1. oldal

Ha megkérdeznének, hogy véleményem szerint mi a mai játékok legnagyobb problémája, alighanem a végletekben való gondolkodás mellett tenném le a garast. A fejlesztők közül túl sokan valami olyasmivel igyekeznek pénzhez jutni, ami tíz-tizenöt éve legfeljebb megmosolyogtató, pár kávészünetet bearanyozó, böngészőből futtatható címként tarthatott volna igényt a nagyközönség érdeklődésére, vagy épp ellenkezőleg, tizenhat műfaj gigantomán, de sekélyes, semmiben sem elmélyedő hibridjével próbálnak betörni a piacra. Esetleg azzal kísérleteznek, hogy műveikbe félig sem kidolgozott ötletek tucatjait zsúfolják bele, a mennyiséget a minőség elé helyezve.

Ezért, bár természetesen heti 80-150 megjelenés mellett nem nehéz elsőrangú, sőt, egyenesen remek játékokat találni, és a fentebb ismertetett alapállásokból való kiindulás sem jelenti azt, hogy a végeredmény rettenetes lesz, meglátásom szerint megritkultak az arany középút képviselői. Fájóan hiányoznak a korszerű, de emberléptékű alkotások, amik nem akarnak mindenről és még pár egyéb dologról is szólni, miközben a grafikájuk és a játékmenetük alapján az embernek az előző évezred nyolcvanas éveiben készült játékok ugranak be.

A városépítős programok közé tartozó Aven Colony, amiben egy, a naprendszerünkön kívüli planétát kell lakhatóvá tennünk, pontosan ennek az előbb említett sajátos kórnak az egyik áldozata. A Mothership Entertainment fejlesztői ugyanis valami felfoghatatlan ok miatt úgy gondolták, hogy ha ebbe-abba belekapnak, ahelyett, hogy egy konkrét területre fókuszálva hozzák ki magukból a maximumot, akkor a végeredmény őket fogja igazolni.

2. oldal

Lényeges leszögezni, hogy annak ellenére, hogy az Aven Colony távolról sem tartozik műfaja élvonalába, kezdetben, míg kitart az újdonság varázsa, minden szépnek és jónak tűnik, bár vezetőként igencsak kevés okunk van az örömre. Az Aven Prime-nak keresztelt bolygó ugyanis, amit elvileg az uralmunk alá kell hajtanunk, teljesen alkalmatlan arra, hogy biodómok és védőfelszerelés nélkül életben maradjunk a felszínén. A légkör alig tartalmaz oxigént, rendszeresek a természeti katasztrófák és a helyi élővilág mellett egy ocsmány, spórákkal terjedő fertőzés is jócskán megnehezíti a dolgunkat, a kemény, a termelésre kiható telekről nem is beszélve. Mivel a külvilágtól módjával számíthatunk támogatásra, pionírokhoz méltó módon egyedül kell felvennünk a harcot az elemek és a többi, halálos veszélyforrás ellen. Ergo, kizárólag a mi döntéseinken múlik, hogy vajon még az előtt véget ér-e a bátor felfedezők története, hogy igazán elkezdődött volna, vagy aranybetűkkel írjuk-e be magunkat az emberiség legnagyobbjainak krónikájába.

Amúgy sem egyszerű helyzetünket még tovább bonyolítja, hogy városaink lakói, hiába lelkesíti őket a történelmi jelentőségű tett, nem szent életű mártírok, akik arcukon angyali mosollyal vállalják a veszélyt és a nélkülözést a nagy ügyért, hanem egyszerű, élni, nem pedig túlélni akaró emberek. Éppen ezért, folyamatosan ügyelnünk kell arra, hogy ne csak a legelemibb szükségleteiket elégítsük ki, hanem egy kis többletet nyújtsunk nekik, ami elviselhetőbbé teszi számukra a cudar planétát. Ez eleinte, amikor még nem ismerjük ki magunk a kismillió statisztika között, pont annyira sziszifuszi feladat, mint amilyennek hangzik, hiszen jóformán belefulladunk az elemzendő információk tengerébe.

Komplexumunk áramellátásának biztosítása, valamint a nanite-nak nevezett, építéshez használható speciális szerkezetű fém előállítása mellett a levegőminőségre, a bűnözési rátára, illetve a lakók kényelmére és egészségére is ügyelnünk kell, a vízről és az élelemről nem is szólva, ami, ahogy az sejthető, nem sétagalopp. Egy kis gyakorlás után azonban megtanuljuk értelmezni az adatokat, sőt, abba is belejövünk, hogy mikor érdemes az olcsó, de néha nem működő, vagy rosszabbul teljesítő gépekbe és épületekbe fektetnünk és, hogy mikor éri meg drágább, költségesebb fenntartású, de cserébe hatékonyabb modellekre voksolnunk, amik a legkeményebb fagyban is dolgoznak, vagy a sivatag közepén is elegendő friss nedűt gyűjtenek be a környezetből.

Ám, ezt követően is csak a felszínt kapiskáljuk, mert még hátravannak az olyan, többnyire olajozottan működő gazdaságot igénylő kunsztok, mint a helyi fauna feldolgozásával kikísérletezhető új ételek és nem csekély mellékhatással járó, ám tisztes előnyöket biztosító rekreációs drogok gyártása, a kereskedés, vagy az előttünk itt élő civilizáció romjainak kifosztása. Az pedig, hogy olyan, a morálra és a hatékonyságra kiható intézkedéseket is meghozhatunk, mint hogy mindenki menjen haza videojátékozni, vagy épp ellenkezőleg, dolgozzon látástól vakulásig, tovább növeli a lehetőségeink számát – legalábbis első pillantásra.

3. oldal

Az játékmenet tehát papíron vitán felül érdekes és az is biztató, hogy a modern trendekkel ellentétben nem egy bugokkal teli bétaverziót dobtak piacra az alkotók, ráadásul a grafika is korrektnek mondható. Ám, a rózsaszín köd eloszlásával nem lehet nem észrevenni, hogy a kivitelezés mérföldekkel marad el a tökéletestől.

A legfőbb gond az, hogy hiába a remek alaphelyzet, három-öt órával az első lépések megtételét követően minden fortélyról fellibben a fátyol. Emiatt a felfedezéssel teli extázis után a történések eleinte csak egyre kevésbé kötnek le. Majd monotóniatűréstől függően a tizedik-tizenkettedik óra környékén óhatatlanul azon kapjuk magunk, hogy fel-felmerül bennünk, hogy bár szó sincs arról, hogy tantaloszi kínokat élnénk át, de tulajdonképpen lenne más, fontosabb, az endorfintermelésünket legalább ennyire beindító dolgunk is. Teszem azt, zoknit párosítani, vagy porszívózni. Az álmosító hatást erősíti, hogy az épületek tekintélyes része egy típus fejlettebb, máshogy kinéző verziója, így könnyű kiismerni az összes variációt, azok valamennyi előnyével és hátrányával együtt. Az sem sokat javít az összképen, hogy alig-alig akad közöttük fantáziadús darab, sőt, megkockáztatom: a Star Trek: Voyager egy-egy méltán elfeledett epizódjában is több a kreatív ötlet, mint az egész Aven Colony-ban. Speciális drogok ide, idegen növények oda, időnként óhatatlanul átfut az agyunkon, hogy eredetileg teljesen más környezetben kellett volna érvényesülni és a készítők egyedül a szélesebb célközönség miatt váltottak tudományos-fantasztikus tematikára.

A kampány monoton és ismétlődő feladatai is bajosan győznek meg minket arról, hogy foglalkoznunk kéne ezzel az opcióval. Sablonos tucatmissziókat kapunk: érjünk el egy bizonyos lakosságszámot, vagy építsünk fel valamit. Ezerszer láttuk őket és még ezerszer fogjuk látni, annyi bennük az eredetiség, mint egy papírzacskóban. Kísérlet sem történt arra, hogy valahogy csavarjanak rajtuk egyet, vagy más köntösben találják őket, mint ahogy megszoktuk. Megkockáztatom: akkor járunk a legjobban, ha a tréning befejeztével egyből a sandbox-módba vetjük bele magunkat, ahol értelemszerűen sokkal szabadabb kezet kapunk. Ám az általánosnak mondható kapkodás miatt az örömünk itt sem lehet felhőtlen, mert lépten-nyomon szellemes, de láthatóan kutyafuttában megvalósított ötletekbe ütközünk.

Az, hogy hébe-hóba olyan kisebb-nagyobb természeti csapások, mint például egy elektromos vihar, vagy a telepünk felé fújt, mérgező spórák keserítik meg az életünket, elméleti síkon jó elgondolásnak tűnnek, mivel a katasztrófák elvileg ki tudnának minket zökkenteni a komfortzónánkból és drasztikus döntések meghozatalára kényszeríthetnének, komoly drámai felhangot adva ezzel az eseményeknek. Gyakorlatilag viszont rendkívül egyszerű ellenük védekezni, és ha esetleg óvatlanok vagyunk, akkor sem feltétlen okoznak komoly kárt. Ezért alig van bármi kihatásuk a játékra azon kívül, hogy ha véletlenül nem álltunk készen, akkor pár kattintással helyre kell hoznunk a hibáinkat, ergo, jelen formájukban a világon semmi értelmük sincs, sőt, egyenesen nevetségesen hatnak.

4. oldal

A telepesek boldogságszintjét és a hozzá szorosan kapcsolódó választási rendszert elnézve is roppant nehéz elhinni, hogy nem egy, az utolsó pillanatban, színesítésképpen bedobott, súlytalan kis apróságról, hanem egy központi elemről beszélünk, mert annyira bicskanyitogatóan primitív az egész szisztéma, hogy csak hitetlenkedve röhögünk rajta. Embereink lusta és irracionális fajankók, akik egyedül azért nem okoznak súlyos gondokat, mivel egy aranyhal memóriájával vannak megáldva. Panaszaiknak néha a világon semmi közük nincs a valósághoz, különösen, ha az ellátásról van szó. Többször is megesett, hogy változatos és finom menü mellett arról siránkoztak, hogy lágerbe illő a koszt, de személyes kedvencem a bázis mérete körüli, permanens hercehurca. Ha helytakarékosan építünk, akkor a zsúfoltság a gond, de ha munkásainknak tíz tyúklépésnél többet kell megtenniük ahhoz, hogy elérjék a célállomásukat, akkor a leküzdhetetlen és kimerítő távolság miatt zendít rá a rinyakórus.

A hisztire elvileg ügyelnünk kell, mert beosztottjaink alapesetben háromévenként véleményt nyilváníthatnak a munkánkról, a valóságban viszont előbb-utóbb rájövünk, hogy a primitív "szimuláció" miatt kockázatok nélkül megtehetjük, hogy évekig figyelmen kívül hagyjuk a sirámaikat. Ugyanis, nincsenek pártok, ideológiák ellenjelöltek, sőt, még egy nyomorult kampány sem, ezért örökkön-örökké megőrizhetjük a posztunk, ha a szavazás előtt pár héttel úgy teszünk, mintha érdekelne minket, hogy kinek mi a nyűgje. Egészen szürreális végignézni, ahogy a ciklusunk javában a létfenntartáshoz elég fejadagokon élő, túlórára kötelezett, a pokolból ízelítőt kapó polgárok egy park felépítését és a korlátozások ideiglenes feloldását követően szemkápráztató gyorsasággal elfelejtik a szenvedéseiket, mi pedig bezsebelhetjük a voksok hatvan-hetven százalékát, és folytathatjuk a kínzást. Ez ebben a formában még viccnek is rossz, elvégre egy félreérthető vagy kontextusából kiragadott mondat, esetleg szimbolikus esemény miatt bárki elbukhat a politika harcmezején. Itt ellenben az történik, hogy arra kényszerítjük az alárendeltjeinket, hogy már-már félállati körülmények között éljenek, majd ha eljön a megfelelő időpont, egy kicsit kevésbé vagyunk orbitális rohadékok, és voilà, újabb három évnyi kormányzóságot írhatunk be az önéletrajzunkba. Holott a valóságban alighanem egyszerűen agyonlőnének minket, vagy kilöknének a szabadba, hogy ott fulladjunk meg.

Sajnos tehát, az Aven Colony tipikusan az a játék, amit az ember próbál szeretni, de ezt túl sok tényező gátolja meg, hiszen érdekes felütést és az első pár, roppant meggyőző órát sikerrel lenullázzák a hiányosságok, a felszínesség, valamint az, hogy az alkotás túl korán ellövi az összes puskaporát, miáltal önismétlővé válik. A műfajhoz mérve rendkívül gyors ellaposodás, és a triviális hibák miatt a teszt során bajosan tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy egy kiherélt programmal állok szemben, aminek mesterséges hiányosságait a kispórolt tartalomból összeollózott DLC-kkel próbálják majd helyrehozni. Hogy ez valóban így lesz-e, azt majd a jövő eldönti, ám öreg hiba volt a Cities: Skylinesárfekvésében piacra dobni, mivel koncepciótlansága miatt semmilyen szinten nem ér fel hozzá. Ezért ha kifejezetten vezetőként tennénk magunkat próbára, a Colossal Order több száz órányi szórakozást kínáló remeke egyértelműen jobb választás, és sajnos még akkor is érdemes kivárnunk egy komolyabb leárazást, ha mindenképpen egy szűkös keretekből gazdálkodó kolónia menedzselésével ütnénk el a szabadidőnket.