Az öngyilkosság látványos és meghökkentő formái között igen előkelő helyen áll egy, a magyar történelem egyik-másik jeles, vagy a feledés homályába süllyedt eseményét feldolgozó film dirigálása. Hiszen az erre vállalkozónak nem csak azt kell borítékolnia, hogy hobbitörténészek hordái vetik rá magukat a művére, hanem azt is biztosra veheti, hogy a gyökeresen eltérő elveket valló ideológiai szekértáborok is kikezdik munkája gyümölcsét. Aztán magyarázkodhat, hogy a végeredmény miért nem lett optimistább, realistább, tragikusabb, hazafiasabb, kozmopolitább, könnyedebb, vagy magvasabb.
Ezzel alighanem a Guerilla rendezője, Kárpáti György Mór is tisztában volt. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a névleg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Világos után is harcoló katonáiról szóló alkotása egy általános mondanivalójú dráma, és csupán tessék-lássék foglalkozik a korszakkal.
Antihősünk, a gyáva, de saját nyúlszívűségével tisztában lévő Barnabás annak idején megszökött a sorozás elől. Ellenben, miután Görgey letette a fegyvert, megfogadta, hogy megkeresi helyette katonáskodó öccsét, és kerül amibe kerül, hazaviszi. Ez persze, ahogy sejteni lehet, távolról sem ígérkezik fáklyásmenetnek. Egyrészt, ahogy a remekbe szabott, egyértelműen a legjobban sikerült résznek tekinthető, feszült nyitányból megtudhatjuk, az utazás felér egy halálos ítélettel. Magyarország megszállt, felprédált, önállóságát elvesztő báb-tartomány, ahol tort ül a törvénytelenség. Ha az ember a portyázó, gátlástalan oroszok, vagy a legkisebb engedetlenséget is tűzzel-vassal megtorló osztrákok kezére jut, már kezdhet is imádkozni, mert sorsa nem lehet kérdéses. Változatlanul háború van: a véletlenen múlik, hogy kit falnak fel a férgek.
Másrészt, ennél is nagyobb gond, hogy testvére alakulata végsőkig elcsigázott különcökből áll. Vezetőjük, a többiekhez képest fejedelmi kényelemben élő Csont százados kerek-perec megtiltja a fiúnak, hogy az általa alaptalan pletykának tartott kapitulációról akár egy szót is szóljon. Súlyos sérülten fekvő fivére sem könnyíti meg a helyzetét, mivel nem is nagyon leplezi megvetését. Ráadásul miután ráébred, hogy a magának a szégyent elkerülendő őrmesteri rangot hazudó „megmentője” végső megaláztatásként elhódította tőle kedvesét, a felcser Lucát, viszonyuk még fagyosabbá válik.
Kibeszéletlen, vagy nyílt konfliktusokból így nincs hiány, és emiatt érthetetlen, hogy miért nincs egyik vonulat sem értelmesen, méltó mélységben kidolgozva. A gyönyörű, ám a történethez vajmi keveset hozzáadó tájról készült felvételek több időt visznek el, mint a jellemjáték, vagy a cselekmény fonalának kigombolyítása. A szerelmi szál logikátlan, de cserébe összecsapott, és semmit sem az hozzá az összképhez. Az sem derül ki, hogy a fegyverforgatásban teljesen járatlan zöldfülű civil hogyan tudja átverni a harcedzett veteránokat, és általában véve, a tábor lakóinak lelkivilágát is igen felszínesen ismerhetjük meg. A dühös testvér dramaturgiai funkciója például kimerül abban, hogy kétszer fenyegetőzik, illetve, időnként olyan arcot vág, mint akinek nem jutott a céges bulira hozott tortából. Holott remegő-reszkető bátyja hibájából fiatal sihederként egy erdő közepén, ápolásra szoruló nyomorékként hever ahelyett, hogy az életet élvezné. Nincsenek valódi, drámai reakciók. Helyettük tizedszerre is megnézhetjük, ahogy a gerillák lassú, kimért léptekkel osonnak a derékig érő gazban.
A finálénak megágyazó nagy fordulatról mindent elmond, hogy annyira mesterkélt, ostoba, és életszerűtlen, hogy a vetítőteremben többen is kurta-keresetlen szitkokkal adtak hangot nemtetszésüknek. Záróakkordként, a langymeleg, a háború szörnyűségeit, továbbá az áldozatok, és a gyilkosok közötti határ vékonyságát érzékeltetni hivatott mondanivaló sem hat meggyőzően, mivel az utolsó pár percben egy giccses közhely-jelenettel sikerül hitelteleníteni az erőszakmentesség melletti kiállást.
Tényszerűen nézve tehát nem kapunk mást, mint egy, a tévében egyszer-kétszer leadható, ám moziba nem való, színtelen-szagtalan próbálkozást. Azonban a jellemzően fájdalmat okozóan dilettáns, vagy egyenesen pályaalkalmatlan színészek teljes erőbedobással azon vannak, hogy keserű szájízzel, vagy szekunder szégyentől vöröslő arccal álljunk fel a székünkből. Érzelmek, mimika és hangsúly nélküli előadásmódjuk egy Youtube-ra szánt, papírgyűjtésből és üveg-visszaváltásból finanszírozott, műkedvelők által jegyzett produkciónál is vállalhatatlan lenne. Nagyjátékfilmnél pedig nehéz szalonképes szavakat találni a vásznon zajló, viccnek erős, komolyan meg nem vehető, az idézőjelet maximálisan megérdemlő „alakításokra”. Drámai kifakadás, parázs veszekedés, egymást ezer éve nem látó komák találkozása, vagy épp lelkesítő beszéd? Egyre megy. Mintha belónyugtatózott, viszont ennek ellenére lámpalázas harmadikosok szárnypróbálgatását látnánk-hallhatnánk egy gyengébb képességűeket tömörítő általános iskola ünnepi előadásán. Igaz, tagadhatatlan, hogy a csend megtörésén kívül más célt nem szolgáló, sablonos párbeszédek vajmi kevés teret hagynak a brillírozásra.
Ezért összességében hiába a remek alapötlet, a tiszteletreméltó szándék, és az erős kezdés, a Guerilla egyedül abban bízhat, hogy március 15-e környékén a többség elnéző lesz egy jót akaró, de véresen amatőr kísérlettel. Kevésbé csapnivaló gárdával még ebben a formában is megüthetné a tisztes közepes szintet, és megérné rá kiadni egy jegy árát. Ám olyan szereplőkkel, akikre egy önérzetesebb direktor még a negyedik alabárdos figuráját is kizárólag elvei teljes feladásával bízná rá, nincs sok esélye a sikerre. Ergo, akármennyire is vérzik a szívem, meglátásom szerint ez, ebben a formában nem sokat ér.
