Körülbelül 145 millió évvel ezelőtt a Föld egész területén vulkánok törtek ki, tartósan elsötétítve az eget és fajok ezreit pusztítva el. Az egyik eltűnt csoport a Mesturidae volt, amelybe a korallok szétzúzására is alkalmas, erős fogakkal rendelkező halak tartoznak. Néhány másik halfaj azonban, amely ugyanazokban a vizekben volt otthon, mint például a hegyes orrú Acipenseriformes, túlélte a kataklizmát, és később ezekből alakultak ki a mai tokhalfélék.
Az evolúcióbiológusok régóta vizsgálják, hogy a kihalási hullámokban egyes fajok miért maradnak fenn, miközben számtalan más faj elpusztul. Most kutatók egy csoportja azt javasolja, hogy részben az alvási szokásokban rejtőzhet a megoldás. A kutatók több ezer ma is élő faj viselkedése alapján következtettek az ősi halak szokásaira, és úgy látják, hogy miután a legnehezebb idők elmúltak, a korábban éjszaka aktív fajok gyorsan diverzifikálódtak, és egyesek közülük nappali élőlényekké váltak, hogy az eltűnt fajok helyébe lépjenek.
A kutatók azt már korábban is tudták, hogy különösen sok éjszakai emlős élte túl a 66 millió évvel ezelőtti aszteroida-becsapódást követő tömeges kihalást, miközben a dinoszauruszok, amelyek nagyrészt nappal voltak aktívak, a madarak kivételével kihaltak. Az új vizsgálat ezt a mintázatot terjeszti ki más kihalási hullámokra és más fajokra, beleértve a vízi állatokat is.
A legtöbb fosszília nem sokat árul el egy élőlény napi szokásairól, ezért Maxwell Shafer, a Torontói Egyetem evolúcióbiológusa és kollégái a Bázeli Egyetemen a ma is élő halakra összpontosítottak, amelyek az összes gerinces felét teszik ki. Átfésülték a szakirodalmat, hogy meghatározzák közel 4000 csontos halfaj és 135 porcos halfaj, például a cápák nappali és éjszakai viselkedését, és ezeket a viselkedéseket felvitték a halak leszármazási fájára. Ezután számítógépes szimulációkat végeztek a modern halak elődeinek valószínűsíthető aktivitási mintázatairól.
Egyes halak, például a tokhal, történetük során mindvégig éjszakai életmódot folytattak. A modellek alapján a halak közös őse szintén éjszakai állat lehetett, állítják a kutatók. És a tömeges kihalásokat túlélő halfajok közül is sokan szintén éjszaka voltak aktívak a kataklizmák idején. A csapat ugyanakkor azt is megállapította, hogy a halak sokszor váltottak át az éjszakai és a nappali életmód között, sokkal gyakrabban, mint más gerincesek.
Shafer ráadásul úgy találta, hogy az ilyen váltások a 145 millió és 66 millió évvel ezelőtti, nagymértékű kihalással járó időszakok után voltak a leggyakoribbak. A hőmérséklet mindkét kataklizma idején megugrott, és úgy tűnik, hogy az éjszakai állatok azzal, hogy csak sötétben jöttek elő, elkerülték a potenciálisan halálos nappali csúcsokat. Miután a katasztrófa nagyrészt elmúlt, a még életben lévő éjszakai fajok egy része a kihalt nappali fajok helyére léphetett, betöltve a megürült ökológiai fülkéket.
Korábbi vizsgálatok alapján a korai emlősök a dinoszauruszok elkerülése érdekében folytattak éjszakai életmódot. Miután aztán a ragadozók eltűntek, az emlősök (legalábbis egy részük) áttértek a nappali aktivitásra. Más kutatások szerint a kétéltűek és más szárazföldi gerincesek szintén hajlamosak voltak arra, hogy evolúciójuk nagy részében éjszakai életmódot folytassanak, de aztán egy bizonyos ponton egyre többen váltottak nappali életmódra. Shafer kutatócsoportja szerint az éjszakai életmód minden gerinces számára alapvető túlélési előnyt jelent a katasztrófák idején.
