Az emberként meglehetősen befolyásolhatók vagyunk. Például ha a környezetünkben valaki ásít, gyakran mi is ásítozni kezdünk. Ráadásul a viselkedés terjedése független attól, hogy egy barátunk, egy idegen vagy egy animált figura volt az eredeti elkövető. A jelen sorokat olvasók között is lesznek olyanok, akikre rájön az ásítás, pusztán a szó többszöri elolvasása miatt.
Hogy miért történik ez, azt még nem tudjuk pontosan, de lehetséges, hogy a választ nem saját fajunknál kell keresni. A kutyatulajdonosok közül sokan észrevehették, hogy kutyájuk is „elkapja” az ásításukat – ami egyébként furcsa, mert a kutyák csak az emberektől kapják el az ásítást, más kutyáktól nem. A csimpánzokkal és elefántokkal dolgozók hasonlót figyelhetnek meg, és sok más faj tagjai egymásra is képesek átragasztani az ásítást: a farkasok, a juhok, sőt, még a hullámos papagájok is hajlamosak erre, vagyis nem csak az emlősökre jellemző jelenség.
De egy állatcsoportnál azonban korábban nem láttuk az ásítás terjedését, a hidegvérűeknél. Egészen mostanáig. „Az ásítás terjedésének evolúciós gyökereit kutatva zebradánióknál vizsgáltuk a jelenséget” – magyarázzák egy nemrég publikált tanulmány szerzői, a Pisai Egyetem és a Sant'Anna School of Advanced Studies kutatói. És az adatok azt mutatják, hogy az ásítás a halaknál is fertőzésszerűen terjed.
Ez a következtetés kétségtelenül több érdekes kérdést is felvethet a laikusokban. Az első például az, hogy a halak valóban ásítanak? A válasz: igen, tényleg így tesznek, de semmi meglepő nincs abban, hogy ez nem közismert. A halak ásítozásának megfigyelése ugyanis a szakterület kutatói számára is jelentős kihívást jelent.
Annyira nehéz megkülönböztetni az ásítást a halak többi hasonló ténykedésétől, hogy egyes kutatók inkább nem is kockáztatnak, és „szájtátásként” vagy „ásításhoz hasonló” mozdulatként emlegetik a viselkedést. Ez a hozzáállás persze nem igazán működik egy olyan kutatásban, amely kifejezetten az ásítás és más mozdulatok közötti különbségek azonosítására épül, ezért a kutatók ezúttal mindent megtettek, hogy elkülönítsék a jellegzetes viselkedést, többek közt mélytanulási algoritmusokat is bevetettek.
„Mélytanulási módszert alkalmaztunk, hogy objektíven megkülönböztessük az ásítást a légzési eseményektől a zebradánióknál. Körülbelül 30 perces videókat rögzítettünk három 6 felnőtt halból álló csoportról. Ezután az egyes képkockákat felhasználva finomítottuk CNN- modellünket a különböző viselkedésformák osztályozására” – mondják a szakértők.
A csapatnak így sikerült kifejlesztenie egy ásításdetektort, és ezzel együtt néhány érdekes megfigyelést is tettek. Kiderült, hogy a zebradániók ugyanúgy ásítanak, mint az emberek: lassan, néha kinyújtóztatva a farkukat és az uszonyaikat is, mintha egy jó nyújtózkodással próbálnák felébreszteni az idegrendszerüket. Ráadásul egymástól is elkapják az ásítást. A halak a megfigyelések szerint több mint kétszer olyan valószínűséggel ásítottak, ha vizuálisan észlelték társaik ásítását a normál állapothoz képest, ami nagyon hasonló az emberek körében megfigyelthez.
Ez a felfedezés valószínűleg több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. „Sok emlősnél és madárnál láttunk már fertőző ásítást, és most itt van ez a halakkal kapcsolatos tanulmány is” – mondja Noam Miller, a Wilfrid Laurier Egyetem összehasonlító pszichológusa, aki nem vett részt az új kutatásban. Az új tanulmány nagyon érdekes, folytatja, és az eredmények meglepőek, de sok hiányzó láncszemet kell pótolni azzal kapcsolatban, hogy a halak egyáltalán miért ásítanak, nemhogy miért terjed köztük a viselkedés, ha egyszer megteszik.
A kutatócsoport azonban tisztában van ezekkel a kihívásokkal, és tagjai úgy vélik, hogy zebradánió-kutatásuk remek első lépés a válaszok megtalálása felé. Ez az első alkalom, hogy hidegvérű fajoknál igazolták a viselkedést, ami sok további kutatás felé nyithatja meg az utat. Az ásítás fertőző jellege a halaknál fontos evolúciós kérdéseket vet fel, és így mélyebb reflexióra ösztönöz, különösen a jelenség eredetét illetően, állapítják meg a kutatók.
