Mivel lapunk szívén viseli kis, illetve fiatalkorú olvasói gyöngye-érzékeny, megmételyezetlen lelkecskéjének védelmét, nyomatékosan megkérnénk a 18 év alattiakat, hogy ne olvassanak tovább, mert olyan szeméremsértő tartalom következik, ami károsan befolyásolhatja sérülékeny kis pszichéjüket. Mi szóltunk.
Míg hazánkban a hatvanas-hetvenes évek során a női test őszinte és kritika nélküli hívei legfeljebb Jancsó Miklós jóvoltából láthattak fedetlen kebleket a filmvásznon, addig a vasfüggöny másik oldalán a sexploitation műfajába tartozó alkotások termeltek csinos hasznot a grindhouse-mozik tulajainak. Ezek a jellemzően alacsony költségvetésű és többnyire bűnrossz filmek a később bekövetkező keménypornó-robbanás előtti korszak sajátos termékei voltak, amikkel a cenzorokat akarták átverni. Hiszen bár az ember papíron egy enyhébb szabályozás alá eső horrorfilmet, vagy vígjátékot nézett, a rendezők komoly hangsúlyt fektettek a kendőzetlen meztelenségre és hol érzékien, hol profánul útszéli módon ábrázolt testi szeremre. A cenzorok természetesen nem voltak sem vakok, sem pedig süketek, ám mert a kiváló ügyvédekkel dolgozó terjesztők és producerek mindig ki tudtak bújni a hurokból, sőt, egyesek vérforraló szemtelenséggel setesuta módon oktatófilmnek igyekeztek álcázni a komoly bevételt hozó portékájukat, semmit sem tehettek. Az idő múlásával azonban a társadalom ingerküszöbe jócskán megemelkedett és mind kevesebb és kevesebb szükség lett az efféle színjátékra. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy az ihletforrásnál is szemérmetlenebb „Emanuelle és az utolsó kannibálok”-hoz, a Rémségek kicsiny boltját parodizáló „Kérlek ne edd meg az anyámat”-hoz, vagy a zombirajongóknak készült „A halál szőlői”-hez hasonló mozgóképek szemkápráztató gyorsasággal tűntek el a semmiben, hogy átadják a helyüket a valódi, mellébeszélés nélküli felnőttfilmeknek.
Mivel a műfaj művészi értékkel nem bír és képviselői felett jócskán eljárt az idő, tehát azok már nem tudják felkorbácsolni a vágyakat, és még borzongani vagy nevetni sem lehet rajtuk, elsőre meglepőnek tűnhet, hogy valaki egy videojátékkal akar tisztelegni a ma már csak egy szűk kört érdeklő stílus előtt. Ám ha kicsit alaposabban is a dolgok mögé nézünk, rájöhetünk, hogy az ötletben jócskán akad ráció, elvégre kellő iróniával és a korabeli klisék alkalmazásával parádés végeredményt lehet elérni, egyfajta sajátos hangvételű Dead by Daylight-paródiát, amiben az éra jellegzetes karakterei vívják véres-beles, de komolytalan harcaikat.
Ameddig azonban valaki rá nem szánja magát arra, hogy ezt elkészítse, addig csupán a hallatlanul ostoba és igénytelen, otrombán szexista Bloody Boobs marad nekünk, ami ténylegesen nem szól másról, mint hogy egy komoly gerincbántalomban szenvedő démon, aligruhás cicababákat kerget. Már ha épp hajlandó működni az emberiség elleni bűnnek is csak erős, már-már túlzó jóindulattal nevezhető programkód.
Ennyi. Mondom. Ennyi.
Jó lenne többet írni, hosszasan beszámolni a játékmechanika rejtett finomságairól, áradozni egy kicsit arról, hogy az ezt az alighanem már a feltelepítésével is agresszív daganatos megbetegedéseket okozó, játéknak álcázott veszélyes hulladékot jegyző Eduard Bulashov mennyi egyedi ötlettel reformálta meg az aszimmetrikus horror-MMO-k világát és hogy mennyi izgalmat rejtenek a meccsek. De még egyszer hangsúlyozandó: egy olyan digitális vonatszerencsétlenségről van szó, amiben a karakterek késve reagálnak a parancsokra, a kamera nem követi a darabos és irányíthatatlan mozgást és mindezeken túl átlagosan hat-hét percenként le is fagy, tehát ténylegesen nem tud mást nyújtani, mint műanyag hatást keltő kebleket és egy nyúzott patkányra hajazó szörnyet, ami 4-6 csapással tud csak elintézni egy anyaszült meztelen nőt.
A legfélelmetesebb azonban az, hogy ha nem is veszik úgy, mint a cukrot, de indie-címhez képest kifejezetten jól fogy. A SteamSpy adatai szerint legalább ötezer, maximum pedig tizenegyezer kópia kelt el belőle, ami őszintén remélem, soha nem jut egyetlen, a miénknél nagyobb hatalmú idegen civilizáció vezetőjének fülébe sem, mert akkor biztosra vehetjük, hogy bolygónkat orbitális pályáról rommá fogja lőni egy atomrakétákkal felszerelt űrhajónaszád és a törmeléket a végén biztos ami biztos alapon egy fekete lyuk felé terelik majd. Hiszen, míg jó negyven-ötven évvel ezelőtt még elfogadható védekezés volt, hogy valaki kizárólag egyéb izgatószer hiányában nézte rongyosra Stephanie Rothman „Nővértanoncok”-ját, vagy Michael Findlay „Mnasidika”-ját, addig semmi, de semmi nem menti azt, hogy valaki 2017-ben pénzt ad ki egy negyedrészt sem kész vallatási segédeszközért, aminek az az egyetlen, megkérdőjelezhető érdeme, hogy könyékig gázolhatunk benne az elsődleges és másodlagos nemi jellegekben.
Mindent összevetve, a Bloody Boobs azon szégyenfoltok közé tartozik, amiknél az ember őszintén bánja, hogy nem tudhatja le két szóban az egész kritikát, mivel bár még úgy is több energiát fektetne bele az írásba, mint amennyit a készítője az adott fércműbe, de legalább hamar végezne. Bulashov tömegoszlató rettenete ugyan nem taszítja le játékipar abszolút mélypontját jelentő One Final Breath-et a szenvedő felhasználók lelkéből kovácsolt pokoli trónusáról, de még így is koronahercegi rangot visel az élvezhetetlen játékok királyi udvarában. Messziről kerülendő.
