek el, és egy ideig csak egy másik, kedvezőbb régiót próbált találni, ahol élhet” – mondja Audrey Rowe, a Fairbanksi Egyetem végzős hallgatója, aki Elma agyarának felvágását végezte.
Kikhez hasonlóan Elma is kedvelte a magasan fekvő, füves területeket. És utolsó éveit ugyanabban a régióban töltötte, ahol Kik 3000 évvel korábban, fiatal felnőttként barangolt. Elmát útja végül az emberek közelébe vezette. „Élete utolsó néhány évét egy olyan területen töltötte, ahol történetesen a legkorábbi ismert régészeti bizonyítékok találhatók” – mondja Wooller. „Így lassan elkezdhettük összerakni a történetet.”
Miután konzultáltak a Healy Lake Village Councillal, a Swan Point környékén élő őslakosszervezettel is, a kutatók arra jutottak, hogy a korai alaszkaiak valószínűleg kifejezetten a gyapjas mamutok és a bölények által lakott helyeket kerestek a tájon. Benjamin Potter, a Fairbanksi Egyetem régésze szerint ez a terület igazi aranybánya lehetett a vadászok számára, ahol mindig volt mit elejteni.
A jégkorszak végéhez közeledve az Elmához és Kikhez hasonló gyapjas mamutokat ráadásul könnyebb is lehetett megtalálni, mivel egyre kisebb legelőterületek álltak rendelkezésükre. Rowe szerint az éghajlatváltozás és a vadászat kombinációja adhat magyarázatot arra, hogy a gyapjas mamutok miért akkor tűntek el Alaszkából, amikor eltűntek. Ahogy mondja:
„A mamutok mindenképpen kihaltak volna Alaszkában, függetlenül attól, hogy az emberek vadásztak-e rájuk vagy sem. De az ember kétségkívül felgyorsította a pusztulásukat.”
