1. oldal

Sok növényről elmondható, hogy létezése nélkül egészen másképp alakult volna az emberi civilizáció, azonban nehéz lenne olyat találni, amely az élet annyi területével fonódott össze, mint a lopótök. Bár napjainkban talán már kevesebb szerephez jut, hatása máig kimutatható. (Ehhez elég, ha az immár főként üvegből készülő hébér jellegzetes alakjára gondolunk.) A Lagenaria siceraria, avagy a lopótök, butykos tök, nyakas tök, szívótök, sáritök vagy flaskatök termése több mint tízezer éve élelmiszerként, edényként, pipaként, hangszerként és számtalan egyéb módon kerül felhasználásra az emberi társadalmakban.

A lopótök kultúrnövény, az első domesztikált növények egyike, és a búzához, illetve a mandulához hasonlóan túléléséhez emberi közreműködésre van szükség, jelen formájában ugyanis már nem lenne képes vadon megteremni. Legközelebbi vad rokonai Afrikában élnek, a régészeti bizonyítékok alapján azonban Kelet-Ázsiában immár 11 ezer éve, Amerikában pedig legalább 10 ezer éve használják fel a lopótök termését különféle célokra. A növény háziasításának története meglehetősen rejtélyes tehát, érthetetlennek tűnik, hogyan juthatott el a világ szinte minden pontjára abban az időszakban, amikor az emberiség épp csak elkezdte a bolygó lassú meghódítását.

2005-ben egy kutatócsoport elemezte az Észak- és Dél-Amerikában előkerült ősi lopótök-tárgyakból kivont DNS-t, és úgy találták, hogy ezek genetikailag jobban hasonlítanak a lopótök ázsiai fajtáira, mint az afrikaiakra. Mivel Amerika első emberi lakói a Bering-földhídon keltek át Ázsiából a nyugati kontinensre, kézenfekvőnek tűnt a megoldás: az első vándorok minden bizonnyal magukkal vitték az immár domesztikált, és sok célra használható lopótököt is.

Ahogy azonban jobban belegondolunk a dologba, egyre több problémába ütközünk. Ha a leendő amerikai őslakosok valóban magukkal vitték volna a növényt, ezt bizonyára úgy és azért tették volna, hogy mert előtte is termesztették. A lopótök viszont alapvetően trópusi növény, tehát hideg éghajlaton nem képes túlélni. Ennek megfelelően sem Szibériában, sem Alaszkában nincs nyoma annak, hogy valaha is lopótököt (vagy bármilyen növényt) használtak volna tárolóedényként a több ezer éve ott élő emberek. Ezek helyett inkább állati eredetű anyagokat, például bőrtömlőket alkalmaztak erre a célra.

Ha viszont a Szibériában hosszú ideig élő, később Beringián keresztül átkelő embercsoport legfeljebb jóval északra húzódása előtt használhatta a lopótököt, valószínűtlennek tűnik, hogy magukkal vitték volna azt az Újvilágba, ahol hosszú ideig szintén hidegebb éghajlaton tartózkodtak, és csak később, generációk sora után értek el abba az éghajlati övbe, ahol a tök megterem. Vagyis ezek alapján továbbra sem világos a válasz arra a kérdésre, hogyan került a lopótök Amerikába.

Lehetséges magyarázatként felmerült, hogy a 2005-ös tanulmány szerzői talán nem a kellő alapossággal végezték a genom elemzését, mert még nem álltak a rendelkezésükre a megfelelő technológiák. Kilenc évvel ezelőtt még jóval költségesebb volt és lassabban ment a szekvenálás, így a kutatók csak néhány genetikai marker mentén hasonlították össze a különböző földrajzi helyekhez köthető növényfajtákat. Elképzelhetőnek tűnt, hogy pont olyan DNS-szakaszokat sikerült kiválasztani az elemzéshez, amelyek gyors változásokon mentek át az elmúlt pár ezer évben, így a valójában egymással csak távoli rokonságban álló lopótökfajták egymástól függetlenül bekövetkező mutációk útján tettek szert hasonló szekvenciákra.

Mindennek fényében Logan Kistler, a Pennsylvaniai Állami Egyetem kutatója és kollégái úgy döntöttek, hogy újra megvizsgálják, mit lehet tudni a lopótök és az emberiség korai történetéről. Ehhez először is minden kontinensről begyűjtötték a jelenleg is élő fajták genetikai állományát, illetve összesen kilenc ősi, lopótökből készült tárgyból is vontak ki DNS-t. A vizsgálathoz a fotoszintézisben kulcsszerepet játszó kloroplasztisz 86 ezer bázispárból álló genomját szekvenálták. Ez a sejtszervecske a mitokondriumhoz hasonló módon anyai ágon öröklődik, és saját génállománnyal bír. A különféle helyekről beszerzett DNS-ek összevetése után a szakértők felvázolták a lopótök elmúlt pár százezer évre vonatkoztatható családfáját.

2. oldal

Ahogy a mellékelt ábrán látható, a családfa 250 ezer évvel ezelőttig nyúlik vissza. Az elágazási pontokban látható számok azt jelzik, hogy mennyire tekinthető pontosnak az adott rész. Az 1-gyel jelölt pontok tekinthetők a legbiztosabbnak, a számértékek csökkenésével pedig egyre nő a pontatlanság esélye. A pirossal írt nevek amerikai régészeti lelőhelyekről előkerült lopótököket jelölnek.

Ahogy az ábrán látható, a vad afrikai lopótök a legősibb ághoz tartozik. A fejlődés ezt követően két fő vonalra osztható: egyrészt az afrikai háziasított lopótökére, másrészt az ázsiai fajták vonalára. Mind a több ezer éves, mind pedig a ma is élő amerikai fajták az afrikai ághoz tartoznak, vagyis gyakorlatilag kizárható, hogy az emberekkel együtt, a szárazföldön tették volna meg az utat a nyugati kontinensre.

Még izgalmasabbá válik a helyzet, ha megnézzük a családfa amerikai fejlődési vonalainak korát. Kistler és kollégái a mutációs rátákból kiindulva úgy számítják, hogy az Amerikában élő lopótökök és az afrikai fajták fejlődése 60−103 ezer évvel ezelőtt vált külön. Ez pedig jóval korábbi szeparációt sejtet, mint ami emberi közreműködéssel lehetséges lett volna, hiszen őseink csak nagyjából 15 ezer éve keltek át a Bering-földnyelven.

A szakértők szerint tehát biztosan nem az ember vitte magával a hasznos kultúrnövényt Amerikába, hanem az egészen más úton jutott el oda. Nagyjából 80 ezer évvel ezelőtt a lopótök még csak Afrikában létezett. Ahogy azonban egyes vad példányok közelebb kerültek az óceán partjához, egyre nagyobb esélye volt annak, hogy a termések a vízben kötnek ki. Számítógépes modellek alapján kedvező esetben egy-egy ilyen termés alig pár hónap alatt elérhetett Amerikába a tengeráramlatok hátán. A Florida, Mexikó és Brazília partjain kikötő magok pedig ideális élőhelyet találva maguknak, először kicsíráztak, majd felnőve szaporodni kezdtek.

A növény domesztikációja minden bizonnyal Afrikában kezdődött meg. A növény vad fajtáiba botló embercsoportok azon terméseket gyűjtötték be, amelyeknek a legkeményebb volt a héjuk, majd edényként kezdték használni ezeket. Hogy ez pontosan mikor történhetett, azt nem lehet tudni, mivel a legkorábbi afrikai lopótök-eszközök kevesebb, mint 5000 évesek. Ennél valószínűleg jóval korábbi időszakokban is felhasználták már a növény termését különböző célokra, ehhez köthető régészeti bizonyítékokra azonban egyelőre nem sikerült ráakadni.

Régészeti bizonyítékok igazolják, hogy a Csendes-óceán szigeteit meghódító emberek kenuikon, hajóikon magukkal vitték az immár domesztikált lopótököt is. Minden jel arra mutat ugyanakkor, hogy az amerikai kontinensre nem emberi közreműködéssel jutott el a növény, hanem a Bering-földnyelven át megérkezők leszármazottai már ott találták a növény vadon tenyésző, az óceánon átvezető utat 40 ezer évvel korábban megtevő fajtáit Észak- és Dél-Amerika keleti partjain. Amikor pedig megtalálták a növényt, azt tették, amit a világ szinte minden pontján tettek az emberek: annak termését különféle célokra használni kezdték, és lassan háziasított fajtákat neveltek ki belőle.

A lopótök vadon élő fajtái mára szinte teljesen eltűntek a bolygóról. A növény eredetileg feltehetően azért tett szert óriási, vastag héjú termésre, hogy megvédje magvait a kisebb madaraktól és a rágcsálóktól. Az ember előtti időkben csak az olyan nagytestű emlősök, mint például az óriáslajhár fogyasztotta a lopótököt. Ezek az állatok vélhetően fontos szerepet játszottak a magvak ideális mértékben való elterjesztésében is.

Miután azonban a nagytestű emlősök kihaltak, a növény − az avokádóhoz hasonlóan − hanyatlani kezdett. Ráadásul időközben megjelent az ember is, amely lassan domesztikálni kezdte a lopótököt: azon példányokat gyűjtötte be a termések közül, amelyek céljainak leginkább megfeleltek, tehát a legkeményebb, legszívósabb héjú darabokat, majd ezek magvait vetette el, hogy további hasonló tulajdonságokat hordozó termésekhez jusson.

A növény történetében továbbra is számos kérdőjel akad, néhány dolog azonban már jelenleg is világos. A domesztikált fajok közül egyedül a kutya terjedt el nagyobb területen a bolygón a lopótöknél, és ez minden valószínűség szerint két globális vándorútnak köszönhető: egyrészt a lopótök tengeráramlatok útján megtett utazásának, másrészt néhány tízezer évvel később az emberi faj globális elterjedésének, amely időben érkezett ahhoz, hogy háziasítsa, és ezzel megőrizze a növényt.