1. oldal
Több mint egy évszázaddal felfedezésüket követően még mindig szinte semmit nem tudunk arról, hogy mi célt szolgálhatnak a vércsoportok. A kaukázusiak körében miért 40 százalék az A vércsoportúak aránya, amikor az ázsiaiakéban csak 27 százalék? Honnan jönnek a különböző típusok, és mi a jelentőségük? Sokan és sokféleképpen próbáltak választ találni ezekre a kérdésekre, az igazi megoldás azonban egyelőre várat magára.
Az AB0-vércsoportrendszer felfedezése Karl Landsteiner osztrák orvos nevéhez fűződik, aki 1900-ban kezdte vizsgálni, hogy miért van az, hogy egyes betegeket megment, míg másokat megöl a vérátömlesztés. A Bécsi Egyetem kutatója 1930-ban orvosi Nobel-díjat kapott kutatási eredményeiért. Azóta több más vércsoportrendszert is felfedeztek a szakértők, jelenleg összesen 33 ilyet különítenek el az emberi vérben megtalálható antigének és antitestek jelenléte alapján, a legfontosabb kérdésre azonban, hogy miért is léteznek ezek a típusok, egyelőre nincs válasz.
Napjainkban a páciens vércsoportjának ismerete nagyon fontos része az orvosi gyakorlatnak, hiszen ennek hiányában a komoly műtéteket lehetővé tevő vérátömlesztések sokkal kockázatosabbak lennének. Maga a transzfúzió azonban néhány évszázaddal ezelőttig legfeljebb őrült ötletként merült fel az orvoslás gyakorlóiban. A reneszánsz gyógyítók voltak az elsők, akik komolyan elgondolkodtak azon, hogy mi történne, ha egy ember vérét egy másik ember ereibe juttatnák. Úgy gondolták, hogy ez talán számos betegségre gyógyírt jelenthetne. Az első tényleges kísérletre az 1600-as években került sor, amikor egy francia orvos egy borjú vérét fecskendezte be egy elmebeteg testébe. A következmények katasztrofálisnak bizonyultak: a páciens izzadni és hányni kezdett, vizelete pedig feketévé vált. A férfi egy újabb adag vér beadását követően rövidesen elhunyt.
A hasonló kezdeményezések meglehetősen rossz hírnevet adtak a vérátömlesztésnek, olyannyira, hogy még a 19. században is csak néhány merész gyógyító merte kipróbálni a metódust. Ezek egyike volt a brit James Blundell, aki karrierje során számtalanszor volt tanúja annak, hogy az anyák szülés közben elvéreznek. Úgy vélte, hogy komolyabb vesztenivalója nincsen, hiszen ezek a nők mindenképpen meghalnak, ha nem tesz valamit, viszont ha plusz vért adagol a testükbe, esetleg megmentheti őket.
Blundell alaposan áttanulmányozta a korábbi transzfúziós kísérleteket, és arra a következtetésre jutott, hogy ezek kudarca egyetlen ballépésre vezethető vissza: az orvosok egy másik faj vérét próbálták az emberben működésre bírni. Ez azért volt nagy hiba szerinte, mert a különböző fajok vére fontos eltéréseket hordoz, vagyis az emberi betegeknek csakis emberi vért szabad kapniuk. Ilyen vérátömlesztéssel azonban előtte soha senki nem próbálkozott. Blundell tehát a technikai megvalósítás megtervezésével kezdte: létrehozott egy csövekből, tölcsérekből és fecskendőkből álló rendszert, amely a donorból a betegbe vezette a vért. Miután az első, kutyákon végzett tesztek sikeresnek bizonyultak, a szakértő egy halálos ágyán fekvő, vérző betegen is kipróbálta a rendszert. A páciens különböző donoroktól összesen nagyjából 4 deciliter vért kapott, amelyet karjának egyik erébe fecskendeztek bele. A procedúrát követően a beteg arról számolt be, hogy jobban érzi magát, két nappal később azonban elhunyt.
Mivel azonban halálát megelőzően valóban javult az állapota, Blundell úgy döntött, hogy mindenképp érdemes lenne tovább kísérletezni az új metódussal. A következő években összesen 10 betegen hajtott végre vérátömlesztést: közülük négyen túlélték, és felépültek addig halálosnak tartott állapotukból. Időközben más orvosok is kipróbálták az ember és ember közti transzfúziót, és bár akadtak sikerek, a vérátömlesztésre jól reagálók aránya a szakértők számára érthetetlen módon alacsony maradt.
Ma már tudjuk, hogy mi volt a gond. Blundell jó nyomon járt, az embernek valóban csak egy másik embertől szabad vért kapnia, azonban az emberek közt is akadnak olyan eltérések a vérben, amelyek miatt nem mindegy, hogy ki kinek ad vért. A vércsoportok felfedezése végül egy nagyon egyszerű megfigyelésnek volt köszönhető. Már a 19. század elején észrevették az orvosok, hogy ha különböző emberek vérét összekeverik egy kémcsőben, abban időnként alvadékok keletkeznek. Mivel azonban a levett vér többnyire beteg emberekről származott, senki sem foglalkozott különösebben a kérdéssel, úgy vélték, hogy az alvadás a betegség valamilyen velejárója lehet.
Karl Landsteiner volt az első, aki egészséges emberek vérét kezdte tanulmányozni, és hamar rájött, hogy bizonyos kombinációk esetén az ő vérük is alvadni kezd, más keverékekben viszont ez nem történik meg. A kutató laborja minden munkatársától vérmintát vett, szétválasztotta a sejtes elemeket a plazmától, majd az egyik minta sejtjeit összekeverte egy másik plazmájával. Ezt minden lehetséges kombinációban elvégezte, és lassan egy érdekes mintázatot látott kirajzolódni. A keverék csak bizonyos esetekben kezdett alvadni, és ezen kísérletek alapján Landsteiner három csoportba (A, B, C) kezdte osztani a mintákat.
A kutató azt vette észre, hogy ha az A csoport egyik tagjának plazmáját ugyanezen csoport egy másik tagjának sejtjeivel keveri, a vér folyékony marad, és ugyanez igaz a B csoporton belüli keverésekre is. Ha viszont a plazma az A csoportból, a sejtek pedig a B csoportból származnak (vagy fordítva), a keverék alvadni kezd. A C csoport tagjainak vére némiképp kilógott a sorból. Amikor a kutató A vagy B csoportos sejteket kevert C-s plazmával, a keverék megalvadt. Ha viszont C-s sejteket kevert A-s vagy B-s plazmával, a vér folyékony maradt.
2. oldal
A szakértő rájött, hogy ez az alvadás teszi veszélyessé a transzfúziót. Ha nem a megfelelő csoportból kap vért a beteg, a beadott és az erekben keringő testfolyadék reakcióba lép egymással, és apró rögökkel árasztja el a szervezetet, katasztrofális problémákat okozva abban. Landsteiner még nem tudta, hogy pontosan miben különböznek egymástól az egyes vércsoportok, a lényeget azonban kiderítette. A későbbi tudósgenerációk aztán arra is rájöttek, hogy a különbség a vörösvérsejtek felszínét borító molekulákban rejlik. Az A vércsoportúak sejtjeit kétféle antigén, a H és az A borítja, a B csoportba tartozókét a H és a B antigén, a C-s (későbbi nevén 0-s) csoport vörösvérsejtjeit pedig kizárólag H antigének díszítik.
Minden ember immunrendszere saját vércsoportjához igazodik, és ha nem megfelelő antigénekkel borított vér kerül a szervezetbe, a védekező rendszer megtámadja azt. A 0-s vércsoport azért jelent kivételt, mert nem hordoz idegen antigént, hanem csak olyat, amelyet a szervezet saját sejtjei magukon viselnek. Ez teszi a 0-s (és Rh negatív) vért univerzálisan adhatóvá, és ezért különösen értékes ez a típus a vérbankok számára.
Landsteiner 1901-ben egy rövidke tanulmányban számolt be rendkívül fontos felfedezéséről, amely új utakat nyitott a vérátömlesztés biztonságossá tétele felé. Vizsgálati módszerét (keresztpróba) a mai napig alkalmazzák a beteg és a donorvér kompatibilitásának gyorsvizsgálatára. (A C csoportot később átnevezték 0-ra, és néhány év elmúltával egy másik kutató felfedezte, hogy létezik egy AB csoport is. A 20. század közepén aztán Philip Levine azonosította az Rh-faktort, ezzel teljessé téve a két legfontosabb vércsoportrendszert.)
Ahogy már említettük Landsteiner (és Levine) felfedezése nélkülözhetetlen volta ellenére az alapkérdésre nem adott választ, tudniillik hogy mi szükség van egyáltalán a vércsoportokra. Miért bajlódnak vörösvérsejtjeink azzal, hogy eltérő molekuláris köntösökbe burkolózzanak? Pusztán valamiféle genetikai alapú maradványról van szó, vagy napjainkban is van valami jelentősége, hogy ki milyen vércsoportba tartozik?
Teljesen precíz tudományos választ egyelőre nem nagyon lehet adni a kérdésekre, áltudományos magyarázatokból azonban számtalan látott napvilágot az elmúlt évtizedekben. 1996-ban például egy Peter D’Adamo nevű természetgyógyász előállt a vércsoportdiéta gondolatával: szerinte a különböző vércsoportú embereknek eltérően kell táplálkozniuk, hogy harmóniába kerülhessenek evolúciós örökségükkel. D’Adamo könyvében azt állítja, hogy a különböző vércsoportok az emberi fejlődés kritikus pontjain bukkantak fel: a 0-s típus vadászó-gyűjtögető afrikai őseinkben alakult ki, az A vércsoport a földművelés hajnalán jelent meg, a B pedig 10−15 ezer évvel ezelőtt a Himalája felföldjeinek lakóiban bukkant fel először.
A szerző szerint ennek következtében aktuális vércsoportunk meghatározza, hogy milyen táplálékot célszerű elsődlegesen fogyasztanunk. Az A vércsoportúaknak például vegetáriánus életmódot kellene folytatniuk, a vadász ősökkel rendelkező 0-soknak ezzel szemben húsban gazdag étkezés, és a gabonafélék, illetve a tejtermékek kerülése javasolt. D’Adamo ezt azzal indokolja, hogy a vércsoportunk alapján kerülendő táplálékok olyan antigéneket hordoznak, amelyek mindenféle problémákat okozhatnak a szervezetben. Ha viszont betartjuk a szabályokat, elkerülhetjük a fertőzéseket, lefogyhatunk, illetve megelőzhetjük a rákot és a cukorbetegséget, írja a szerző.
D’Adamo könyve összesen 7 millió példányban kelt el és 60 nyelvre fordították le. Azóta számos hasonló témájú kötet követte mások tollából is, D’Adamo pedig egyebek mellett a különböző vércsoportokhoz illeszkedő táplálék-kiegészítők forgalmazásával foglalkozik napjainkban. Az elképzelés óriási népszerűségét látva felmerülhet a kérdés, hogy vajon működhet-e egy ilyen jellegű diéta. D’Adamo könyve megírásának idején egy tízéves kísérlet 8. esztendejében tartott, amelynek során rákbeteg nőkön tesztelte a vércsoportdiéta állítólagos üdvös hatásait. Sokat elárulhat az a tény, hogy a kutatás eredményeit azóta sem hozta nyilvánosságra.
Pár évvel ezelőtt egy belga kutatócsoport tagjai úgy döntöttek, hogy maguk is utánajárnak, hatásos-e a diéta. Összegyűjtötték hát az ezzel kapcsolatos tudományos irodalmat (több mint ezer kísérlet eredményeit), és elemezték ezeket. Semmiféle bizonyítékot nem találtak, ami igazolta volna, hogy a vércsoport szerinti étkezés pozitív hatással lenne az egészségre.
Azon kutatók szerint, akik tudományos módszerekkel vizsgálják a vércsoportokat, D’Adamo elképzelése alapvetően hibás. Ha akadnak is olyan esetek, amikor a diéta jó hatást produkál, annak valószínűleg semmi köze a vércsoportokhoz, mondja Ahmed El-Sohemy kanadai táplálkozáskutató, a táplálkozásgenomika nevű új terület egyik művelője. A szakértő és kollégái jelenleg összesen 1500 önkéntes táplálkozási szokásait és egészségi állapotát monitorozzák, és közben azt is vizsgálják, hogy az alanyok génjei milyen szerepet játszhatnak az elfogyasztott táplálék szervezetre kifejtett hatásaiban. A gének ugyanis arról tanúskodnak, hogy két ember nagyon eltérően reagálhat ugyanarra a diétára.
„Majdnem minden alkalommal, amikor a kutatásról beszéltem, volt valaki, aki megkérdezte, hogy »Ez akkor olyan, mint a vércsoportdiéta?«” – mondja El-Sohemy. „D’Adamo könyvének állításai mögött semmiféle tudományos bizonyíték nem áll” – folytatja a kutató, aki időközben viszont rájött, hogy mivel saját kísérleti alanyai vércsoportját is tudja, akár le is tesztelheti a vércsoportdiéta állítólagos hatásait. A szakértő és kollégái megnézték tehát, hogy alanyaik közül ki mennyire igazodik a vércsoportjához „rendelt” diétához, és ehhez mérten milyen egészségi állapottal büszkélkedhet. Az eredményekből kiderült, hogy a diéta egyes típusai valóban pozitív hatásúak: a vegetáriánusok alacsonyabb testsúllyal és vérnyomással rendelkeznek, a nagy húsfogyasztóknak pedig alacsony a trigliceridszintje. B vércsoportúaknak ajánlott, tejtermékekben gazdag diétának a kutatás szerint nem voltak kimutatható pozitív hatásai.
3. oldal
Az is kiderült ugyanakkor, hogy annak viszont semmi köze nincs a diéták hatásosságához, hogy ki melyik vércsoportba tartozik. Az A vércsoportú vegetáriánusok semmivel sem bizonyultak egészségesebbnek a 0-s, B-s vagy AB-s vegetáriánusoknál. A 0-sok számára előírt szénhidrátmentes táplálkozás szintén vércsoporttól függetlenül fejtette ki pozitív hatásait. Az elsődlegesen tejtermékekből álló táplálkozás pedig úgy tűnik, hogy senkinek sem igazán jó.
D’Adamo könyvében sok szó esik a vércsoportok eredetéről, az általa vázoltaknak azonban nem sok közük van a szakértők által kiderítettekhez. Miután Landsteiner felfedezte a vércsoportok létezését, a kutatók vizsgálódni kezdtek, hogy az állatvilág más fajain belül is léteznek-e hasonló különbségek a vérben. Kiderült, hogy a főemlősök egy része az emberiekhez hasonló vércsoporttípusokba sorolható, ugyanis a keresztpróbák során egyes példányok vére nem váltott ki alvadást bizonyos emberi vértípusokban. Az a tény persze, hogy egy főemlős vére A-s vérrel keverve nem kezd alvadni, önmagában nem sokat árul el a vércsoportok történetéről. Elképzelhető, hogy az ezt lehetővé tevő genetikai háttér egy közös őstől származik, de egymástól függetlenül is kialakulhatott a különböző fajokban. A mélyebb, molekuláris szintű analízisre pedig a 20. század végéig várni kellett.
A kilencvenes években kiderült, hogy az AB0-vércsoportrendszeren belüli hovatartozást egyen gén határozza meg: ennek jelenlevő allélján múlik, hogy a H antigénen túl mi kerül a vörösvérsejtekre. Az A változat megléte esetén A antigén, az ettől néhány kulcsmutációban eltérő B változat mellett pedig B antigén. A 0-s vércsoportúakban a gén olyan mutációkat hordoz, amelyek megakadályozzák, hogy róla létrejöjjön az az enzim, amely az A vagy a B antigént a felépíti.
A főemlősök eddigi legátfogóbb genetikai szintű vércsoportvizsgálatát a francia Laure Ségurel kutatócsoportja végzi. A szakértők az eddigi eredmények alapján biztosak abban, hogy az AB0-gén és a vércsoportok létezése az emberré válást megelőző időkbe nyúlik vissza: a gibbonokban és az emberben is megvan ugyanis a gén A és B vércsoportra jellemző változata, vagyis ezek az allélok legalább 20 millió éve léteznek. Mivel a szakértők még messze nem elemezték minden főemlős génállományát, lehetséges, hogy az AB0-vércsoportrendszer ennél is sokkal ősibb.
A főemlősökön végzett vizsgálatok ugyanakkor más érdekességekre is fényt derítettek a vércsoportokkal kapcsolatban. Egyes fejlődési vonalakban például valamelyik vércsoporttípusok teljesen kiiktatódtak. A csimpánzok közt például csak A-s és 0-s típusú egyedeket találni, a gorillák ezzel szemben egységesen B-s vércsoportúak. Egyes esetekben az AB0-gén mutációja úgy változtatta meg az eredeti allélt, hogy az egy másik génváltozattá alakult át, például A-ból B vércsoportúvá vált. Emberekben is megfigyelték, hogy számtalan olyan mutáció létezik, amely megakadályozhatja, hogy a gén kifejtse működését, vagyis több száz eltérő módja van a 0-s vércsoport kialakulásának.
Vércsoportunk tehát biztosan nem gazdálkodó, hegyvidéki vagy vadászó őseink hagyatéka, hanem főemlős elődeinkké. Hogy pontosan milyen funkciót hordoz az ezt meghatározó gén, és milyen következményekkel jár egyik vagy másik változatának megléte, azt továbbra sem tudjuk. Hogy valamilyen (talán egészség szempontjából is fontos) szerepe lehet, arra először 1952-ben Bombayben döbbentek rá a kutatók, akik ráakadtak egy maroknyi olyan emberre, akik nem voltak besorolhatók az AB0-rendszerbe, ugyanis sem A, sem B, sem H antigéneket nem hordoztak vörösvérsejtjeik.
Az úgynevezett Bombay fenotípus rendkívül ritkának számít, és bár alapesetben az eddigi vizsgálatok alapján semmiféle egészségügyi következménye nincs az antigének teljes hiányának, ez csak addig igaz, amíg egészséges az alany. A Bombay fenotípusos betegek ugyanis csak ugyanilyen fenotípusú donortól kaphatnak vért, hiszen az univerzális donorvérnek számító 0-s vér is megölheti őket.
Érdekes összefüggések mutatkoznak, ha a vércsoportok és a betegségek kapcsolatát vizsgáljuk. A szakértők először a 20. század közepén kezdték tanulmányozni az ilyen jellegű kapcsolódásokat, és nagy mennyiségű adat tanúsodik arról, hogy létezik összefüggés a két dolog között, bár azt továbbra sem tudni, hogy miért. Az A vércsoportúak körében például gyakoribbak a hasnyálmirigy bizonyos típusú daganatos betegségei és a leukémia, mint a többi vércsoport esetén. A 0-s vércsoportúak ugyanakkor nagyobb eséllyel kapnak gyomorfekélyt, és gyakoribb körükben az Achilles-ín szakadása, a maláriával szemben viszont ők a leginkább ellenállóak.
Ezen esetlegesnek tűnő összefüggések pontos háttere felderítésre vár. Kevin Kain, a Torontói Egyetem kutatója, aki a vércsoportok és a malária kapcsolatát vizsgálja, például arra utaló jeleket talált, hogy az immunsejteknek könnyebb dolguk van a fertőzött sejtek felismerésében, ha 0-s vércsoportú a beteg, mint a többi esetben. Még rejtélyesebb a kapcsolat azon betegségek esetében, amelyeknek látszólag semmi közük a vérhez. Ahogy korábbi cikkünkbenírtuk, a norovírusok egyes törzsei például vércsoporttól függő súlyossággal fejtik ki hatásukat, holott nem a vért, hanem az emésztőrendszer sejtjeit támadják meg. Erre részben az lehet a magyarázat, hogy a vörösvérsejteken túl más sejtek is hordozzák a már említett antigéneket, így a véredényeket, a légutakat és a beleket kibélelő sejtek, valamint bőr és a haj sejtjei is.
A norovírusokkal kapcsolatban valószínűleg az a helyzet, hogy ezek törzsei eltérő antigénekre „szakosodtak”, így csak egyes vércsoportú embereket képesek hatékonyan megtámadni, mivel valószínűleg az antigénekhez kapcsolódva jutnak be a sejtekbe. Ez a hatásmechanizmus magyarázattal szolgálhat a különböző vércsoportok fennmaradására is. Őseink hozzánk hasonlóan folyamatos harcot folytattak a különféle patogénekkel, amelyek igyekeztek minél hatékonyabban adaptálódni a megtámadott szervezet jellegzetességeihez, így a vércsoport-antigénekhez is. Azok mikrobák boldogultak a legjobban, amelyek a leggyakoribb vércsoporttípushoz igazodtak. Az ilyen patogénekkel szemben tehát a ritkább vércsoportú egyedek jártak jól, hiszen túlélési és szaporodási esélyeik magasabbak voltak, mint a leggyakoribb típussal rendelkezőké. A különböző vércsoportok fennmaradása tehát hosszú távon a faj túlélését szolgálhatta.
