1. oldal
Egy kisbolygó vagy meteorit becsapódásának eshetőségeiről elsőként nem meglepő módon a tudományos-fantasztikus irodalomban kezdtek elmélkedni. Az elsők között is elsőnek számít egy csaknem egy évszázada, 1915-ben megjelent regény, Arthur Train és Robert Wood műve, amelynek a címe Holdcsináló (The Moon Maker) volt. Ami igazán érdekessé teszi a történetet az az, hogy az írásban felvetett megoldási javaslatot a NASA jelenleg is komolyan fontolgatja a veszélyes aszteroidák elleni védekezés egyik lehetőségeként.
A regényben egy 240 kilométer átmérőjű kisbolygó, az uránszurokércből álló Medúza fenyegeti a Földet. Egy maroknyi csapat indul útjára a Repülő Gyűrű nevű űrhajó fedélzetén, köztük az égitest felfedezője, és pályájának kiszámítója, a gyönyörű és zseniális matematikus, Rhoda Gibbs. Az atommeghajtású űrjármű legénysége számos kalandot követően végül eléri a Medúzát, majd egy kisebb atomrobbantással úgy módosítják pályáját, hogy az elkerülje a Földet. Az égitest végül második holdként áll pályára bolygónk körül, innen a regény címe. A történet egyébként ma is remekül megállja a helyét, a karakterek érdekesek, a sztori szórakoztató, a tudományos leírások pedig rendkívül pontosak és többségük egyáltalán nem tekinthető elavultnak.
Jóval regényünk történései után szintén egy tudományos-fantasztikus szerző, Larry Niven jegyezte meg viccelődve, hogy a dinoszauruszok azért haltak ki, mert nem volt űrprogramjuk. A múlt pénteki események azonban megmutatták, hogy mi, a magunkat oly fejlettnek tartó emberiség tagjai, is milyen sebezhetők vagyunk az űr kisebb-nagyobb szikláival szemben. A cseljabinszki becsapódás és a 2012 DA14 jelű kisbolygó rendkívüli földközelsége ismét felborzolta a kedélyeket, és újra felmerült a kérdés: mit is tehetünk, és egyáltalán mit teszünk jelenleg a hasonló események előrejelzésére, vagy éppen elkerülésére.
Alan Fitzsimmons, a Belfasti Egyetem professzora az Európai Unió NEOShield nevű projektjének résztvevőjeként pontosan ezekre a kérdésekre keresi a választ. „Alapvetően három módja van a veszélyes aszteroidák elhárításának: lassan módosítani ezek pályáját, gyorsan tenni meg ugyanezt, vagy robbantani” – mondja a szakértő. A választott módszer függ a kisbolygó méretétől, összetételétől, pályájától, és persze nem utolsó sorban attól, hogy mikor vesszük észre. A legnagyobb problémát az okozza, hogy bármelyik metódus sikeres alkalmazásához legalább egy évtizeddel korábban el kellene kezdeni készülni a kivitelezésre.
Ha elegendő idő áll rendelkezésre, akkor lehetséges bevetni a lassú pályamódosítást. Ennek keretében egy nagy tömegű űrhajót kell az aszteroida közelébe küldeni, és ennek apró gravitációs hatása elegendően módosíthatja a pályát ahhoz, hogy évekkel később az égitest ne csapódjon bele a Földbe. A pálya ennél gyorsabb megváltoztatásához ütközésre van szükség: ilyenkor nagy sebességgel neki kell irányítani az aszteroidának egy szintén minél nagyobb tömegű űrjárművet, amely cserébe rögtön más irányba tereli az égitestet. Elviekben itt is igaz, hogy minél korábban kerül sor a manőverre, annál kisebb ütközésre van szükség ahhoz, hogy a kisbolygó elkerülje a Földet.
A végső lehetőségként pedig ott a robbantás, hiszen ez biztosíthatja a legerőteljesebb lökést. Gyakorlatilag arról van szó, amit a már említett regényben is felvetnek: nem a felrobbantani kell a kisbolygót, hanem egy megfelelően elhelyezett nukleáris töltettel új pályára irányítani. Az égitest tényleges felrobbantása már csak azért sem ajánlott, mert ez esetben egyetlen nagy, talán valahogy még kontroll alá vonható kődarab helyett kisebb törmelékdarabok tömegét kapnánk eredményül, amelyek pályáján már biztosan nem tudnánk érdemben módosítani.
Az Európai Űrügynökség (ESA) és a Johns Hopkins Egyetem Alkalmazott Fizika Laboratóriumának kutatói jelenleg a középső opció megvalósításán dolgoznak. Az AIDA (Asteroid Impact and Deflection) névre keresztelt küldetés tényleges tesztelésének lehetőségeit alig pár hete kezdték el fontolgatni, és azóta roppant aktuálissá lépett elő a projekt. A terv lényege, hogy két űrhajó indulna útjára, amelyek közül az egyik feladata a megfigyelés és információgyűjtés lenne, míg a másik beleütközne a közeledő kisbolygóba, igyekezve módosítani annak pályáján.
2. oldal
Nem ez az első alkalom, hogy az ESA aszteroida-elhárításban gondolkodik. A kétezres évek közepén már készült egy hasonló küldetésjavaslat, amely a Don Quijote nevet viselte. Az AIDA-hoz hasonlóan ezt is két űrjármű hajtotta volna végre, amelyek egyike beleütközött volna a kisbolygóba, a másik pedig megfigyelőként vett volna részt. Az előzetes vizsgálatok során azonban végül túlságosan költségesnek találták a küldetés ezen formáját, így azon kezdtek gondolkodni, hogyan lehetne valami hasonlót olcsóbban megvalósítani. Így született meg az AIDA, amelynek első célpontja a Didymos nevű kettős aszteroida lehet.
A Didymos egy 800 és egy 150 méter átmérőjű égitestből áll, melyek közös tömegközéppontjuk körül keringenek. A számítások szerint a kisebb aszteroida ütközéssel elért pályamódosítása a teljes kettős rendszer haladási irányán is változtatna. Az ütköző űreszközt a Johns Hopkins Egyetem szakértői fogják megalkotni, a megfigyelő űrhajót pedig az ESA szolgáltatja. A kivitelezéssel kapcsolatos végleges döntést az előzetes vizsgálatok lezárulta után hozzák meg a szakértők.
Közben mind a NASA, mind pedig az ESA olyan rendszereken is dolgozik, amelyek az ötven méteres nagyságrendbe eső kisbolygók detektálásában segíthetnek. Az ESA mérnökei tavaly novemberben 7 millió eurós támogatást kaptak egy új távcső megépítésére, a NASA ATLAS névre keresztelt rendszere pedig egyfajta vészhelyzeti hálózatként funkcionálna, amellyel a becsapódó kisbolygó eltérítésére ugyan nem nyílna lehetőség, de lenne idő kiüríteni a veszélyeztetett területeket. Az ígéretek szerint a rendszer a 45 méter körüli aszteroidákat legkésőbb egy héttel, a 120 méternél nagyobbakat pedig legalább három héttel a Föld elérése előtt észlelné.
Az ATLAS a tervek szerint nyolc kisebb távcsőből áll majd, amelyek 100 megapixeles kamerákkal lesznek felszerelve, és együttes erővel minden éjszaka kétszer vizsgálják át az eget halvány, gyorsan mozgó objektumok után kutatva. A rendszer 2015-re lehet üzemképes.
Már az eddigiekből is kiderülhetett, hogy a legnagyobb gondot a Föld útjába kerülő kisbolygók időben történő észlelése jelenti. A 2012 DA14-es aszteroidát sem volt könnyű detektálni, a cseljabinszki meteorithoz hasonló méretű sziklák észlelésére pedig jelenleg esélyünk sem lehet, mondja Laurie Leshin, a Rensselaer Polytechnic Institute professzora. Ezek a kődarabok általában nagyon sötétek, és a rájuk eső fény nagy részét elnyelik. Ez abból adódik, hogy általában nagy mennyiségben tartalmaznak szenet, folytatja a szakértő.
A péntek reggel bolygónk légkörébe belépő, jelenleg 15 méteresre saccolt névtelen kődarab 300-500 kilotonna körüli energiájú robbanást produkált a levegőben, vagyis hússzor erőteljesebbet, mint a Hirosimára ledobott atombomba. A szakértők úgy vélik, hogy az ekkora objektumokat jelenleg csak akkor vehetjük észre, ha szerencsénk van, vagy tudjuk hol keressük ezeket. Elviekben ugyan rendelkezésre áll a detektáláshoz szükséges technológia, azonban a kellően érzékeny távcsövek mindig csak az égbolt egy kis darabkáját követik figyelemmel, így statisztikailag kicsi az esélye, hogy jókor és jófele néznek.
A történelemben egyetlen egy eset ismeretes, amikor még a légkörbe érés előtt sikerült felfedezni egy később becsapódó meteoritot. 2008. október 5-ének éjszakáján Richard Kowalski egy másfél méteres, Arizonában található távcsővel vizsgálta az eget, amikor egy halvány objektumra lett figyelmes. A később 2008 TC3 néven katalogizált égitest eredeti átmérője mindössze 2-4 méter lehetett, és az észlelés idején alig 19 magnitúdós volt. Kowalski felfedezése után 20 órával a szikladarab egy 1,2 kilotonnás robbanás kíséretében darabjaira esett szét a Núbiai-sivatag fölött.
Elviekben tehát az égbolt nagy területeinek folyamatos figyelésével lehet esély az oroszországihoz hasonló méretű objektumok detektálására, legalábbis ami az utolsó pillanatokban való figyelmeztetést illeti. A hosszú távú előrejelzések a 40-50 méteres égitesteknél talán egy napon működhetnek, azonban az ennél kisebbek esetében valószínűleg sosem lesznek megbízhatóak, hiszen ezen objektumok pályáját - pontosan kis tömegük miatt - a legkisebb hatások is nagyban befolyásolhatják. És ez a fő oka annak, hogy a tíz-húsz méteres aszteroidákkal szemben semmivel sem vagyunk védettebbek, mint a dinoszauruszok voltak, pedig ezek a kődarabok is jelentős károkra képesek. Ezek esetében tehát pusztán csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az cseljabinszkihez hasonló, lakott területeket is érintő becsapódásokra tényleg rendkívül ritkán kerül sor.
