Van egyfajta elköteleződés abban, ha belevágunk egy izometrikus szerepjátékba. Felkészülünk az akár nyolcvan-száz órányi kalandra, a történetre, a mellékszálakra, a karakterekre, szinte egy másik világban élünk. A műfaj legjobbjai képesek tökéletes kikapcsolódást nyújtani, és a Larian Studios alkotása még közülük is kiemelkedik.

A Divinity: Original Sin 2 – Definitive Edition néhány hónappal az alapváltozat után jelent meg. A fejlesztők kibővítették a játékot, és ha lehet, még lebilincselőbbé tették azt.

Mivel eddig csak az első részhez volt szerencsém, úgy gondoltam, hogy a második epizódot eredeti formájában, illetve Definitive Editionként is szemügyre veszem, hogy lássam, mi változott. A mentések egyébként nem vihetők át egyikből a másikba, de indításkor mindig van lehetőségünk választani, melyikkel szeretnénk játszani.

Rossz szomszédság, remek csaták

A kaland kezdetén megint a source nevű titokzatos erő keseríti meg életünket, nevezetesen némi kényszerszabadság, valamint egy csinos nyakörv formájában, mely elnyomja képességeinket, Rivellon polgárai komfortérzetének biztosítása érdekében. A dolognak mellékhatásai is lehetnek, például kannibálhajlamok, elmebetegségek, akár halál is, de ez persze vajmi kevéssé foglalkoztatja az eljárás kiötlőit.

„Nyaralótársaink” nem lendítenek hangulatunkon: egy barátságosnak induló kártyaparti élethalálharccá fajul, egy orgyilkos tör az életünkre, és még a tengerpartra kijutva sem vár minket nyugalom, csak hatalmas, éhes, teleportálásra képes krokodilok. Hurrá.

Ha szereztünk már egy-két társat magunk mellé, és sikerült szert tennünk néhány fegyverre, akkor persze kicsit jobban áll majd a szénánk. Az első részből már ismert, körökre osztott harcrendszer a kiválasztott nehézségi fokozattól függően a kezdőket is támogathatja, de akár a veteránokat is megizzaszthatja, a két véglet között pedig mindenki megtalálhatja magának azt a szintet, amit kényelmesnek érez.

Mind csapatunk tagjai, mind az ellenfelek változatos képességekből és varázslatokból válogathatnak, mikor rájuk kerül a sor. A kiontott vér sokrétűen használható fel: a megfelelő passzív perk birtokában gyógyíthat az érintése, villámmágiával pedig veszélyes anyaggá tehetjük. A környezet számos eleme, például a hordók, a víz, vagy az olaj is segítségünkre lehet, de ha nem figyelünk, kárt is okozhat. Nagyjából elmondható, hogy az első részből megismert csatáknál kevésbé izgalmas harcokra biztosan nem, összetettebbekre viszont annál inkább számíthatunk. Igazi paradicsom ez a kreatív szerepjátékosok számára.

Nem hiányoznak a képességszinergiák és státuszeffektek sem: ha vizesek vagyunk, jobb távol maradni a jégvarázslatoktól, ha lángra kaptunk, sétáljunk be a tengerbe (ha mellette vagyunk). Csapatunk tagjai is együttműködhetnek: az íjász például szétlövi az olajoshordót, a harcos belepottyantja a rosszfiúkat a kiömlő cuccba, a mágus pedig lángra lobbantja azt. Tervnek jó, csak sikerüljön véghezvinni…

Részletesség felsőfokon

A történet első fejezete nagyjából húsz-huszonöt órányi kalandot kínál, és ez még csak a játék cirka negyede. A sztori egyre bonyolultabbá válik, és hamar nyilvánvaló lesz, hogy mekkora hatással van az élményre az, ahogy az elején kiválasztottuk karakterünket.

Dönthetünk úgy, hogy saját magunk alkotjuk meg avatárunkat, de előre elkészített, egyedi személyiséggel és háttérrel rendelkező, kidolgozott hősök közül is válogathatunk. A Vörös Herceg például egy arisztokrata gyíkember, akit száműztek, mert démonokkal paktált le. Ha vele kezdünk, a gyík-NPC-k gyakran alattvalóként viselkednek, és lesik minden kívánságunkat. Ha élőholtként indulunk, az NPC-gyerekek megijedhetnek ábrázatunktól és hívják az őröket, így célszerű elrejteni valódi arcunkat. Még számos ilyen apróságba futhatunk bele, mindegyik gazdagabbá teszi az átélteket, és nagyban támogatja a különböző karakterekkel való újrajátszást.

Ha saját avatárt készítünk, a nevesített hősök potenciális csapattagokként tűnnek majd fel a játékban, bár egyszerre nem vihetünk mindenkit magunkkal. Ebben az esetben az induló képességekre is érdemes odafigyelni, hiszen nem mindegy, hogy milyen vonalon indulunk el, vagy akár melyik hangszer a kedvencünk – ez utóbbi alapján a zene is változik, ami nagyon tetszett.

Előfordulhat, hogy elsőre esetleg nem sikerült jól belőni, milyen specializációt adjunk embereinknek - semmi vész, a kaland folyamán lesz lehetőségünk arra, hogy kiigazítsuk ezt.

A co-op multiplayerben társaink saját karakterekkel, vagy már meglévő csapatunk tagjainak irányításával csatlakozhatnak, sőt, ha nincs kedvünk az adott történethez, kipróbálhatjuk a játékmester-módot is. Egy virtuális szerepjáték-délutánhoz számos eszköz áll rendelkezésünkre, még aréna is van. Sajnos ezt a részt most nem tudtam kipróbálni, de annyira jónak tűnik, hogy biztosan ráveszem majd egy-két barátomat egy játékra.

Nem kell félni a haláltól

A küldetések nem kevésbé változatosak, mint a harc és a karakterek. Megoldásukat még az sem akadályozza, ha valamelyik kérdéses NPC véletlenül elhalálozik: elf útitársunk csak beleharap egy jót a hullába, és kis túlzással máris mindent tud, amit az illető átélt. Néha még új képességeket és varázslatokat is tanulhatunk. A tökéletes újrahasznosítás iskolapéldája.

Ha az ilyesmihez nem fűlik a fogunk, megtanulhatunk beszélni a szellemekkel, állatokkal, és az állatok szellemeivel. Egy látszólag teljesíthetetlen küldetést továbblendíthet egy-egy fontos személy halála. Nem megy az a bonyolult rejtvény, ami az ajtót zárja? Teleportáljunk át rajta! A lényeg az, hogy legyünk kreatívak, hiszen nincs leküzdhetetlen akadály.

Ha hajlandóak vagyunk egy kis energiát fektetni a dologba, egyre-másra kapjuk a sikerélményeket. Ez a játék interaktív világára is vonatkozik. Szétpasszírozzuk a paradicsomot, tésztát készítünk a lisztből, aztán pizzát sütünk, csak azért, mert megtehetjük (és a kaja is jól jön). Az ilyesmi mindig sokkal izgalmasabb, mint leszedni tíz virágot, vagy begyűjteni nyolc vaddisznóbőrt.

Minőségi munka

Mivel évszázadokkal később vagyunk, az első rész történetének ismerete nem feltétel a játékban való boldoguláshoz. Persze mindenkinek azt javaslom, hogy nézzétek meg azt is, hiszen számos utalást találtok majd rá, mint ahogy korábbi Divinity-címekre, például a Divine Divinity-re is.

Ami viszont fontos: ha tetszett az előző epizód, örültök majd, hiszen a folytatás mindent tartalmaz, ami azt jóvá tette, ráadásul még csiszoltabb formában. A sztori például nem ül le egy kicsit sem, végig izgalmas marad, kitűnően megírták.

A labirintusok és fejtörők átgondoltak, a harcok, és az egész kaland valahogy zökkenőmentesebb, olajozottabb. A zene mindig megtalálja a helyes hangot az idilli dallamoktól a csaták vibrálásáig. Itt nem érezzük azt, hogy a fejlesztőknek szűkös anyagi és időbeli erőforrásaik lettek volna, a második rész minden porcikája igazán szívvel-lélekkel, gondosan készült. Az olyan apróságok, mint a kezelőfelület kisebb kényelmetlenségei, vagy a naplóbejegyzések piciny pontatlanságai teljesen eltörpülnek az összkép mellett (és csak azért hoztam fel őket, hogy ne legyen az egész teszt egy nagy lelkendezés...:P).

Hogyan lehet ezen még javítani?

A Definitive Edition alapvetően ugyanazt a történetet meséli el, karakterünket is magunk alkothatjuk meg, vagy választhatunk az előre elkészítettek közül. Hamar belefutunk azonban a változásokba (itt találjátok meg őket összefoglalva): először is, kaptunk egy aprócska tutorialt az elejére, mellyel megismerhetjük a legfontosabb mechanikákat. Az is igaz, hogy erre nem igazán van szükség: a veteránoknak minek, az újoncok pedig sokkal jobban belerázódnak játék közben. A történet 150 ezer friss és átdolgozott szót tartalmaz, a fókuszban a harmadik fejezettel. Kedvenc törpe társunk, Beast alapos tuningot kapott a háttértörténet és a küldetések terén is, hiszen némely vélekedések szerint kicsit elhanyagolták a többiekhez képest.

Bekerült néhány kemény kihívás, a kikötőben például hatalmas kraken vár ránk öt csápjával. Az alapváltozatot ismerők persze a részletekben is észrevehetik az eltéréseket, mondjuk az egyensúly esetében. Lesznek például képességek, melyeket korábban mondjuk négykörönként vethettünk be a csatákban, most azonban már csak hármat kell várnunk rájuk, így érezhetően gyakrabban használhatjuk őket. A lépés akár teljesen átalakíthatja stratégiánkat, olyan skillek kerülhetnek előtérbe, amiket eddig figyelmen kívül hagytunk, vagy úgy éreztük, nem éri meg bevetni őket.

Az MI is fejlődött, az ellenfelek okosabban taktikáznak, ugyanakkor a játék sokkal jobban törődik a kezdőkkel. A tutorialt már említettem, mint ahogy a választható nehézségi fokozatokat is a teszt elején. A most érkezett sztorimód még a könnyű szintnél is egyszerűbb csatákat kínál, kifejezetten azoknak, akiket nem a csihipuhi, hanem a történet köt le, és nem szeretik, ha megakasztja őket egy kemény ütközet.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az összecsapások automatikusan zajlanak, az MI még mindig legyőzhet minket. Garantált, hogy itt is kísérletezgetni fogunk a lehetőségekkel, és megtapasztaljuk a „rendes” harcrendszert, csak könnyített formában, vagyis nem tűnik el a sikerélmény és a szórakoztató faktor még a sztorimódban sem.

A Divinity: Original Sin 2 - Definitive Edition egy grandiózus szerepjáték, mely felejthetetlen pillanatokkal, rengeteg szabadsággal, kreatív lehetőségekkel, kiváló történettel, izgalmas karakterekkel, csodaszép zenével és látványvilággal ajándékoz meg minket. Ha kedvelitek a műfajt, és eddig valahogy kimaradt, mindenképpen pótoljátok be, ha pedig most ismerkedtek ezzel a stílussal, nyugodtan vágjatok bele: a frissített verzió finoman támogatva, de nem zsinóron vezetve benneteket remek szórakozást fog nyújtani.