Világszerte 1,4 milliárd gépkocsi van az utakon, és az autók száma 2036-ra megduplázódhat. Ha mindegyik benzinnel vagy dízellel működne, az éghajlatra kifejtett hatás katasztrofális lenne. Az elektromos autók ugyanakkor kevesebb szennyező anyagot bocsátanak ki, főleg ha megújuló energiával töltik őket, így ezek sokkal kevésbé növelik a földi légkört melegítő üvegházhatású gázok mennyiségét.

Ilyen mennyiségű elektromos járműhöz viszont rengeteg lítium, kobalt, nikkel és mangán kell, ezek a fémek ugyanis létfontosságúak az akkumulátorokba. Viszont a földi készletek végesek, a hozzáférhető lítium java például az Atacama-sivatag alatt fekszik, és bányászható ugyan, de a kiterjedt bányászat fenyegeti a helyi lakosságot és az ökoszisztémát is. A mélytengeri kitermeléssel hasonló problémák vannak.

Sokkal költséghatékonyabb is lenne, ha rengeteg elektronikus hulladékból sikerülne kinyerni a hasznos anyagokat, és ezeket újra felhasználni. Ennek megoldása azért is fontos, mert az autóakkuk élettartama egy darabig még nem lesz több 8–10 évnél, vagyis ahogy egyre több ilyen akkumulátort használunk, egyre több is kerül a szemétbe. A lítiumion-akkuk újrahasznosítási aránya az EU-ban jelenleg mindössze 5 százalékos, holott sokkal észszerűbb lenne ezt fokozni, mint újabb és újabb régiókat bányászattal tönkretenni.

Az újrahasznosítás java jelenleg Kínában zajlik, ahol általában beolvasztják az akkukat, majd kinyerik a hasznos fémeket. Ezt rendszerint nagy létesítményekben, ipari méretekben teszik, sok-sok energia árán, vagyis az újrahasznosításnak igen nagy a szénlábnyoma. A fémek kinyerésének ezen módja azon túl, hogy nem túlságosan környezetbarát, drága és időigényes is, ráadásul elég rossz hatásfokú, és arányaiban nem sok ténylegesen újra felhasználható anyagot eredményez.

Erre jelenthet megoldást egy olyan módszer, amely természetes folyamatokra épít. A biobányászat során a mikrobák természetes anyagcseréjük során vonják ki a fémeket is oxidálják. A módszert évtizedek óta használják a bányászatban, amikor ércekből kell kinyerni értékes fémeket. A megoldást egy ideje a hulladékok kezelésében is elkezdték hasznosítani, elsősorban leselejtezett számítógépek, napelemek, szennyezett vizek és uránlerakatok kezelésénél.

A Coventry-i Egyetem biobányászati kutatócsoportja ezt a technikát szeretné alkalmazni az akkumulátorok hatékony újrahasznosításánál is. A szakértők vizsgálatai szerint az akkukban található fémek mindegyike kinyerhető baktériumok révén, és az egyes fémekre „szakosodott” mikrobák okos adagolásával egyesével ki lehetne vonni minden hasznos anyagot a rendszerekből anélkül, hogy ehhez magas hőmérsékletet vagy toxikus vegyszereket kellene alkalmazni.

A biobányászathoz 37 °C-on működő inkubátorokban tenyésztik a baktériumokat, gyakran szén-dioxidot is használva, ami az egészet még kedvezőbbé teszi környezeti szempontból. A módszer ráadásul nem igényel nagy ipari hátteret, így kis befektetéssel bárhol alkalmazható lehet. Az akkuk helyben történő újrahasznosítása pedig fontos lépés lenne a jó irányba, mondják a brit szakértők. A kutatók a biobányászatot olyan elektrokémiai módszerekkel is kombinálják, amelyekkel az akkukból kinyert és az oldatban úszó fémek kiválaszthatók, és így rögtön hasznosíthatók is.

A szakértők egyúttal arra is felhívják a figyelmet, hogy ki kellene használni, hogy az elektromos autók akkugyártása még kezdeti stádiumban van. Itt a lehetőség, hogy úgy tervezzék meg az akkumulátorokat, hogy az újrahasznosítás is könnyebb legyen, mondják. Ilyen módon meg lehetne valósítani, hogy az újrahasznosítás szerves része legyen az akkuk életének: ha egy-egy rendszer használhatóságának lejárta után ezekből biobányászattal és más eszközökkel ki lehet nyerni az anyagok nagy részét, ezekből újabb magas minőségű akkukat lehet gyártani.