- Per aspera ad astra.
Gyakran hallani, hogy nincs könnyű dolga a sci-fi filmek kiagyalóinak. Ha túl sok benne az akció és fittyet hány a technológiai, fizikai határokra, akkor hiteltelen. Ha figyelni igyekszik a tudomány mai állása szerint a részletekre, akkor unalmas, vagy komoly asztrofizikai műveltség kell hozzá, ha pedig a történet és a keret a kérdés akkor vagy „láttunk már ilyet” vagy túlzásokba esik. Nem egyszerű, igaz?
James Gray rendező neve se valószínű, hogy sokat mondana a hazai közönségnek. Debütáló filmjével (Little Odessa) Ezüst Medve díjat kapott, rendszeresen jelölik Arany Pálma díjra a filmjeit, de zajos sikerről nem igazán beszélhetünk vele kapcsolatban. Az Ad Astra azonban egy érdekes próbálkozás, ahol a világűr és az értelmes idegen élet kutatása ugyan tökéletes keretet ad, de az emberi kapcsolatok, a veszteség, a menekülés és a múlt feldolgozása kapta a főszerepet.
A kétezer ikszedik év
Az emberiség nem túl távoli jövőjében járunk. A Holdra küldött kereskedelmi és utas rakéták gyakoriak és az égitest jó részét felosztották az országok egymás között, a Marson állandó föld alatti bázisunk van és egy, az űrbe nyúló szuper-antenna segítségével a földönkívüli értelmes élet nyomait kutatjuk. 30 évvel ezelőtt ugyanilyen céllal indult a Naprendszer szélére a Lima projekt is, a főszereplő édesapjának Clifford McBride (Tommy Lee Jones) vezetésével, aki az emberi történelem legnagyobb tudású és tapasztalatú űrhajósa, tudósa volt. Céljuk a Naprendszer szélének elérése volt, ahonnan sokkal kevesebb zavarással tudták volna letapogatni a világűrt, értelmes idegen élet után kutatva.
„Két lehetőség létezik: vagy egyedül vagyunk az Univerzumban, vagy nem. Mindkettő egyformán félelmetes.” - Sir Arthur C. Clarke
Roy McBride (Brad Pitt) apja nyomdokaiba lépett, életét szintén a világűr felfedezéséhez és az emberiség ilyen jellegű küldetéseihez kötve. Kőkemény, fegyelmezett, tapasztalat veterán, aki tökéletesnek ígérkezik arra a feladatra, ami apjának rég elveszett küldetésének felkutatását célozza. De miért lett egy több évtizedes veszteség hirtelen ilyen fontos? A Földet olyan lökéshullám éri el, amelynek forrása és jellege ismeretlen. Némi vizsgálat után azonban felmerül az erős gyanú, hogy az elveszettnek és halottnak hitt Lima projekt nagyon is aktív és az onnan érkező támadás végveszélybe sodorhatja szülőbolygónkat. Ezért adja magát a helyzet, hogy a fiút, aki tapasztalt asztronauta is, az apa után küldjék. De milyen sebeket szakít fel több évtized elfojtás?
A világűr távolságai
A rendező saját bevallása alapján igyekezett hiper-realisztikussá tenni a filmet, az űrutazás, a fizika és a technológia szempontjai szerint. Láthatunk ugyan technológiai előrelépést, és olyan helyekre jut el az emberiség és veti meg a lábát, amelyről ma még nem is álmodhatunk, de minden helyszín, gép, eszköz felismerhető és értelmezhető. Nem csap le egy X-szárnyú sem, nem lövöldöznek fázisolt polaron sugarakkal a szereplők és a Neptunusz-Mars távolság még most is kb. 90 napba telik. Hozzávetőlegesen, a Földről a Marsra a mai technológiával 9 hónap lenne az út.
Nem tűnik olyan hihetetlenül soknak, de az ehhez kellő erőforrások, kiképzés és a többi nehézség egyelőre a Földön ragaszt minket. A filmben a cél a Neptunusz, ami ehhez képest hatalmas távot jelent. Az egyetlen ember által meglátogatott égitest, a Hold 384 400 km -re van tőlünk, a Mars az átlagot tekintve 225 millió kilométerre, a Neptunusz Naptól való távolsága pedig 4509 millió km. Ez akkor is nagyon sok, ha a filmben a Marsról indul hősünk neki a nagy útnak, és a teljes távból levonunk 227,9 millió kilométert.
A lélek mélységei
A világűr egy nagyon okosan összerakott, részletes és kidolgozott díszlet, azonban az Ad Astra a lélektanból is sokat merít. Már az elején kiderül, hogy a főszereplő Roy egy hideg, mindentől eltávolodott, megingathatatlan veterán, akinek a pulzusa a halál karmai között sem ugrik túlságosan magasra. Részben a kiképzése és a hatékonysága adja ezt a páncélt, de lassacskán fény derül arra, hogy a mai napig nem tudta feldolgozni az apja eltűnését, akinek a küldetés fontosabb volt, mint a családja. Nem csak az emlékeivel és az elfojtásaival kell, hogy szembenézzen, de ennél sokkal félelmetesebb dolgok is előtörnek. Azok az érzelmek, remények és félelmek, amik eddig lelke mélyén lapultak jól lelakatolva. A filmben azonban egy érző, szenvedő, végtelenül magányos és szomorú férfi drámája bontakozik ki, aki válaszokat és talán egyfajta megváltást is keres.
Szó sincs felesleges nyavalygásról vagy túlzott dramatizálásról. A filmben, a küldetés közbeni megfigyelés részeként leadott pszichológiai értékelések és Roy belső monológjai, megjegyzései érzékeny bepillantást adnak a belső vívódásaiba. Brad Pitt azt nyilatkozta egy interjúban, hogy komoly nehézség volt a kemény, érinthetetlen és macsó katona karaktere mellett azt az érzékenységet is megjelenítenie, ami a vívódással és a felszakadó régi sebekkel járt. Hozzátette, hogy a társadalom mai elvárása szerint a férfiak nem kérnek segítséget, kemények, mindent kibírnak és nem éreznek. Ez túlzásnak tűnhet, de akkor is az Ad Astra érdemeit dicséri, hogy mindkét oldalt meg tudta jeleníteni.
Az eddig említettek mellett a jövőbe való bepillantás lehetősége egyszerre érdekes és ijesztő. A Hold elfoglalása területi vitákat, senki földjén zajló háborúkat és fegyveres összetűzéseket is jelent. Az űrbéli kutatóbázisokon elszabaduló állatok, vírusok is másféle fenyegetést jelentenek, hiszen hiába ugrottunk előre technológiailag, azért nem mondhatnánk, hogy otthonosan és gyorsan mozgunk a világűrben.
Érződik az esetlenség és az is, hogy egyetlen hiba olyan katasztrófát eredményezhet, aminek kijavítására nincs esély, és a segítség is kilométerek millióira van. Hódítóként is kiszolgáltatottak vagyunk, a feltérképezetlen és ismeretlen űr pedig szenvtelen közönnyel viseltetik irántunk. Mindemellett végig izgalmas marad az Ad Astra és olyan kérdésekkel, apróságokkal bombáz minket, ami mind az emberi természet és lélek mind az űrtechnológia és a kutatás híveinek remek csemegéket rejt.
