A Humboldt-tintahalak csaknem teljes sötétségben, 450 méter mélyen élnek. Az embernyi méretű állatok ebben a régióban csúcsragadozónak számítanak, és érdekességük, hogy rendkívül szoros társas kapcsolatokat ápolnak. Csoportokban pihennek és vadásznak, és annak ellenére, hogy fény alig van környezetükben, mindezt rendkívül összehangoltan teszik, nem ütköznek össze, és nem támadnak egyszerre többen is ugyanarra a zsákmányra.

Mivel a tintahalak biolumineszcens sejtekkel is rendelkeznek, amely révén vörös és fehér fénnyel tudnak világítani, a szakértők egy ideje gyanítják, hogy talán fényjelzéseket használhatnak a csoporton belüli kommunikációra. Hogy ezt pontosan vihetik végbe ezt, azzal kapcsolatban azonban mindeddig nem sok információ állt rendelkezésre, egy új tanulmány viszont most változtatott ezen.

Benjamin Burford, a Stanford doktorandusza, és Bruce Robison, a Monterey-öböl Akvárium kutatója nem fejtették meg a tintahalak nyelvét, de behatóan tanulmányozták az állatokat, és azt állítják, hogy azok élettani tulajdonságaik és viselkedésük összetettsége alapján nagyon magas szintű jelzésrendszer használatára lehetnek képesek.

Burford elmondása szerint a tengerbiológusok számos olyan mélytengeri fajról tudnak, amely fényszervekkel kommunikál, ezek az üzenetek azonban általában nagyon egyszerűek, például a fajtársaknak segítenek felismerni egymást, vagy a párkeresésben van szerepük. Az utóbbi években azonban távirányítható mélytengeri szondákkal végzett vizsgálatoknak köszönhetően az is kiderült, hogy egyes mélyen élő fajok, főleg a tintahalak a vártnál változatosabb pigmentált mintázatokat jelenítenek meg testükön.

A sekélyebb vizekben, világosabb környezetben élő fejlábúak kapcsán ez a tény régóta ismert volt, és a legújabb kutatások azt is feltárták, hogy az állatok ezen mintázatok révén komplex üzeneteket képesek közvetíteni társaiknak. Burford és Robison erre alapozva kezdte célzottan vizsgálni a Humboldt-tintahalakat.

A kutatók 30 vadon élő állatot monitoroztak nagyfelbontású kamerákkal a Csendes-óceánban 255–848 méteres mélységben. A vizsgálat során elsősorban arra koncentráltak, hogyan változik meg a tintahalak kinézete attól függően, hogy mit csinálnak és hány társuk van körülöttük. Az elemzés során több mint egy tucat olyan viselkedést azonosítottak, amelyek potenciálisan a biolumineszcens jelzésekhez köthetők.

Burford elmondása szerint sejtésük alapján a Humboldt-tintahalak többek közt figyelmeztető, szándékaikkal kapcsolatos és a csoporton belüli viszonyokat kifejező jelzéseket adnak egymásnak, és ezek az „üzenetek” erősen függnek a helyzettől is, máshogy változik például a bőrmintázat evés közben, és azon kívül.

Például akármilyen kaotikussá vált a vadászat, a tintahalak sosem kerültek közvetlen kontaktusba egymással, és nem kezdtek el marakodni ugyanazon a zsákmányon. Ez pedig azt sugallja, hogy valamilyen módon közvetíteni tudják szándékaikat a körülöttük lévőknek. És mivel közben bőrük mintázata is változik, valószínűsíthető, hogy ezt vizuális jelek révén teszik, mondják a szakértők.

A felvételek alapján a kutatók úgy sejtik, hogy a tintahalak szemantikus szinten, szimbolikus jelek révén is képesek lehetnek kommunikálni, de az sem kizárt, hogy testük mozgás közben való pozicionálása, és a jelek ilyen módon való prezentálása során valamiféle egyszerű nyelvtani rendszert is alkalmaznak, amelyben összekapcsolják a különálló jeleket. A jelzésrendszer jelentőségét és komplex jellegét az is alátámasztja, hogy a Humboldt-tintahalak lágyan fénylő testük révén képesek fokozni a bőrükön megjelenő mintázatok láthatóságát, egyfajta háttérvilágítást biztosítva ezek könnyebb észleléséhez.

Hogy a tintahalak valóban használnak-e valamilyen egyszerű nyelvet, annak igazolása további vizsgálatokat igényel, de a vizsgálatok azt mutatják, hogy ehhez minden eszközük megvan, mondják a szakértők.