A ma már megszokottnak számító szuperhős képregények története – legalábbis ami a tengerentúli vonalat illeti – az első Batman mozifilm képregény változatával kezdődött 1989-ben. 1990 elején folytatódott a Denevérember kalandjait követő képregények megjelenése, beleértve az azóta is zseniálisnak tartott Alan Moore nevével fémjelzett részt és ezzel új korszak kezdődött.

Ugyanebben az évben indult el a Superman képregényeket is, ami viszont 2 évet élt csupán meg önálló sorozatként, de ugyanabban az évben egy harmadik nagy hős is útjára indult nálunk, mégpedig a Pókember, aki egy évtizedig várta a rajongókat az újságárusoknál. Érdekesség, hogy a nálunk elsőként kiadott Pókember képregény az USA-ban a 181. szám volt és a füzetek lapjain nagy többségében a The Amazing Spider-Man kalandok jelentek meg itthon.

Kaptunk még X-Men, Marvel Extra, Transformers, majd Spawn és Star Wars képregényeket is, de az itthoni piac nem bizonyult sem hálás sem könnyű vállalkozásnak, így még a legsikeresebb sorozatok is idővel eltűntek. A szuperhősök népszerűsége azonban mit sem csökkent és ez a videojátékokon is meglátszik.

A saját szuperhős kalandhoz talán a City of Heroes/Villains MMORPG és a Champions Online állt legközelebb, már csak azért is, mert saját szuperhőst tervezhettünk, általunk kiválasztott kinézettel, képességekkel, utazási képességgel - repülés, óriási ugrás, szupersebesség, rakétacsizma és még rengeteg lehetőség várt ránk mindkét játékban. Aztán a hősök átköltöztek a mozivászonra is a MCU indulásával, a „legszuperebb” kalandot pedig 2022-ben kaptuk kézhez az X-Com készítőitől a Midnight Suns képében.

A Capes is X-Com-os alapokra épít, de az egységeink, katonáink szuperhősök lesznek. Egy olyan városban, ahol a gonoszok 20 évvel ezelőtt győzelmet arattak. A hősöket megölték és a – nagyon kreatívan – Company-nek nevezett óriáscég vette át az irányítást. Ügynökei és katonái tartják fenn a rendet, ami egyfelől azt jelenti, hogy minden szuperképességgel rendelkező városlakót elhurcolnak, ha pedig valaki hősködésre adja a fejét, azt elfogják és eltűntetik. A háttérben persze ennél sokkal sötétebb tervek is szövődnek és szintén nem hatalmas meglepetés, hogy életben maradt pár hős, akik egyike fel akarja venni a harcot az elnyomók ellen.

A csapat meglehetősen színesre sikerült, van itt jogász tanulmányait elhagyó, a testén kristályokat növeszteni képes tank és volt kém/szabotőr is, aki teleportációval és hátbaszúrásokkal osztja a sebzést. Két hőssel viszont nem megyünk sokra, úgyhogy más hősöket is rá kell vennünk a csatlakozásra. Így találkozunk a mozgássérült sráccal, aki telekinetikus képességeivel lebegve „jár” és emellett gondolatot is olvas, valamint a volt amerikai focis hústoronnyal, aki a viharok és a villám erejével harcol. Nagyon érződik, hogy hőseink zöldfülűek és nem csak a képességeik, hanem a viselkedésük szempontjából is.

Látszik, hogy a fejlesztők tettek erőfeszítéseket azért, hogy jellemeket és karaktereket alkossanak, de jó esetben is közepes eredményt értek csak el vele. A párbeszédeket és a monológokat hallgatva olyan érzésem volt, mint amikor egy – amúgy jó képességű – képregényíró első debütálására készül: tisztában van az alapokkal, van elképzelése, de annyira általános, sablonos és fekete-fehér minden, hogy az néha fáj.

Szóval aki a morcos lázadó tini szerepet hozza, az végig ilyen lesz, aki az aggódó „meg akarom menteni a világot” féle jófiút, az egy milliméterrel sem megy arrébb ettől, a végeredmény pedig egy tinikből és nyavalygós fiatal felnőttekből álló csapat, ami azért szomorú, mert megnehezíti azt, hogy kapcsolódjunk hozzájuk és érdekeljen a sorsuk.

Az összecsapások az utcai bandák megfékezésétől kezdve az információszerző besurranáson át, szupergonoszokkal való összecsapásig elég sok féle feladattal várja kis csapatunkat. Itt a körökre osztott mozgáspont/akciópont mellett fontos összetevő lesz a terep, a helyezkedés és a csapatmunka is. Lesz olyan küldetés, ahol Facet, a kristályokkal védelmet adó tank fogja blokkolni az ellenség útját – enélkül lerohanna minket 3 csapat nehézfiú. Máshol Weathervane-re kell támaszkodnunk, aki chain lightning képességével nem csak az összetömörült ellenséges ügynököket tépázza meg, de a mellettük levő hordókat is berobbantja, felgyújtva a fél pályát.

Néha tényleg úgy érződik, hogy a pályákat puzzle-szerűen tervezték meg a készítők és ha nem követjük ezt, akkor bajba kerülünk. Másfelől a csapatmunka, egymás képességeire hagyatkozás is jó húzás, hogy ne 4 egymástól független hősben gondolkodjunk. Ha embereink elég közel vannak egymáshoz, akkor extra sebzést, nagyobb hatótávot vagy AoE-t adhatnak egymásnak és ezt jó, ha kihasználjuk. Fontos apróság a lefegyverzés, a crowd control, a taunt is és nem kell félnünk attól sem, hogy a gyengébb egységek benyeljenek pár pofont, ez is a taktika része lehet.

Összességében a Capes inkább tűnik első próbálkozásnak, mint kiforrott játéknak. Az nagyon is rendben van, amit meg akar valósítani, a kivitelezés viszont sok ponton recseg-ropog. A karakterábrázolás, a kerettörténet furcsaságai. Más városokban simán vannak szuperhősök, akik együttműködnek a kormánnyal és minden papírforma szerint zajlik nagyrészt, de King Cityben, a mi városunkban terroristának bélyegzik őket és kiírtották szinte mindet, mintha egy alternatív valóságban ragadt kis sziget lennénk.

A játék zenéje nem rossz, de mivel pár perces loopokban kapjuk a végtelenségig, nehezen hiszem, hogy ne lenne ember, aki megunná pár óra alatt. Az átvezetők beszélgetéseinek színvonaláról már írtam, de a közbeni karakter animációk szörnyen elnagyoltak és fantáziátlanok. Hogy mi menti meg mégis a játékot? A harcrendszere, a hősök képességeinek és a csapatmunka taktikai részének gazdagsága, na meg az, hogy a körökre osztott, szuperhősös játékok azért sokaknak bejöhetnek.