Cikkünk első fele ide kattintva olvasható.

Fény az alagút végén

Lényeges azonban kiemelni, hogy az évtized felhozatala nem csak érdektelen-gyalázatos állatorvosi  lovakból áll. Ha mértékkel is, de rálelhetünk pár, még ma is élvezetes darabra. A Trilobyte puzzle-rejtvényekre építő alkotása, a The 7th Guest is a kivételek sorát erősíti. Ebben az emlékeit elvesztő Ego-t irányítva múltunk felfedése közben meg kell akadályoznunk az ördögi Henry Staufot abban, hogy végrehajtson egy sátáni rituálét. A klasszikus hírnevét jól mutatja, hogy ma is kategóriája egyik legjobb, kiválóan öregedő képviselőjének tartják: egy olyan etalonnak, amit érdemes bepótolnia azoknak, akiknek anno kimaradt. Sajnos ez a folytatásáról, a 11th Hour-ról már nem mondható el – igaz, az átlagnál az is nívósabb.

A Wing Commander harmadik, nem kisebb színészeket, mint Mark Hamillt, John Rhys-Davies-t és Malcolm McDowellt felvonultató része is derekasan helytállt. Nem véletlen, hogy reklámkampányához az Origin Systems marketingesei a „Ne nézd a játékot, hanem játszd a filmet!” szlogent választották.

A rettegni vágyóknak készült D is méltán vívta ki a horrorrajongók elismerését. Hiszen a megtébolyodó, és tömeggyilkossá lett apja után nyomozó Dr. Laura Harris történetét elmesélő program nem csupán nyomasztó atmoszférája miatt maradt sokaknak emlékezetes. Hanem azért is, mivel lényegében egy színészt irányítunk benne. A projektet jegyző, tragikusan korán, negyvenkét éves korában elhunyt designer, Kenjo Eno ugyanis szentül hitte, hogy létre tudja hozni az első virtuális sztárt. A digitális díva ezért az 1996-os Enemy Zero-ban egy űrbázison keveredik bele egy hajmeresztő rémálomba. Aztán az 1999-es, elődjéhez Laurát leszámítva sehogy sem köthető D2-ben is kijut neki a borzalmakból.

Elvesztegetett idő?

2000-re tehát, hiába akadtak pozitív példák, az iparágon belül alapigazságként kezelték, hogy a nagy kísérlet egyszer és mindenkorra kifújt. Ennek megfelelően, a kínálat a korábban megszokott töredékére esett vissza és kevés jele látszott annak, hogy a fejlesztők tanultak a hibáikból. A 2003-as, elvileg a kémthrillerek, gyakorlatilag a nem szándékos paródiák listáját bővítő Conspiracies kutyaütőinek az idézőjelet maximálisan megérdemlő „alakítását” elnézve bajosan lehet eldönteni, hogy sírjunk-e, vagy nevessünk. Ám a mimikájuk alapján ezzel ők sincsenek tisztában.

De igazolandó, hogy pirkadat előtt van a legsötétebb, 2005-ben kiderült, hogy korai volt még temetni a szórakozás ezen formáját. David Cage a Fahrenheittel ismét bebizonyította, hogy nem maga a koncepció totális tévút, hanem a megvalósítás szokott balul elsülni. Kétezer oldalas forgatókönyv alapján elkészült, sötét-misztikus thrillerének legfőbb újítása, hogy egy helyett három főszereplő köré építi fel a sztorit. Kezdetben az önkontrollját elvesztő, és furcsa, transszerű állapota alatt egy vadidegennel végző Lucas Kane bőrébe bújva próbáljuk meg kideríteni, hogy miféle démoni erő kerített minket a hatalmába. Később pedig a klausztrofóbiás Carla Valenti hadnagy, illetve partnere, Tyler Miles őrmester felett is átvehetjük az irányítást az összeesküvésekkel, maja rituálékkal és titkos társaságokkal teli, fojtogató atmoszférájú kalandban. Fontos, hogy a rejtvények megoldásán túl hőseink mentális állapotára is oda kell figyelnünk, mert ha túl sok stressz éri őket, akkor az beláthatatlan következményekkel járhat.

Cage elgondolása bevált: merészségét a legvadabb álmainál is zajosabb siker koronázta. A fordulatos cselekmény és az új ötletek bőségesen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a kismillió díjat bezsebelő művéből közel általános üdvrivalgás közepette hétszázezer egység találjon gazdára.Azonban, mivel az ágazatban szokatlan módon senki sem akarta meglovagolni a Quantic remeke által keltett hullámokat, az új évezred első évtizede meglehetősen eseménytelenül telt. Szinte kizárólag olyan, érdektelen hullócsillagok jelentek meg, mint a visszhang nélkül eltűnő Casebook. Egyedül 2006-ban tört meg egy kicsit a jég. Áprilisban napvilágot látott az elődjénél sokkal egyszerűbb rejtvényeket felvonultató, és inkább a sztorira koncentráló Dreamfall: The Longest Journey. Ennek kapcsán felmerült, hogy vajon hol húzódik meg a határ a narratívára fókuszáló, pillesúlyú elmetornák és a sokat szenvedett műfaj képviselői között. Továbbá az is az ismertetők visszatérő fejtegetése volt, hogy a kategóriának nincs általánosan elfogadott definíciója, ergo a meghatározás néha erősen önkényes. Így a mai napig megoszlanak a vélemények arról, hogy minek is tekintsék a Funcom viták tucatjait gerjesztő címet.

Aztán októberben megjelent az első, hazai alkotás, a Jumurdzsák gyűrűje. Az énekes-dalszerző, Marosi Z. „Pierrot” Tamás által alapított Private Moon Studios munkájának gyümölcsében a Görög László által megformált Jonathan Hunt felett vehetjük át az irányítást. Az Amerikában született, ám Egerben letelepedett újságíró az Egri csillagok török janicsárjának szerencsehozó talizmánja és az időutazás titkai után nyomoz a megannyi meseszép helyszínt felvonultató, igényes képi világú programban.

Sajnálatosan azonban miközben tény, hogy Gárdonyi Géza regényének sajátos feldolgozása nem említhető egy napon a kilencvenes évek nívótlan retteneteivel, semmi szín alatt sem beszélhetünk magyar sikersztoriról. A két színészóriás, Bárdy György és Kézdy György kivételével a többség finoman fogalmazva is feszeng a kamera előtt. Emellett a rejtvények között is kevés a valódi elmetorna.

Lendületben

A lagymatag évtized után kevesen gondolták, hogy az interaktív filmek újra erőre fognak kapni. De akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy már 2010 februárjában egy, a mai napig etalonként tisztelt klasszikus került ki a Quantic boszorkánykonyhájából. A borongós Heavy Rainben az agorafóbiában szenvedő, elrabolt fia kiszabadításán fáradozó Ethan Marsh, az asztmájával küzdő, korábban a tengerészgyalogságnál szolgált magánnyomozó Scott Shelby, a drogfüggő FBI-ügynök Norman Jayden és Madison Paige, az álmatlansággal viaskodó fotóriporter igyekeznek kideríteni, hogy ki lehet a rejtélyes origami gyilkos. A négy szálon futó thriller magával ragadta és nem eresztette azokat, akik beruháztak egy kópiába. Ez nem csoda, hiszen a rengeteg különféle befejezéssel bíró, csavaros történet során akármelyik karakter meghalhat, alapjaiban változtatva meg a később lezajló eseményeket. Azt azonban érdemes észben tartanunk, hogy az általános happy endet jobb, ha elfelejtjük, mert lehetetlen, hogy valamennyi szereplő számára boldogan érjen véget a nyomasztó kaland. Sőt, könnyen megeshet, hogy a gyerekgyilkos szörnyeteg büntetlenül megússza rémtetteit.

2011-ben a korábban elsősorban hagyományos kalandjátékokban utazó Telltale másfajta élményt kínáló vonalának első fecskéje, a Jurassic Park: The Game került a boltok polcaira. Bár a kritikusok alaposan leszedték a keresztvizet a gyenge QTE-részekkel és a semmiféle kihívást sem tartogató „nyomozós” részekkel teli végeredményről, a cég alkalmazottjai egy percig sem inogtak meg. Inkább levonták a megfelelő konzekvenciákat és a leszűrt tapasztalatoknak megfelelően finomítottak a recepten. Kitartásuknak hála, a vállalkozás neve évekig egybeforrt az efféle kikapcsolódással, és olyan franchise-ok kincset érő licenszeit tudták megszerezni, mint a Walking Dead, a Trónok harca, az A galaxis őrzői, a Borderlands, vagy a Batman. . Viszont az első megújulást nem követték újabbak, és az ellaposodó formula apránként annyira elvesztette a vonzerejét, hogy 2018. október 11-én a stúdió örökre bezárta kapuit.

Egy évvel később a nyugaton vegyes fogadtatásban részesülő, ám Japánban meleg szavakkal dicsért, interaktív animeként reklámozott Asura's Wrath került a figyelem középpontjába. Míg egyesek valósággal odáig voltak a látványos animációkért és az eszelős történetért, addig jócskán akadtak a messze átlag alatti beat 'em up elemeken fanyalgók is.

2013-ban újfent a Quantic-tól, pontosabban, a Beyond: Two Souls-tól volt hangos a sajtó, de az ilyenkor megszokott diadalmenet a várakozásokkal ellentétben elmaradt. Hovatovább több lap, köztük a Destructoid, vagy az Edge is harmatgyengének nevezte Cage és csapata munkáját. A fő gond az, hogy a kormányügynökségek bábjává váló Jodie Holmes, és társa, a test nélküli, rejtelmes Aiden történetében egymást érik a QTE-jelenetek, ráadásul egyik érdemi hatás nélküli ál-döntési helyzet a másikat követi. Vagyis hatalmas a visszalépés a Heavy Rain-hez képest. Ugyanakkor a Jodie Holmes és Nathan Dawkins-t hangját, külsejét, illetve mozgását kölcsönző Ellen Page, valamint Willem Dafoe alakításai joggal vívták ki sokak elismerését.

2015-ben egyből három, eltérő stílusú interaktív mozgókép is érkezett. Ezeket egyedül az köti össze, hogy mindegyik messze a várakozásokon felül fogyott, és az ítészek sem győztek betelni velük kapcsán a dicsérő szavakkal. A sort az epizodikus formában megjelenő, keserédes Life is Strange nyitotta meg. Ennek főhőse, Max Claufield kezdetben örül annak, hogy vissza tudja forgatni az idő kerekét, mivel így meg tudja menteni legjobb barátnőjét, Chloe Price-t. Ám a kíváncsiskodó leányzónak hamarosan rá kell jönnie, hogy hiába igyekszik jóra használni különleges képességét, senki sem írhatja át büntetlenül a múltat.

A június sztárjává avanzsáló Her Story sem véletlenül foglal el kiemelt helyet az esztendő krónikájában. A renoméját a Silent Hill Origins-szel és Shattered Memories-zal megalapozó Sam Barlow kiütéssel győzött. A szellemes-ötletes kuriózumban látszólag az dolgunk, hogy egy rendőrségi adatbázisban való keresgéléssel kell kiderítenünk, hogy vajon a Viva Seifert által zseniálisan megformált Hannah Smith bűnös-e férje meggyilkolásában. De pár videó megtekintése után kiderül, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb, és a nagyszerű forgatókönyv miatt a világon semmiben sem lehetünk biztosak.

Végezetül, a meleg augusztus ellenére sokakat hideglelős borzalommal eltöltő, PS4-exkluzív Until Dawn is sikerrel lopta be magát a rettegni vágyók szívébe. A nyolc, életéért küzdő tinédzser kálváriáját bemutató, még a Sony előző konzoljára szánt horrorban nincs hiány izgalmakból. Csakis rajtunk áll, hogy a más-más jellemű hullajelöltek közül ki éri meg a hajnalt és ki az, aki sosem szabadul ki a fagyos pokolból.

Múlt, jelen jövő

A trend 2016-ban és 2017-ben sem állt meg. A Late Shift-ben a londoni alvilág mocskába merülhetünk alá, és a The Infectious Madness of Doctor Dekker-ben pszicháterként avatkozhatunk bele pácienseink életébe. 2018-ban pedig a Quantic legújabb alkotását, a három, eltérő célokkal-személyiséggel bíró android döntései és azok következményei körül forgó Detroit: Become Human-t kaphatták a kezeik közé a rajongóik. Az egy techdemó ihlette sci-fi tovább öregbítette készítői hírnevét: több mint hárommillió értékesített példányával és remek kritikáival megmutatta, hogy a stúdió változatlanul első a maga területén.

Azt, hogy vajon mit hoz a jövő, még nem tudni, ám az utóbbi pár év trendjeiből következtetve a filmszerűség egyre fontosabb és fontosabb lesz a szcénában. Sőt elvileg nemsokára Barlow Telling Lies-ként futópolitikai thrillere is meg fog jelenni. Ebben egy, az NSA-től ellopott laptop merevlemezét átvizsgálva rakhatjuk majd össze a sztorit.

Továbbá a törvény elől menekülő Sean és öccse, a különleges erőknek parancsoló Daniel kalandjait bemutató Life is Strange 2 összes epizódja napvilágot fog látni.

Egy dolog tehát biztos: nézni fogunk, mint a moziban.