1. oldal
Október 3-án dél előtt pár perccel bejelentették, hogy kit választott ki idén a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a fizikai Nobel-díj nyertesének. Az, hogy a gravitációs hullámok közvetlen észleléséért járt idén a kitüntetés, kevéssé meglepő. Talán csak azt lehet meglepetésnek nevezni, hogy az érintettek ennyire gyorsan, mindössze másfél évvel az első sikeres észlelés bejelentése után megkapták a Nobelt. A díjazottak személye (és száma) ugyanakkor ismét felhívta a figyelmet a díj egy egyre komolyabbá váló problémájára, mégpedig arra, hogy korunk legnívósabb tudományos kitüntetésének odaítélési gyakorlata egyáltalán nincs összhangban azzal, ahogy a természettudományok működnek.
Rainer Weiss, Kip Thorne és Barry Barish kétségkívül megérdemelték a Nobel-díjat, hiszen kulcsszerepet játszottak a LIGO együttműködés detektorainak megalkotásában, amelyek 2015 szeptemberében elsőként észlelték, hogy gravitációs hullámok haladnak át a Földön, amelyeket két fekete lyuk összeolvadása keltett. A gravitációs hullámok észlelhetőségének jelentőségével többször is részletesen foglalkoztunk az elmúlt időszakban, így az eredmény tudományos hátterére és várható következményeire jelen cikkünkben nem térünk ki.
Annyit azonban mindenképpen érdemes itt is megerősíteni, hogy a téridő Einstein által megjósolt, hullámszerűen terjedő egyenetlenségeinek észlelése révén (ami az első sikeres detektálás óta mostanáig további három alkalommal sikerült) egy egészen újfajta módszer született a világűr tanulmányozására, amire eddig döntően csak az elektromágneses hullámok vizsgálata révén nyílt mód. A LIGO és az utolsó észlelésben részt vevő, európai Virgo detektorai tehát olyan műszerek, amelyekkel valami olyasmit vizsgálhatunk a kozmoszból, ami eddig láthatatlan volt számunkra.
A gravitációs hullámok közvetlen észlelésének forradalmi jelentőségét tehát nem vitatja senki, ahogy azt sem, hogy a három újdonsült fizikai Nobel-díjas oroszlánrészt vállalt abban, hogy ez megvalósulhasson, és megszülethessen a gravitációshullám-csillagászat. Thorne és Weiss az 1970-es évek óta dolgozott azon, hogyan lehetne olyan detektort építeni, amely képes ezen hullámok kimutatására. Thorne elsősorban az fejlesztés elméleti részét vezette, míg Weiss innovatív mérnöki megoldásaival a gyakorlati megvalósítást tette lehetővé. Barish pedig a kilencvenes években tető alá hozta azt a nemzetközi együttműködést, amely nélkül sosem épülhettek volna meg és állhattak volna üzembe a LIGO detektorai.
És ezzel el is érkeztünk cikkünk tulajdonképpeni témájához. Mert míg Thorne, Weiss és Barish hozzájárulása kétségtelen a sikerhez, a gravitációs hullámok első észleléséről beszámoló tanulmányt 133 tudományos intézmény összesen több mint 1100 kutatója jegyzi. Akik közül azonban mindössze hárman vihetik haza a díjjal járó pénzt (összesen 9 millió svéd koronát), és csak az ő nevük után kerül oda mostantól a Nobel-díjasok nagy presztízsű címe.
Ez pedig azon a nem elhanyagolható tényen túl, hogy egyáltalán nem nevezhető ösztönző gyakorlatnak a tudomány művelői számára, teljesen hamis képet fest arról is, hogy hogyan zajlanak napjainkban a természettudományos kutatások, mondja Martin Rees asztrofizikus. A probléma nem új, az utóbbi években a fizikai, a kémiai és az orvostudományi elismerések kapcsán is többször felmerült, hogy egyéni díjak helyett inkább csoportos díjakat kellett volna kiosztani. A díjazás jelenlegi formájában sokak szerint abszurd és anakronisztikus módja a kutatók elismerésének, amely a tudomány tisztelete helyett átírja annak történetét, és rengeteg ember munkáját figyelmen kívül hagyja.
A Nobel-díjak átadása kétségkívül a tudomány ünnepe, hiszen ilyenkor olyan kutatások kerülnek a figyelem középpontjába, amelyek alapvető szerepet játszottak az emberiség életében. A kitüntetések átadásának hetében olyanok is tömegével mélyednek el a tudományos témákban, akik a mindennapokban nem nagyon foglalkoznak ilyenekkel. A díjak ismeretterjesztő, tudományt népszerűsítő szerepe óriási, a Nobel-díj honlapja tele van érdekesebbnél érdekesebb részletekkel a díjazottakkal és eredményeikkel kapcsolatban, a felfedezések részleteinek megértését pedig kiváló szemléltető ábrák és érzékletes leírások könnyítik meg.
2. oldal
Az átadás egész rendszere, és az ehhez kapcsolódó körítés mindenben maximálisan megfelel annak, amit napjainkban egy fontos bejelentéstől elvárhatunk. A díjazottak nevének nyilvánosságra hozatalát élő streamen lehet követni, és ezzel egyidejűleg felkerülnek az eredményeket magyarázó, kiváló kiegészítő anyagok is a honlapra, a bejelentést követően pedig megbecsült szakértők vázolják fel, miért is érdemelték ki az újdonsült Nobel-díjasok az elismerést. Az egész prezentálás tehát nagyon profi, nagyon érdekes, és minden igényt kielégít. Mindez azonban mit sem változtat azon a tényen a természettudományos Nobel-díjak megítélése megalapításuk óta nagyon ellentmondásos.
Az első orvosi Nobel-díjat Emil von Behring kapta 1901-ben a diftéria elleni szériumterápia kidolgozásáért, de két közeli munkatársa, Erich Wernicke és Kitaszato Sibaszaburo közül egyik sem részesült az elismerésben. 1952-ben Selman Waksman szintén egyedül nyerte el ugyanezt a díjat a tuberkulózis ellen is hatékony sztreptomicin felfedezéséért, holott a molekulát egyik tanítványa, Albert Schatz azonosította. 2008-ban a fluoreszcens mikroszkópiát forradalmasító zöld fluoreszcens protein felfedezői kapták a kémiai Nobel-díjat, de közöttük nem volt ott az a Douglas Prasher, aki elsőként klónozta a fehérje génjét.
Ez pedig letaglózó lehet azok számára, akik egy élet munkáját ölték valamibe, és sikerrel is jártak, de a hivatalos elismerésnél végül lemaradtak a díjazottak listájáról. 2003-ban Ray Damadian egészoldalas hirdetéseket jelentetett meg a New York Times, a Washington Post és a Los Angeles Times oldalain, ezekben tiltakozva a Nobel-bizottság döntése ellen, amelynek értelmében kimaradt az adott év orvosi díjazottjai közül. A kitüntetést a mágnesesrezonancia-képalkotás (MRI) kifejlesztéséért Paul Lauterbur és Peter Mansfield kapta meg. A döntés megosztotta a tudóstársadalmat, nagyon sokan látták ugyanis úgy, hogy Damadian is megérdemelte volna a díjat (vagy hogy elsősorban ő érdemelte volna meg), hiszen kulcsszerepet játszott az MRI-létrehozásában.
Ennél is nagyobb problémának látszik azonban, különösen az utóbbi évek bizonyos díjai kapcsán, hogy a Nobel-bizottság egyéni kutatókat díjaz, mégpedig egy-egy kategórián belül egyszerre legfeljebb hármat. Pedig a modern tudomány „a csapatsportok csapatsportja”, ahogy Ivan Oransky és Adam Marcus a Stat oldalain tavaly oly frappánsan megfogalmazta. Bár persze még ma is van példa arra, hogy valaki egyedül ér el tudományos áttörést, ezek az esetek egyre ritkábbak. És ha egy fizikus, biológus, kémikus vagy orvos egyedül is jegyez valamilyen eredményt, biztosak lehetünk abban, hogy munkáját doktoranduszok, egyetemi hallgatók és laborasszisztensek csapata segítette.
Napjaink tudományos életében azonban a legtöbbször nem egyetlen kutató és nem is egy kutatócsoport éri el az igazán jelentős eredményeket, hanem sok-sok tudóscsoport együttesen. A gravitációs hullámok közvetlen észlelését bejelentő tanulmány szerzői három oldal hosszan sorakoznak, egy másik friss Nobel-díjas eredményt, a Higgs-bozon tömegének meghatározását ismertető tanulmányt pedig 5154 szerző jegyzi. És ezek csak a végeredményt bejelentő tanulmányok voltak, amelyeket tudósok tömegeinek több évtizedes munkája alapozott meg.
Az említett együttműködések résztvevői között persze biztosan vannak olyanok, akik nagyobb szerepet vállaltak a felfedezésben, meg olyanok is, akik csak minimálisan tettek hozzá munkájukkal az eredményekhez. De az is biztos, hogy ekkora tömegből nem lehet úgy kiemelni három embert, hogy ne maradjanak ki közülük kulcsfontosságú szereplők. Ilyen esetekben tehát sokkal igazságosabb lenne, ha az egész együttműködést díjaznák.
3. oldal
Erre persze a Nobel-bizottság mondhatja azt, hogy köti őket az alapító Alfred Nobel végakarata. A helyzet azonban az, hogy a díjról döntők már most is eltérnek attól, amit Nobel annak idején leírt. A végrendeletben a svéd feltaláló olyan kutatók (területenként egyetlen egy) elismerését tűzi ki célul, akik az előző év folyamán fontos tudományos felfedezést tettek. A Nobel-bizottság ehhez képest területenként 1–3 embert jutalmaz, gyakran olyan eredményekért, amelyek évtizedekkel korábban születtek meg. Az eredeti szabályoktól tehát már most is jelentősen eltávolodtak, így nehezen érthető, hogy miért ütközik ekkora ellenállásba a csoportok díjazásának javaslata.
A magányos zsenik ideje ugyanis kétségkívül lejárt, ráadásul ez a romantikus eszme már Nobel saját korában sem állta meg a helyét, ami a természettudományos kutatások működését illeti. A Nobel-díjak által megtestesített eszme lényegét a legjobban talán Thomas Carlyle 19. századi skót filozófus szavaival lehet a összefoglalni, aki szerint világtörténelem a nem más, mint nagy emberek életrajzainak sora. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy a valóság nem így működik, és akik ezen mítosz szellemében osztják ki az elismeréseket, azok egész egyszerűen meghamisítják a múltat.
A Nobel-végrendelettől való azon eltérés, miszerint nem a legutóbbi év eredményeit ismerik el, azzal jár továbbá, hogy a díj odaítélése gyakran már nem arról szól, hogy ki tette le a legtöbbet az asztalra egy tudományos eredmény kapcsán, hanem hogy ki élte túl a legtovább a kutatásban résztvevők közül. Nobel-díjat ugyanis csak élő személyek kaphatnak, így Rosalind Franklin például sosem kaphatta meg az elismerést a DNS szerkezetének felderítésében végzett úttörő munkájáért, a tavaly elhunyt Vera Rubin pedig már sosem fog Nobel-díjat kapni a sötét anyag létezésének közvetett bizonyításáért. Ami pedig az idei fizikai díjat illeti, valószínűleg a LIGO-projekt egyik társalapítója, a detektortechnika kidolgozásánál a kezdetektől ott bábáskodó skót Ronald Drever is esélyes lehetett volna a kitüntetésre, ha nem hal meg idén márciusban.
Franklin, Rubin és a korábban említett Kitaszato Sibaszaburo példája ugyanakkor egy másik, szintén régóta fennálló problémára is felhívja a figyelmet a Nobel-díjak kapcsán, mégpedig arra, hogy az bizonyos magányos zseni, akit a bizottság díjaz, majdnem minden esetben fehér és férfi. Az eddigi 598 természettudományos díjazott között még egy fekete kutató sem volt, és mindössze 18 nő nyerte el az elismerést.
A fizikai Nobel-díjnak utoljára 54 évvel ezelőtt volt női nyertese, pedig érdemes jelöltekből egyáltalán nem volt hiány. Rubin például kétségkívül megérdemelte volna az elismerést, ahogy Lise Meitner is, aki a Nobel-díjas Otto Hahn munkatársaként alapvető szerepet játszott a maghasadás felfedezésében. 1937 és 1965 között 48 különböző kutató javasolta Meitnert Nobel-díjra, mégsem volt soha a nyertesek között, miközben Hahn 1944-ben megkapta a díjat.
Mindezen problémák nem is okoznának olyan nagy gondot, ha a Nobel-díj nem számítana akkora eredménynek. A jelentős pénznyereményen túl azonban a díjazottak más előnyöket is élveznek. Rengeteg szereplési lehetőséget kapnak, tanulmányaikat sokkal többen kezdik idézni, és a statisztikák szerint átlagosan 1–2 évvel tovább is élnek, mint a díjra jelölt, de azt el nem nyerő kollégáik. A Nobel-díj elnyerése tehát nagyon nagy ügy, és pontosan ezért lenne fontos, hogy nyertesek névsora is méltóképpen tükrözze a díjazott nagyszerű eredményeket. Ennek hiányában ugyanis nehéz felhőtlenül örülni a tudomány legnagyobb ünnepén.
