Magyarországon a moziba járók leginkább vígjátékokra, futtatott sikercímekre, vagy kasszát robbantó franchise-ok lehetőleg minél látványosabb részeire szeretnek beülni. A thrillereknek nem igazán osztanak lapot: máshol tisztes sikert arató képviselőik nálunk jó, ha pár tízezer embert lázba tudnak hozni. Sőt, a minimális marketinggel piacra dobott darabokat még egy nevesincs francia vígjáték is kacagva lepipálja. Ennek tükrében nem túl meglepő, hogy a hazai rendezők igen ritkán merészkednek erre az ingoványos terepre – hiszen egy színes-szagos komédiával könnyebb elnyerni a közönség tetszését. Ám, a hírnevét leginkább az A berni követtel öregbítő Szász Attila mégis ki mert állni, és az Apró mesékkel felvette a szakma elé dobott kesztyűt.

Lássuk hát, hogy mi is lett a nagy kísérlet vége!

1945. Bár a második világégés elvileg véget ért, Budapesten közbiztonságról beszélni barokkos túlzás. A rommá bombázott metropolisz a stricik, a feketézők, és nem utolsó sorban a pár hónapja még a végső győzelemben bízó, felébredt balekok fővárosa.

A többi bűnözőhöz képest Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás) már-már jóindulatú-ártalmatlan csaló. Egyetlen trükkje, hogy a háború forgatagában esélyesen örökre odaveszett hozzátartozóikat kereső, kétségbeesett kisembereket keres fel, és előad egy, szerettüket élőszentnek beállító, reményt adó hazugságot. Aztán csak a markát kell tartania: meséjét szinte mindig meghálálják egy kis pénzzel, egy kincset érő, kiadósabb étkezéssel, vagy egy jobb ruhával. De mikor hiba csúszik a számításába, menekülni kényszerül, és egy erdőben bolyongva összefut a gyermekét, Virgilt (Tóth Bercel) kicsiny tanyáján segítség nélkül nevelő Bérces Judittal (Kerekes Vica).

Kezdetben itt is hízelkedve-ügyeskedve próbál házigazdája kegyeibe férkőzni, ám idővel azon kapja magát, hogy őszintén beleszeretett a mérhetetlen örömére hasonlóan érző nőbe. Viszont a sajátos idill hamar véget ér: Judit férje, Vince (Molnár Levente) hazajön. Ráadásul, hogy leplezze sötét üzelmeit, a páros döbbenetére úgy tesz, mintha valóban ismerné Balázst. Ezzel pedig kezdetét veszi a halálos macska-egér harc. A gerlepár szabadulna a férfitól, aki persze nagyon is jól tudja, hogy fölösleges harmadikként tekintenek rá, és semmitől sem riad vissza, hogy ismét ő legyen a megkérdőjelezhetetlen családfő.

Nem épp a legegyedibb felütés, de a színészek bámulatos játékukkal könnyűszerrel feledtetik velünk ezt a gyengeséget. Kerekes és Szabó Kimmel között izzik a levegő: hiteles, nem túljátszott szerelmük végig életszerűnek hat. Molnár zseniálisan hozza a gyávaságát a kiszolgáltatottakkal való agresszivitással palástoló, alávaló gazembert és Tóth is toronymagasan kitűnik gyalázatosan affektáló, játszani alig tudó kortársai szürke-szomorú tengeréből. A mellékalakok is dicséretet érdemelnek: a Kovács nyomozót megformáló Egyed Attila, és a sunyi jegyző bőrébe bújó Gyabronka József nagyban emelik az összképet.

Az igazi „sztár” azonban a nemrég debütált Guerillával szemben a nem csupán jelzés szintjén bemutatott kor. Nyoma sincs a hazai történelmi filmek rákfenéjének, a garasoskodó-röhejes megoldásoknak. A főváros valóban egy, nemrég még ostrom alatt álló, lassan éledező, ököljogra épülő „vadkeleti” átokföldének hat, és vidéken még tarthatatlanabb állapotok uralkodnak. A saját kényelmükön kívül vajmi kevéssel törődő oroszok árnyékában élet-halál uraivá avanzsáló kiskirályok, vadhúsért megvehető szabadság, formális eljárásokkal szőnyeg alá söpört gyalázatok, vagy épp a málenkij robot rémképe. Az éra jellegzetes veszélyforrásainak és visszaéléseinek gyomorforgató listája hosszasan sorolható. Egy remek, borzongató múltbéli utazás részesei lehetünk, egyben hiteles korrajzot kaphatunk hazánk múltjának egy méltatlanul kevés figyelmet kapó, viszont annál fontosabb időszakáról.

A kivitelezésre és az atmoszférára tehát egy szavunk sem lehet, ám sajnálatos módon az alibiző, ezerszer látott, kiszámítható közhelyeket változatlan formában tálaló cselekménnyel egyáltalán nem lehetünk elégedettek. Az Apró mesék legsúlyosabb vétke, hogy nem hogy thrillerhez, még tizenkettes karikájú, se íze, se bűze tévékrimihez képest is kiskanállal adagolja a feszültséget. Emellett az sem tesz jót neki, hogy az izgalmasnak szánt jelenetek elcsépeltségük miatt inkább álmosítóan hatnak, és egyetlenegy, haloványan pislákoló, mérsékelten friss ötlet sincs benne. Hiába lőnek rá valakire, vagy gyűjti be az illetőt egy orosz járőrcsapat, ha egy percig sem hisszük el, hogy baja eshet, a kevésbé súlyos látszat-akadályokról nem is beszélve. A félreértések elkerülése végett: nem arról van szó, hogy forradalmi, a Közönséges bűnözőkbe, a Mementóba, vagy Hitchcock jobban sikerült klasszikusaiba illő csavarokat kérnék számon. Hanem arról, hogy semmi olyat nem kapunk, amit ne láttunk volna húsz éve – és már akkor sem estünk tőle hanyatt.

Így összességében bár Szász legújabb rendezése a hibái dacára is kellemes, mégis fényévekre van attól, hogy klasszikusként vonuljon be az ágazat krónikáiba. Ezzel együtt, ha szeretjük a hangsúlyt a karakterekre helyező alkotásokat, okvetlenül érdemes jegyet váltanunk rá. Ám ha többre becsüljük a fifikás-meghökkentő sztorit, esetleg elvárjuk, hogy tövig rágjuk a körmünk izgalmunkban, akkor jobban tesszük, ha más szórakozást keresünk magunknak.